Bevezető…
Elmúltam már húsz éves, amikor megfejtettem az okát, hogy miért nem tudom végigolvasni Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Solohov egyetlen könyvét sem. Miért kerülöm messzire a hangversenytermeket, ha Prokofjev, Sosztakovics vagy Csajkovszkij műve is szerepel a repertoáron. Vagy miért nem tudok szembenézni Oroszországgal még a térképen sem…
Hosszan kerestem rá a választ, mire végre rátaláltam.
Édesapám alig volt húsz éves, amikor elveszítette az édesapját, még abban az évben bevonult katonának. Baján katonáskodott, de megjárta a Szegedi Csillagbörtönt is. Kért ugyan eltávozási engedélyt a nővére esküvőjére, de nem kapott, így hát elszökött. Ott volt a nővére esküvőjén, de az azt követő éjszakát már a Szegedi Csillagbörtönben töltötte. Akkor még nem is hitte, hogy ennél sokkal rosszabb napok várnak még rá.
Kétezer kiskatona szállt egyszerre vonatra, s vitték őket az orosz frontra. Közöttük volt ő is, az apám. Két év után jöttek vissza, csupán száz-huszonhatan. Szerencsére az apám is köztük volt.
Mire felépült sebesüléséből, akkorra ismét visszacsatolták Vajdaságot Jugoszláviához, és ott is megkapta a behívót. Három évet szolgált ott is, de már nem volt a harcmezőn. Borbélymester lévén, ő borotválta a katonatiszteket, s nagyon kíméletesen bántak vele.
Az ötvenes évek vége felé még igen élénken éltek benne, az emlékek. Hosszú téli estéken, olykor fel-fel izzottak a csökönyös, még parázsló emlékek, és olyankor mesélt, mesélt… Még kisgyermek voltam. Figyelmesen hallgattam, mi mindenen ment apa keresztül, amikor én még nem is éltem.
Birkapörkölt…
Hátravonulás volt, nyomunkban az oroszok. Éhesek voltunk, fáradtak, rongyosak. Napok óta a pálinka volt az ételünk, italunk és gyógyszerünk egyaránt. Semmi más. Tudtuk, hogy ha beérnek bennünket az oroszok, azt csinálnak velünk, amit akarnak. Nekünk se lőszerünk, sem erőnk nem volt már a küzdelemhez. A legtöbbször azt sem tudtuk, hol vagyunk, de akkor kivételesen tudtuk. Szevasztopol határában jártunk. Valószínűleg az oroszok letanyáztak a városban. Nyilván ők is elfáradtak, így jutott nekünk is egy lélegzetvételnyi idő. Idő munkára. Lövészárkokat ástunk, telehordtuk szalmával, és ott éjszakáztunk. A szalma volt a párnánk is, meg a takarónk is. Akkor is, mint mindig, hidegek voltak az orosz éjszakák.
Másnap lefedtük az árkokat, kialakítottuk a megfigyelő helyeket, a lőréseket. Ígéretet kaptunk, hogy hoznak nekünk lőszert, élelmet és talán segítséget is. Vártunk. Napokig nem történt semmi.
Akkor néhány ember elindult a környező tanyákra élelmet szerezni. Egy birkával tértek vissza.
Egy csapat levágta az állatot, egy másik tűzhelyet épített, tüzelőt gyűjtött, a harmadik viszont újabb portyára indult, hogy némi zsírt, sót, paprikát és hagymát szerezzen. Amikor minden megvolt, gyorsan rotyogni kezdett a paprikás. Az illatától csak úgy csorgott a nyálunk. Rettenetesen éhesek voltunk. Meggyőztük egymást, hogy nem kell annak puhára főnie, lássunk neki az evésnek.
Akkor jelezték az őrök, hogy orosz tankok és teherautók tartanak errefelé.
Villámként hasított a levegőbe a parancsnok vezényszava:
– Mindenki a teherautókra! Azonnal indulunk!
Mentettük a puszta életünket. Semmink sem volt már, azt is otthagytuk. Két társunk nem akart jönni, amíg nem esznek a birkapaprikásból. Őket lefogtuk, erőszakkal felraktuk a teherautókra. Ott is le kellett őket fogni, mert tovább őrjöngtek. Nekem folyt a könnyem. Nem is tudtam, hogy a pörkölt, vagy az őrület határán lévő társaim miatt. Ahogy távolodtunk, csorgó nyállal néztük a még rotyogó paprikás párolgó gőzét.
Az oroszoknak jobb autóik voltak, beértek, sőt leelőztek bennünket. Nem bántottak senkit, csak bégettek és röhögtek amikor elhaladtak mellettünk. Nem is értettük, miért nem ölnek halomra bennünket.
Amikor elhaladtak mellettünk, megálltunk. Két őrjöngő társunk gyalog indult vissza, az elhagyott pörkölthöz. A parancsnok egy ideig tétovázott, aztán utánuk küldte az egyik autót néhány emberrel:
– Kötözzétek meg őket, és hozzátok vissza! Remélem eljutunk hamarosan a tábori kórházig.
…lőj le!…
Ütközet volt. Az oroszok többszörös túlerőben a többszörösen vert magyar sereggel szemben. Kíméletlen volt az orosz tél, méteres hóval, negyven fokos hideggel. Az oroszok legalább a kemény tél ellen fel voltak vértezve, de nekünk, az a kevés ruha, ami rajtuk volt, az is leszakadt már.
Vészesen süvöltött végig az ezreden a parancs: Hátravonulás!
Volt néhány ütött, kopott tankunk, néhány gebe lovunk, azok húzták a szánt, amire felraktuk a sebesülteket. Aki ép volt, az meg kutyagolhatott a tankok, szánok nyomában. Az oroszok még lőttek bennünket hátba, de mivel mi nem lőttünk vissza, abbahagyták. Az utolsó golyó még talált. Valaki felüvöltött hátul. Aztán a felcserért kiáltottak.
Szétnéztem magam körül. Sehol sem láttam Lacit és Bandit. Ők voltak a legjobb barátaim. Megálltam, aztán elindultam hátra, ahonnan a jajgatás hallatszott. Akkor megláttam Bandit, az árokban feküdt, körülötte piros volt a hó. Rohantam felé, miközben kiabáltam:
– Bandi! Ne merd megtenni!… Hallod?…
A felcser lemondóan legyintett. Terelték előre egyre a zilált sereget. Bandi ordított. Amikor lehajoltam hozzá megragadta a kezemet.
– Endrém, lőj le! – Nem, ilyent ne kérj tőlem. Nem hagylak itt.
– Hagyj engem. Eredj! Lőj le, és eredj! – felálltam, felemeltem a puskát, céloztam… Nem bírtam, nem bírtam megtenni… Valaki kivette a kezemből a puskát, jöttek sokan, lökdöstek előre. Ordítottam, most már én ordítottam… Bandi már csendben volt…
Inkább a halál…
Amikor összeestem a hóban, feldobtak egy szánra. Esélyem sem volt a túlélésre. Tudtam, meg fogok halni. Negyven fokos hidegben takaró, minden nélkül a szánon fekve, nem fogom túlélni. Hamarosan elveszítettem az eszméletem.
Amikor feleszméltem, pálinkát csöpögtettek belém. Többen feküdtünk a szánon, de volt már takaró is rajtunk. Felemeltem a kezemet, néztem… Meg volt mind a kettő. A lábaimat nem éreztem. Fura érzés volt, mintha nem lettek volna lábaim. Ismét elveszítettem az eszméletemet.
Amikor újra magamhoz tértem, már ágyon feküdtem a tábori kórházban. Egy nővér meleg teával itatott. Jólesett.
Azután jött egy idős orvos. Érdeklődött, hogy érzem magam, pedig ő jobban tudta nálam.
Azt mondta, akik ide hoztak, azoktól tudja, hogy keresztülment a jobb lábamon egy tank. Aztán útközben meg is fagyott. Le kell vágni a jobb lábamat. Ordítottam, nem, nem hagyom, nem engedem! Azt mondta, akkor meghalok, mert már fekete egészen térdig, nincs más megoldás.
Nem egyeztem bele. Inkább a halál… Azt mondta, mindent megtesznek, hogy megmentsék az életemet.
Úgy is volt. Hálás lehetek annak az embernek, akinek még a nevét sem tudom. Míg élek hálával és köszönettel tartozom neki, mert megmentette a lábamat, s így az életemet is.
Két hónapig feküdtem ott, akkor már bottal jártam. Közben megtudtam, hogy Ukrajnában vagyok
és nincs messze a határ, de nem tudnak hazavinni, mert körbe vagyunk kerítve orosz katonákkal. Még vártam kicsit, hogy el tudjam hagyni a botot, és megerősödjek, mert 37 kilósan kerültem kórházba. Aztán egy éjszaka megszöktem. Haza akartam jönni. Készültem a szökésre, gyűjtöttem ennivalót, konzerveket, meg minden más tartós élelmiszert félretettem, elrejtettem. Azt tudtam, merre van a határ, de hogy milyen messze, azt nem.
Kíméletlenül hideg volt az éjszaka. Gyalogoltam egész éjjel, másnap egész nap, katonaruhában, fegyvertelenül. Második éjszaka már iszonyúan elfáradtam, sötét volt és fogalmam sem volt, hol vagyok. Feltűnt a távolban egy tanya kivilágított ablaka. Reménykedtem benne, hogy ott meghúzhatom magam valahol. Mikor elértem, akkor láttam, hogy milyen nagy az épület, sok ablaka van, mind kivilágítva. Nem volt már bennem félelemérzet. Egyenesen az ajtó felé tartottam, és benyitottam. Zsúfolásig tele volt orosz katonákkal. Meleg volt benn és vágni lehetett a füstöt.
Nagyon vágytam a melegre, meg cigarettám sem volt már. Végül mégis győzött a józan ész. Behúztam az ajtót, senki nem vett észre. Akkor megláttam az udvaron egy kis melléképületet. Tyúkól lehetett, de üres volt. Nem bírtam tovább menni, meg kellett pihennem. Bebújtam a tyúkólba, leültem a földre, neki dőltem a falnak, és már aludtam is. Másnap, amikor felébredtem, már nem volt ott senki. Az, hogy én nem fagytam meg azon az éjszakán, az a csodával volt határos.
Továbbmentem. Már késő délután volt, amikor valami település látszott körvonalazódni. Mindjárt a falu szélén egy fekete fejkendős néni jött szembe velem. Gondoltam megkérdezem, hol vagyok.
– Te honnan jössz, fiam, odaátról? – szólalt meg ő elsőnek. A magyar szó hallatán sírva fakadtam.
– Hol vagyok? Milyen országban?
– Ez itt Magyarország!
Lehasaltam, úgy csókoltam a földet…
Epilógus…
Mesélés közben, el-elcsuklott apa hangja mindig, a végén már a könnye is ömlött.
Persze, hogy én is sírtam. Mit sírtam, zokogtam… A Birkapörkölt epizód után oda ráncigáltam apát a kemence mellé, édesanyámat megkértem, szeljen kenyeret, szalonnát, kolbászt. Azt tányérra raktam és odavittem édesapámnak.
– Fáztál és éheztél eleget, most melegedj és egyél! – zokogtam.
Valószínűleg ez a három epizód hatott rám a leginkább édesapám meséiből, mert ezek megmaradtak az emlékezetemben. Bár vannak még töredékek, de a történet nem rakható össze belőlük.
Ahogy nőttem, már kezdtem gyanakodni, hogy édesanyám megtilthatta apámnak, hogy meséljen előttem a háborús élményeiről, mert mindig nagyon sírtam és vigasztalhatatlan voltam. Ez konkrétan, Bandi barátjának eleste után történhetett. Onnantól megszűntek a mesék s akkor nem is hiányoztak.
Bár már belém égett a háború iránti gyűlölet, és úgy rögzült bennem az orosz föld, az orosz nép, hogy ők bántották az apámat. Gyűlöltem őket. Emiatt taszítottam magamtól mindent, ami orosz. Később már megvilágosodtam, hogy nem csak az oroszok hibáztathatók mindezért, hanem azok, akik oda küldték a kétezer magyar katonát szinte fegyvertelenül, felkészületlenül és minden ellátás nélkül. Csak a cigaretta és a pálinka volt biztosítva számukra, hogy elkábítva általa, merjenek vakon harcba szállni, egyáltalán nem számolva a következményekkel.
A következmények viszont nem maradtak el. A frontról hazatérő katonák alkoholistákká lettek.
Ezzel bizonyára édesanyám sem számolt, amikor feleségül ment apámhoz. Csak küzdött a nyomorral nap-mint nap, ami rájuk szakadt, ahogyan mindenkire a világégés után. Édesapám borbélyüzletének szomszédságában kocsma volt. Ott itta el a keresetét minden nap. Anyám, két halva született csecsemő után kapott észbe, hogy tennie kell valamit.
Az ő ötlete volt, hogy költözzenek ki tanyára és dolgozzanak a földön. Talán ma már különösen hangzik, mert megoldható lenne egy válással, de anyám meg akarta menteni a házasságukat, családot akart.
Talált is egy tanyát hat hektár földdel, amit fele-fele alapon művelhettek. Édesapám belement, mert ő is családot szeretett volna. Egy kiló kenyérrel és almával költöztek oda, nincstelenül, a nulláról kezdve. Vállalták a kegyetlenül nehéz munkát és minden hátrányát a tanyasi életnek, s végül én ott születtem, és életben maradtam. Nem volt könnyű odáig az út, de édesapám lelkét gyógyította a természet, a kegyetlen nehéz munka, az állatok s végül a család.
Én már készen kaptam a jó apát, a szerető, gondoskodó, csak a családjáért élő fantasztikus apát.
Mindezt édesanyámnak köszönhettem. Valahogy mindig ráérzett mikor, mit kell tennie.
Néhányszor magam is láttam édesapámat részegen. Előfordult, hogy elveszítette a kontrollt, de az egyik kezemen meg tudnám számolni, hányszor. Egyre máig emlékszem. Akkor már nagyobbacska voltam, 12-13 éves lehettem. Osztálykirándulásra kellett volna pénz, de nem volt. Soha sem követelőztem, megértettem, a nincs-ből nem lehet költeni. Ám akkor édesapámnak támadt egy ötlete. Tizennyolc malaca volt a kocának. Tartott tőle, hogy nem lesz olyan jó termés, hogy elláthassuk őket élelemmel, és mind fel tudjuk nevelni. Adjuk el a felét, hangzott apa döntése. El is vitte őket vásárra vasárnap a szomszédos faluba.
Estefelé jött csak haza. Láttam édesanyám rémült tekintetét, ahogy az utat kémleli mikor jön már. Aztán messziről észrevette ahogy vágtázva hajtott, s ahogy közeledett, úgy vált egyre kétségbeesettebbé, s amikor begördült a szekér az udvarra, lógó saroglyával, a már félig lecsüngő ládával, amiben a malacok voltak, túlhajszolt lovakkal, mindjárt megvilágosodott előtte mi történt.
Csak én nem értettem. Azután kiderült, hogy elkeltek ugyan a malacok, csak éppen az áruk az ördögé lett.
No, akkor haragudtam apára. Haragudtam, mert anya sírt miatta, és persze, az osztálykirándulásra mégsem lett pénz.
Akkor látta édesanyám elérkezettnek az időt arra, hogy mindent elmondjon nekem. Arra kért, hogy én ne haragudjak rá. Azt mondta, neki haragudnia kell, hogy apa lássa, érezze mekkora hibát követett el, de nekem nem szabad haragudnom, mert ha mindketten eltaszítjuk magunktól, akkor nem lesz vége, az italban keres menedéket.
Most már tudom, mennyire igaza volt, és milyen helyesen járt el.
Értettem már édesanyám ijedt pillantásait is, mindig reszketett, félt attól, hogy bármikor újra kezdődhet minden, de többé nem láttam részegen az apámat. Ebből az esetből azt hiszem, ő maga is levonta a következtetést végérvényesen.
Ilyen megviselt idegzetű elődök, örökkön tépelődő, nyugtalan ivadéka vagyok. Akit szeretőn gondoskodó szülők és az ölelő természet nevelt, tanított, akinek testvérei a fák, virágok, búzamezők voltak, s akit a csillagos éjszaka és az illatos mezők öleltek és tették széppé, boldoggá a gyerekkort.
Néha akaratlanul is elgondolkodom azon, mennyi véletlennek az összjátéka kellett ahhoz, hogy végül abban a földi paradicsomban nőhettem fel, tanyán, a természet ölén, szerető, gondoskodó szülők mellett. Hálás vagyok nekik ezért, habár tudom, igen kemény árat fizettek érte.
Annak a gyerekkornak már nincs élő tanúja. Édesapám 26 évvel ezelőtt, túl korán ment el. Bár az alkoholizmusból sikeresen kigyógyult, de a dohányzásról nem tudott lemondani, annak az áldozata lett. Édesanyám húsz évvel később követte.
Határtalanul tiszteltem és szerettem a szüleimet. Úgy hiszem, meg is érdemelték.
Legyen békés, nyugodalmas álmuk.
Szüleim halálának évfordulóján…
Drága Magdi és
Drága Magdi (Titanil)
Köszönöm szépen együttérző soraitokat. Sajnos vannak dolgok, amiket nem felejt az ember. Ez is azok közé tartozik, nem csupán édesapámnak, hanem a családjának is.
Ölelésem,
Ida
Drága Ida!
Mindig meghatódom, ha regényben olvasom vagy filmen látom a háború borzalmait. Ezeket Édesapád mint átélte! Együtt érzően olvastam szomorúan szép megemlékezésed Szüleid emlékére.!
Sok szeretettel olvastalak!: Magdi (l)
Kedves Ida!
Együttérzéssel olvastam írásodat, az én apám is megjárta a frontot, nem szívesen beszélt róla, de az a kevés is amit mondott, borzalom volt.
Sok szeretettel gratulálok,
Magdi
Drága Viola!
Remélem, nem elöltetted meg túlságosan a frissen műtött szemedet? Mindenesetre, hálásan köszönöm, hogy elolvastad ezt rövidnek nem mondható prózát. Köszönöm együttérzésedet és kedves soraid.
Sok szeretettel,
Ida
Kedves Klári!
Köszönöm szépen megtisztelő soraidat. Valóban, az volt a célom, hogy emléket állítsak szüleimnek, hiszen nagyon sokat köszönhetek nekik.
Köszönöm együttérzésedet, és hogy elolvastad ezt a hosszú prózát.
Ölelésem,
Ida
Drága Ida!
A nem rég műtött szememből is folyik a könny, hogy elolvastam írásod. Mit tudnak a ma, elkényeztetett ifjai azokról az őrült nagy szenvedésekről, élet-halál harcokról, melyeken mentek át a magyarok? Az őseink?
Csodás írás, ezzel pályázni is lehetne.
Szívből és együtt érzéssel gratulálok szeretettel: Viola (l)(f)(l)
Drága Idám!
A versed ebben a prózában teljesedett ki. Szép emléket állítottál szüleidnek, akik a maguk egyszerűségével tudták és tették a dolgukat. Álmukat már az örök végtelen nyugalmában álmodják tovább. Meghatóan szép írásodat nagy szeretettel és együttérzéssel olvastam. Ölellek, szeretettel: Klári(l)