A szarvasbika titka ( unoka mesék 3. )

Egyszer volt, és még most is meg van az a hatalmas erdő, melyben sok-sok állattal együtt, békességben élt egy gyönyörű szarvasbika, aki büszkén viselte fején csodálatos agancsait. Tisztelettel nézett rá az erdőben élő állat sereg, de nem csak azért mert Ő volt az erdő legöregebb lakója. Olyan titok tudója volt, amit soha senkivel nem osztott meg, és ennek a titoknak sokan köszönhették életüket.
– Sok évvel ezelőtt, úgy mint a mai időkben is, a vadászok őszi vadászatot szerveztek, hogy kilőjék a gyengébb vadakat. Az erdő lakói élték mindennapi életüket, nem sejtették milyen nagy veszély leselkedik rájuk.
A vaddisznómama malackáit fegyelmezte, hogy ne visítozzanak állandóan. Őzmama, őzgidáinak tanította ugrabugrálás helyett a kecses járást. A rókafiak egymást kergették az erdőszéli kökénybokrok alatt, a szarvasok, agancsaik erősségét próbálgatva, játékosan birkóztak egymással. Minden állat talált magának ilyen-olyan elfoglaltságot, csak egy fiatal szarvasborjú sétálgatott magányosan és látszólag céltalanul az erdőszélben.
– Nem véletlenül sétálgatott magányosan, egyedül Ő értette meg az emberek beszédét. Ezt a kiváltságot pár napja kapta, amikor az erdőben élő manók legkisebb manócskáját kimentette a friss vizű patakból, amelybe figyelmetlenségből belepottyant. A manók fejedelme hálából megjutalmazta ezzel a képességgel, de ezt örökre titokban kellett tartania, különben elveszíti.
– Sétálgatás közben az egyik magasles közelébe ért, amelyből a vadászok távcsővel figyelték az erdőt. Csendben meghúzódott a mogyoróbokrok mögött, és kihallgatta a vadászok beszélgetését.
– Ha holnap is jó idő lesz, kijövünk és pár vadmalacot kilövünk. Már biztosan jó kövérek lehetnek, mert alaposan megdézsmálták a kukoricást. Télre csak pár darabot hagyunk, őket is elég lesz ellátni ennivalóval.
– A szarvasborjú óvatosan elindult az erdő sűrűjébe, hogy figyelmeztesse a vaddisznó családokat a holnapi veszélyre. Az erdei tisztáson hatalmas dagonya volt, melyben a vadmalacok hangosan visítozva dagonyázták a sarat.
– Hahó, hahó, malackák! – figyeljetek egy kicsit rám! Veszélyben vagytok, holnap vadászatot rendeznek az emberek, jó lenne ha elbújnátok a sűrűben!
– Sajnos, hiába kiabált nekik a szarvasborjú, senki sem figyelt rá.
Megbánjátok még! – morgolódott magában, és mérgében haza szaladt mamájához. Otthon aztán elmesélte, hogy látta a vadászokat, de azt már nem árulta el, hogy értette is beszédüket.
– Másnap kora reggel valóban elkezdődött a vadászat, és bizony jó pár gyanútlanul dagonyázó vadmalac került puskavégre. Nagyon kevésnek sikerült elmenekülni az erdő sűrűjébe.
Hamar véget ért a vadászat, a vadászok elégedetten szedték össze a kilőtt vadmalacokat, és elindultak hazafelé. A szarvasborjú is szomorúan ballagott hazafelé, sajnálta a vadmalacokat. De, most már biztos volt benne, hogy érti az emberek beszédét. Ezután is magányosan sétálgatott a hatalmas erdőben, amikor egy nap újra megpillantotta a vadászokat. Megint a vadászatról beszéltek, most az őzeket akarták levadászni. Nagyon megrémült a szarvasborjú, szaladt ahogyan csak a lábai bírták, hogy figyelmeztesse az őzeket. Sajnos, az őzek sem hallgattak rá, és bizony ez lett a vesztük. Nagyon sokat kilőttek közülük, akik pedig életben maradtak, félelmükben keservesen sírtak, remegtek. Az egyik őzikének közben eszébe jutott, hogy a szarvasborjú figyelmeztette őket, de nem hallgattak rá.
Nyomban keresésére indultak, és amikor rátaláltak, könyörögve kérték, árulja el nekik honnan tudta, hogy vadászni fognak rájuk.
Ő azonban nem árulhatta el titkát.
– Én csak megéreztem, hogy veszély leselkedik rátok. – mondta nekik.
– Ha így van, akkor ezután mindig szót fogadunk, csak szóljál időben, – kérlelték az őzek.
– Jól van, megígérem, hogy szólok, de most menjetek szépen haza.
– A szarvasborjú betartotta ígéretét. Az elkövetkezendő években minden vadászat előtt figyelmeztette az erdő vadjait, de titkát soha nem árulta el.
A vadászok meg nagyon dühösek voltak. Nem tudták elképzelni, hogy vadászat napján hová tűnnek el a vadak, és miért olyan kihalt az erdő, mintha egy lakója sem lenne.
– A gyönyörű szarvasbika talán még ma is egyedül járja a hatalmas erdőt, és titokban figyeli a vadászok beszédét, hogy megmenthessen sok-sok vadmalacot és őzikét.
Ha nem hiszitek, hogy így történt, – járjatok utána!

“A szarvasbika titka ( unoka mesék 3. )” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Kedves Kata!

    Én elhiszem neked! Nagyon tetszett a meséd. Az állatok egyébként tényleg jóindulatúak, csak ember embernek farkasa. 🙂
    (a farkas farkasnak bizonyára nem embere – de ez így nagyon hülyén hangzik, igaz?) 🙂

    Szeretettel,
    Ida

  2. Kedves [b]Klári, Marika, Babu[/b]!

    Köszönöm mesém olvasását és kedves szavaitok. A következő meséknél is szeretettel várlak benneteket .(l)Kata

  3. Drága Katinka !
    Nagyon kedves mesét hoztál nekünk ,
    ami egyben tanulságos is Szépen írtál ,élmény
    volt olvasni !(l)
    Sok szeretettel gratulálok…..Babu(f)

  4. Kedves Kata!
    Köszönjük ezt a kedves mesét, amivel megleptél bennünket. Igazán gyerek közeli és élményszerű írás. Gratulálok szeretettel: Klári(l)

Szólj hozzá!