A piros szandál

Mondtam már, hogy imádom a nyári záport?
Égető, forró napsütés volt, a flaszter tüzesen lángolt. Hetek óta fülledt hőség uralta a várost. Még a szökőkutak sugarai is fáradtan csordogáltak.
Munkahelyemről kilépve rögtön észleltem, hogy valami izgalmas történik a légkörben. Tudjátok, a közelgő viharnak sajátságos illata van. Állítólag az ózont lehet érezni, de szerintem a viharban rejlő energiának van ilyen illata. A Fő utca felé vettem utamat. Pántos nyári ruha volt rajtam nagy piros virágokkal és egy piros szandál. Izgatottan néztem a növekvő tintakék felhőt a templomtornyok felett. Aztán egyszercsak a nap betakarózott, elbujt. Távoli morajlás hallatszott, és amennyire a nappali fény engedte látni, talán villámok is megmutatták magukat. Egy közeli dörej után hatalmas cseppekben esni kezdett az eső. A beton szinte sistergett. Hatalmas pocsolyák alakultak ki, a levegő kellemesre hűlt. Sosem hordok esernyőt, most sem volt nálam, de a zúgó szél mellett nem is lett volna értelme. Hamarosan bőrig áztam. Ruhám a testemre tapadt, lábam előre csúszott a szandálban. Szerettem azt a szandált, féltettem, hogy elszakad a vékony pánt. Hát levetettem.
Az emberek mosolyogtak, vagy rosszallón nézték a pocsolyákban mezítláb  ugráló virágos ruhás bőrig ázott nőt, kezében a piros szandállal.

Bata Éva