Hidegdog

A CSONTVÁZEMBER. ÍGY EMLEGETTE magát a kisember még annak idején, tudja az az angoltanár, az a könyvbarát, aki mindig viharkabátot hordott és amikor rákérdeztek, letagadta, hogy ismerte a Varga Csabát. Azt állította ez a kisember, hogy ez a név illett magára, hogy ki is írta a maga iróasztalára, de maga, egyrészt a kisember szavának dacára, fogta és a szemetesbe hajította, másrészt a kisember csodálatára, mert az még álmában sem gondolta, hogy egy ilyen ember, mint a Csontvázember egyszer majd ugyanazt a papírt megérinti, ami fél perccel korábban még az ő keze gondoskodásában várta a sorsát, a szemetest.
Hogy mit mondott ez után a kisember? Hogyan, kérem? Zsongott tőle a feje? Az enyém is zsongott volna higgye el, de hadd nézzem meg, azt hiszem felírták valahova. Azt mondta ő sem emlékezett már rá, csak arra, amit utána mondott. Igen, pontosan ezt: Ha a lelked kicsit halkabban sírna, talán hallanád ezen szavakat a sírba. De honnan tudta?
Erre maga nem válaszolt, mert talán a válasz, egy olyan hadititok volt, amiről ugyebár nem beszelünk, mert hadititok, vagy talán a választ elfelejtette. De a lényeg, hogy Markuszt megmentette. A válasz helyett azt mondta, hallgassam végig, de sietni fog, ugyanis félő, hogy a kisember hamarosan itt terem, tudja a könyvbarát, aki mindig viharkabátot hordott és akiről abban a pillanatban rettegtem elárulni magának, hogy bizony nem fog csak úgy itt teremni a teremben, se most, se soha, de ezt abban a pillanatban elhallgattam, mert önző voltam, csakis az érdekelt, amit mondani tetszett.
Nézzen csak ki az ablakon. Ott parkol két taxi az utca túloldalán, látja? Az egyikbe nagy esély van rá, hogy egy olyan ember száll majd be, aki felelős a környezetszennyezésért és akinek alig van pénze arra a taxira, valamint túlsúlyos. A másik taxiba meg valószínűleg pár a részegség és a másnaposság közötti állapotban haldokló fiatal fog utazni. Hogy ezzel mit szeretnék mondani? Az égvilágon semmit. Csak tippelgetek, unatkozom, tudja. Igaza van, ők biztosan nem tippelgetnének, hogy én ki vagyok. Hiszen mindenki tudja, én mentettem meg őket, alig egy hónapja, legalább is valamiért ezt hiszik. Úgy tesznek, mintha ez legalább is ugyanaz a bolygó volna, amit egyszer már elpusztítottak, maguk szerint.
Hogy hogyan kezdődött? Elmesélem.
Találtam egy hatalmas kidőlt fát, még valamikor az idekerülésem első heteiben. Már ott állhatott több ezer éve, ugyanis olyan kemény volt, mint az arany, de még a színe is olyan volt a ráhulló esőtől. Sok minden volt aranyszínű, ami nem újult. Ráesett az eső, aztán rászáradt. Egyszer kiálltam a levelekből eszkabált sátram elé és csak álltam és álltam még az aranyeső úgy hullott, mint Bangó Margit számában, de nem történt semmi, nem lettem aranyszínű, de annak a lusta Markusznak a farka vége még mindig olyan, mert lusta volt levedleni. Tulajdonképpen nem itt kezdődött minden, úgyhogy ezt hagyjuk is. Egy hónapja, akkora szél volt, hogy a sátornak használt faágakat és hatalmas leveleket elsodorta a szél. Méghozzá túl az árkon, amire még korábban rágurítottam a hatalmas farönköt. Elmentünk megkeresni a sátramat.
A vihar végén az egész égbolt maga volt a szivárvány, mint akkor, amikor a bolygó létezését ennek hála valami balek észrevette a NASA-nál. Ott egy szivárványszínű valami. Aztán évekkel később azt mondták talán van rajt élet. Úgyhogy fogtam magam és elindultam egy űrhajóval, a macskámmal együtt. A Földiek felvették velem a kapcsolatot és arra utasítottak, hogy forduljak vissza. Hát persze, még mit nem. Kikapcsoltam a rádiót, sőt ki is hajítottam a többi űrszemét közé. És aztán ide értem erre a bolygóra. Hogy ez már kétszázhetvennégy éve volt, arról nekem halvány fogalmam sem volt mindeddig, ahogyan ezek az emberek sem tudták ki az a Bangó Margit, amikor aranyesőről énekeltem nekik, amikor épp az esett. Azt hitték igazi arany. Sőt, én is, de nem volt az.
Itt bizony nem öregedett meg senki. Most már értem mire gondol. A kisember, hiszen ő nem lehet itt. Biztosan nemzedékeken át beszélt rólam a családja. Képzelje, majdnem velem is jött. Nagyon szeretett volna, csak hát Markusz akkoriban érdekesebb társnak tűnt.
De hihetetlen volt. Átjöttem a hídon, a fehér szőrcsomó ott dorombolt a vállamon, miközben a szivárvány megnyílt apró léggömböket beeresztve magába. Azt már tudtam, hogyha felugrom, de jó magasra, akkor vagy egy perc is eltelik mire földet érek. Az űrhajóknak három nap kellett, addig figyeltem őket és a régi emlékeimet emésztettem, mert azonnal tudtam, hogy ezek itt bizony földiek. Aztán lejött maga, megkérdezte, hogy beszelem-e a nyelvüket. Bámultam magára, pedig értettem a nyelvet, ugyanis annyit beszéltem Markuszhoz, hogy lehetetlen lett volna elfelejteni. De mégis, nem várta meg a válaszomat, hanem a fejemre rakta ezt a valamit és most okosnak hiszi magát, hogy ilyen telepatikus eszmecserét folytat velem.
– Oh, bocsásson meg kérem – mondtam Csontvázembernek, míg ő szemét forgatta. Levette fejéről a kalapnak tűnő készüléket és bámult rám.
– Tudja, sokkal jobb amikor nem hallom a hangját a fejemben.
Olyan volt a hangja, mint mindenki másnak. Sőt, egészen józan volt, boldog, ahogy előttem ült, ölében Markusszal, akit kishíján lelőttek az embereink, mert a Földiek űrlénynek hittek őt. A ő Földükön a macskák több, mint kétszáz éve kihaltak és csak néhány történelem könyv tett róluk említést, de azokat vagy ki sem adták, vagy amit ki is adtak azt senki sem olvasta el.
– Így legalább nem beszel ostoba rímekben – tette hozzá.
– Tudja, József Attila leszármazottja vagyok. Úgy emlékszem ő még a maga idejében élt.
Arca grimaszba futott, olyan volt az egész, mint a puding, amibe beletenyereltél. Olyan könnyen fejezte ki az érzelmeit, hogy azt hihetetlennek találtam.
– Ez én időmben? Hány éves is maga? – kérdezte tőlem.
– Harmincöt és a háromnegyed születésnapom a jövő hónapban lesz.
– És én hány éves is vagyok?
Az előttem lévő papírokra bámultam. – Biológiailag lehetetlen kéne, hogy legyen, de még mindig huszonnyolc.
– És az én időmről beszél? Hihetetlen. Meg József Attilát rühelltem, szerencséje, hogy nem kezdett el idézni tőle, vagy nem vette elő azt a könyvet a félig átlátszó táskájából.
Elmagyaráztam neki, hogy ezek csak vizuális táskák, adattárolók, mint az ő idejében az USB volt. Meglepetésemre a Csontvázember tapsolni kezdett.
– Ennyi? Azt hittem repülő autókat fognak feltalálni, nem ilyeneket.
– Hát, azt hittem az egy gombnyomásra Föld elég… meggyőzőnek bizonyult a technológia fejlődéséről.
– Úgy érti, az, hogy megnyomott egy gombot és vizuálisan kivetítették a régi Földet, az emberek meg az hiszik, hogy az az igazi?
– Fel sem tűnik nekik. – Rántottam vállat, Csontvázember meg egy fintort vágott. – És a szemét, amit eldobálnak szintén vizuális.
– És a bolygó másik oldalán mikorra lesz olyan élet, mint azon a vizuális kivetített valamin, amit magukkal hoztak?
– Még kísérletezünk. Tudja a repülő kocsikkal és ilyenekkel.
– Tehát nem tesznek semmit.
– Az emberek észre sem vették még, hogy másik bolygón vannak. – Kacsintottam. Csontvázember erre rám villantott egy mosolyt, amit annak vettem, hogy semmit sem vett be abból, amint mondtam. Erre még rátett egy lapáttal, hogy gondolatai átvillantak a fejembe, mint minden más emberé. Pontosan tudta, hogy semmi baja a volt Földnek. Pontosan tudta, hogy csak pár űrlénnyel unatkoztunk és embereket raboltunk el az egyik pótbolygónkra, hogy kísérletezzünk rajtuk, tanulmányozzuk őket.
– Maga olyan jól hazudik, mint egy ember – mondta végül. – De, még is mit láttak a macskámban?
– Arról nem hazudtam. A macskák tényleg kihaltak még kétezer-tizenkilencben, a bundájukból mind mellényeket csináltak, mert akkor az volt a divat. Ma meg mind meztelenül jár-kel, el sem hiszem.
– Ilyen a divat, mit tehet ellene az hétköznapi ember, mint mi?
Felnevettem. Micsoda egy ember ez a Csontvázember, neki még a feje helyén sem egy rózsaszín lufi díszeleg, mint a többinek. Hihetetlen.