Hosszú esték

A cigány megállt a kerítés mellett és bekiáltott. Érdes hangját felkapta a szél, és a hegyek felé fújta. Az öreg épp egy karó fölé hajolt, azt egyengette. Ugyan látta a kerítés mögül kirajzolódó alakot, valami kurjantás félére is emlékezett, de nemigen foglalkozott vele. Még bírták a lábai az állást. Ezt az értékes, fájdalom nélküli állapotot kellett most kihasználnia. Egy kis idő után a égető érzés marta mindkét térdét. Le kéne ülni egy kicsit, gondolta magában. De vajon fel tud e állni újra? Nem. Döntötte el határozottan. Majd otthon. Onnan már úgy sem kell menni reggelig sehova. Ott majd jól kipiheni minden kínját, és holnap újra eljön. Az alak megint kiáltott felé: Jó estét bátyám! Az öreg, fénylő homlokát a kapu felé szegezte, nézett az, bár szinte semmit nem látott az izzadság maró vakságától. Már nyolcvan is elmúlt. Hogy mikor, azt már ő maga sem tudta. Nem figyelte a napok múlását, azzal nem törődött. Az estékkel annál inkább, félt az egyhangú magányosságától. Hamarosan beköszönt a tél. Több hónapnyi magány, amikor kopott emlékek bújnak elő a falak mögül. Bátyám – ismételte magában az öreg. Bárcsak ne mondta volna ezt. Csak úgy odaveti neki, mintegy figyelmezést: már soha nem kaphat más címet, megszólítást senkitől. Ahhoz álmodni kell. Újraélni az életet. Csendben figyelni, ahogy rátör a múlt és magával szippantja mint egy örvény, abba az ismerős világba, melynek részese volt. Az emlékek maradtak, és a bögre vékonyan cukrozott langyos tea. Főzni már nem szeretett. Egyre másra el is felejtette a hozzávalókat. Némelykor a sót cukorra váltotta, és nem egy esetben, csak úgy forralta vizet, mintha telis-tele lenne zöldséggel. Már szinte semmit nem őrzött meg fejében. A kert, ahova nap mint nap átjárt, szembe volt az ő portájával. Olyan hosszú ideje járt ide, hogy már nem is az agya, mint inkább rossz lábai vitték be a kapun. Kétszáz forint fizetséget kapott minden egyes napért. A pénzt egy kulcsra járó dobozba tette. Majd jó lesz valamire. Bárki is talál meg egyszer, ebből majd eltemetnek – gondolta el minden este, amikor újabb bankót tett a régiekhez. E kívül nem járt sehova.
Istennek legyen hála, mindez utcában van egy jó szándékú ember. Így volt ez itt is: a rezeda utcában. Olyan messze volt ez a várostól, hogy még a zaj és a füst is elfáradt, és félúton a tóba estek. Ezt a jó szándékú embert hívjuk: Pálnak. Azért nem nevezem meg, mert felesleges a jót névvel illetni. Valakiben benne van és csak úgy másnak adja, némely emberek őrzik azt és rideg közönnyel takarják el annak melegségét. A műszakos busz jöttéig tartott a munka. Pál, hazafelé a gyárból, bevásárolt neki, majd a táska két fülét a kapura akasztotta.
– Adj Isten Boldi bácsi! – köszönt oda az öregnek.
A férfi, valamivel szikárabb volt nála. De lehetett is. A munka élteti az izmokat. Nem hagyja tunyulni a kart. Erős, mély tekintete volt. Szája felett vastag bajuszt viselt, alatta fogak ültek itt-ott rések feketélletek.
– Adj Isten Pál! – felelte kihúzott derékkal az öreg. Még odamormolt egy köszönöm félét, és minden erejével arra koncentrált, mit is mond neki a másik. Nem hallotta. Látta ugyan hogy mozog annak a szája, és hogy egyszer csak felkacagott. Biztosan vidítani szeretné őt. Életet, és bátorságot adni a hosszú este előtt. De a fülei, már érzéketlenek voltak a jó szóra is.
Az emberek végigvonultak az utcán, köszöntgettek neki. Egyiket másikat hallotta is, ha azt erőből kiáltották felé.
– Aztán estére kapja össze magát öreg! – Vetette oda nevetve az az ismerős asszony, akinek a nevét már nem tudta, de abban biztos volt hogy régi időkben, mikor még csepp lány volt, lovagoltatta őt a térdén.
– Aztán minek? – kérdezte az öreg és megkapaszkodott a sűrű drót kerítésben.
– Hát megyünk a bálba – kiáltotta mentében, hátra, az öreg felé.
Meg sem állt egy kicsit beszélgetni vele. Érezte, hogy mennyire fáj ez neki. Csak pár percet kért volna az idejéből, aztán mehet a dolgára. Igaz: tán a felét sem értette volna a szónak, de hát mégis: ő nagyon egyedül van, magányos, jól esett volna ha emberszámba veszik őt is.. az emberek. Ellépett a kerítéstől, összeszedte a szerszámokat és a sufniba zárta mindet. Bezárta a kaput, és a hegyre nézett. Istenem de sokat jártam ott nálad. – mondta halkan – Te talán még emlékszel rám. De sokszor pihentem meg virágaid között. Aztán eszébe jutott Miska, a legkisebb öccse, és hogy mennyire szeretett ebédet vinni bátyjának. Délidőben ott várta a kis faház ajtajában, és figyelte a fiút, aki már messziről integetett. Leültek az asztalhoz, kicsomagolták a kis fazekat, a kenyeret és az almát, végül falatozni kezdtek. Dicsérték és megaszalták édesanyjuk két kezét, mellyel megfőzte az olykor csak egyszerű krumplilevest. Ebéd után Miska elővette a gyűrött a füzetet amely tele volt írva mindenféle matematika feladvánnyal. Boldizsárnak, valahogy stimmelt a matematika. Sokat segített a kissé gyengécskének tűnő öccsének. Majd mikor mindent megfejtettek, és többször elmagyaráztak, a fiú hazasietett. Ugyanabba a házba tértek be mindketten. Azon a kapun léptek be, ahová most Pál a táskát akasztotta.
Az öreg le sem vette a szemét a hegyről. Már nem látta tisztán, csak egy elmosódott valamit, színeit és formáját, emlékeiből rakta össze. Folyamatosan beszélt hozzá. Halkan. Olyan halkan amit csak ő értett. A szél úgyis elviszi a hegy felé minden sóhaját. Milyen óriás vagy most.. már nem tudnám bejárni egyik lejtődet sem. Már a lábaidat sem érem el, hogy ott összeesek. Valamikor azt hittem én is örökkévaló vagyok, talán még nálad is hatalmasabb. Hát csak őrizd meg lábaim nyomát..
Beszélt volna még, de egy láthatatlan kéz megragadta torkát. Küzdött egy darabig, végül feladta. Kinyitotta a kaput, majd leakasztotta a dróton függő kulcsot és bezárta. Végighaladt a vékony, téglából kirakott járdán, keresztül a rég elhalt virágok között. Még Bélával, a sógorával rakták ki a ház felé vezető utat. Forró nyári nap volt. A téglákat Béla szerezte. Előtte egy ház magaslott belőlük, a falu közepén. Azt összedöntötték, és most új feladatot kapott. Még a tégla is meg tud újulni, de az embert, ha elveszti funkcióját, eltemetik olyan mélyre, hogy csak egy név maradjon utána, ha majd elvesznek azok is, akik tudják, hogy élt e világban. A rózsák magvait már elhordta a szél. Elkergette a színeket és az illatokat. Minden kopár lett, ahogy elvesztek a körülötte élők, egyik, a másik után.
A táskát a foszlott támlájú székre tette. Kivette belőle a cukrot, a papírba csomagolt kenyeret. Tejet nem hozatott most Pállal, mert a hét elejéről megmaradt. Bántotta a gyomrát valami, és vagy három napig nem ivott belőle. A spejz szinte üresen állt. Egy-egy vég maradt mindenből. Fogott egy darab sonkát és a stelázsira tette. Ellépett a kályha felé, majd megállt. Elfelejtette mit is akart. Csak nézte azt a koromtól és kosztól szürkéllő valamit, de nem tudta mitévő legyen vele. A nap már szinte teljesen lebukott a hegy mögé. Az öreg lehelete látszott a félhomályban. A stelázsi végig volt rakva képekkel, megsárgult üdvözlőlapokkal. Rokonok, barátok írtak egy-egy kedves, olykor bátorító gondolatokat. Némelyik csak neve napjából, vagy más ünnep miatt érkezett. Még a felesége rakosgatta ki őket. Olykor-olykor elnézegette valamennyit. Különösen egyet. Az volt a legfájóbb mind közül. Igen, mély fájdalmakat őriztek ezek a színes lapok. Mind, akik ezeket teleírták, mára mind halottak. Csak ő maradt meg, hogy emlékezzen valamennyiükre. Levette azt az egyet, amelytől úgy félt hogy tapintására is beleremegett. Egy havas fenyőág csillogott a borítón. Megfordította, de az írást már nem tudta elolvasni. Csak emlékezett rá. Arra a két szóra: Karácsonykor Jövök. És a név: Pityu. Aztán nem jött többé. Csak hozták. Be, a kertkapun, ismeretlen emberek. Ravatallá lett a nagy asztal, melyet eddig az élők ültek körbe.
Az öreg ránézett a székre, és szinte hallotta az asszony panaszait. De nem szerette ha panaszkodott. És az mindig azt tette. Hol Pityu után sírt, hol a lábát fájlalta. Mindig ezen a széken dülöngélt esténként. Aztán ő is az asztalra kívánkozott.
Így maradt magára Soós Boldizsár, aki mostanra, már az égető hideget sem érezte. Tejet öntött a csorba bögrébe, abba kenyeret csipegetett. Végül beült a nagy asztal mögé, és azon gondolkodott, mennyi napja van még hátra a munkával, és ha beköszönt a tél, mitévő lesz. Ránézett az ágy felett logó képre, mely egyre nagyobbnak mutatta magát. Krisztus volt. A megfeszítést követő pillanatban. Fájdalmas arccal nézett az öregre. De nem szólt semmit. Végül az öreg megszólalt. Miért tartasz még életben.. ? Mi az én nagy bűnöm, hogy árván hagytál engem? Az igaz, élőnek, egyszer a holtak közt a helye. Csak nem szabad ennyit váratni.. a találkozásra. – és lehajtotta fejét. Nézte a bögrét, egyre csak figyelte. Valamikor Pityu bögréje volt. Mindent megőrzött amit a gyerek használt, szeretet. Az ember egy idő után, már semmit nem dob ki. Ragaszkodik hozzájuk. Ahogy az emlékek ragaszkodnak az emberhez. Pityu, most hatvan év körül lehetne. Az egy szem unokája is elment, abba a messzi Amerikába. Menyével azután, már nem tartotta a kapcsolatot. Tíz éve jött egy lap, amin megírták, ő is meghalt, rákban. Azóta semmi. Egyetlen ember nem írt neki. A postás jár hozzá havonta, és Pál. De ők sem jönnek be. Sietnek, azt mondják mindig. Ha panaszkodik, és bajait sorolná, az órájukra néznek, jelezve: ők sietnek. Mit meg nem adna, ha csak egy percig hallgattatná az asszony panaszait. Amit egykor nem tudott elviselni. Milyen szép lány volt. Hosszú gesztenyebarna haja, egész a derekáig ért. Versenyt futottak a hegy felé. Végül nevettek, mint két cinkos, aki harcba szállt az idővel. Futott, hogy aztán egy széken görnyedve várja az örök pihenést.
A szobai nagy tükör elé lépett. Már olyan sötét volt a szobában, hogy alig látott valamit tulajdon önmagából. A tükör sarkába egy kép volt beletűzve, a tetején egy felirattal: „Majos, 1923”. Már semmi nem emlékeztette arra a férfire. Sűrű, fekete haja elkopott, és olyan vékonnyá vált mint a szita. Büszke tekintetét, most a földre szegezte. Fogai elvesztek a hosszú évek alatt. Leült ismét az asztalhoz. Beszélgetett. Csak úgy, önmagával. Többször is eszébe jutott hogy villanyt kapcsoljon, de még felállni sem volt kedve, sem ereje. Ott ült a sötétben, és az egyre eltűnő bögrét nézte. Végül, csak úgy, a sötétet. Úgy tűnt neki, mintha aludt volna így egy keveset. Valaki e közben lámpát gyújtott. Jó mélyen aludhattam – állapította meg – mert mindazon idő alatt kimeszelték a szobát, a kályhába begyújtottak, és olyan tisztaság támadt, mely vagy húsz éve nem lépte át a ház küszöbét.
Aztán egyszer csak megjelent az asszony. Egy nagy tál gőzölgő levest tett a hófehér abroszra. Milyen szép! – csodálkozott az öreg. Többet kellett volna dicsérjem – állapította meg. A haját, bár kontyba fogta, amit ő nem szeretett.. de gyönyörű volt, még így is, konttyal a fején. Zöld szoknyát viselt, felette sárga pulóvert, ami talán nem is az volt, olyan mint egy gombos kiskabát. Aztán befutott Pityu! Az öreg szíve majd megszakadt mikor látta a bögrével berohanó gyereket. A tej kilöttyent a küszöbnél, majd hírtelen a gyerek, és az asszony is az öregre nézett: de az nem szidta le. Nem, mert meg sem tudott szólalni. Végül belépett a szobába mind akik már egyszer elmentek. Az asztal rogyásig volt süteménnyel, finomabbnál finomabb ételekkel. Aztán hirtelen csend lett. Mindenki az öregre nézett. Felé emelték poharaikat. Az édesapja, mellette az édesanyja. Majd az öccse: Miska. Aztán Béláék, és a többiek. Tizenhatan ültek köré. Végül Béla megszólalt: „Hát, kedves sógor, az Isten éltessen ezen a nagy napon. Azt hiszem mindenki nevében mondhatom, hogy köszönjük hogy megőriztél minket, és hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy mindannyiunk nevében köszöntselek.. „De ezen a ponton megszűnt a hallása. Látta ahogy beszélgetnek. Vidámak, nevetnek és énekelnek. Vajon miért jöttek el? Mi célból támadtak fel újra? Hajnalodott. Egyre másra felálltak, és az ajtóhoz léptek. Végül az öreg is követte őket. Még betekintett a szobába, ahol egy élettelen test ült az asztal mögött, fejével az asztalra bukva. A bögre felborult. Kiöntve az életadó tejet, a holtak helyére.

2016 02 05 Budapest