A szó, ami kincset ér

Eliot már gyermekkorában hatalmas szókinccsel és szárnyaló képzelőerővel rendelkezett. Szinte bármiről tudott mesét szőni, legyen szó varázserejű tündérekről, Istenek által halhatatlanság kegyében részesülő emberekről, vagy az élet egyszerű, hétköznapi hőseiről. Kézenfekvőnek tűnt, hogy az írói hivatást választja. Eliot első regényét egy kávéházban írta. Szerette a kék-fehér kockás abrosszal terített bükkfaasztalokkal diszkréten bebútorozott helyiség atmoszféráját. A kötet nagy sikere meghozta számára a vágyott hírnevet, és a sok női rajongót. És Eliot élt is az adódott lehetőségekkel. De nem szerette őket szerelemmel. Úgy tűnt, számára az igazi: maga az írás.
Eliot életét a megszokások irányították. Pontban reggel hatkor csörgött az ébresztőórája. Míg kotyogó kávéfőzővel készült a reggeli nedű, addig arcát hideg vízzel felfrissítette. Törülközőjével felitatta a hűs cseppeket, majd végigmustrálta tükörképét. Vörös haja diszkréten kunkorodott, szakálla rövidre nyírt fazonú volt. Nagy, zöld szemei élénken csillogtak, várva a nap eseményeit. Eliot büszkén végigsimította bal kezével az állát, a tükörnek mutatott egy csábos mosolyt, majd törülközőjét hátára vetve elindult öltözködni. Kockás inget választott. Eliot imádta ennek a mintának a variációit. Megfontoltan kisétált a konyhába, csészéjébe öntötte a finom kávét, melyet két cukorral és egy csöpp tejszínnel ízesített.
Pontban hét órakor a kávézó előtt állt, kezében fekete laptoptáskájával. Eliot már a második regényének befejezésén gondolkodott, mikor megdöbbenve vette észre, hogy az ajtót kulcsra zárták. Dörömbölni kezdett. Nyílt az ajtó, Eliot a terem közepe, a megszokott asztala felé tartott. Letette táskáját, majd kényelmesen elhelyezkedett. Holdfény az íriszeden – ez a cím ideális lesz a harmadik regényéhez! Míg ezen elmélkedett, elépördült egy pincérnő. A szokásosat kérte, kávét két cukorral, tejszínnel. A hölgy csak hebegett.
– Zártkörű rendezvény – bökte ki végül.
Eliot hosszasan kifejtette a véleményét, hogy a mai világban hogyan illik bánni egy törzsvendéggel, és az a minimum, hogy előre tájékoztatják eme nem várt eseményről. Eliot dühtől lángoló arccal felpattant, dúlva-fúlva átsétált a termen, majd maga után bevágta az ajtót. Csak úgy zörögtek az ablakok.
Eliot magában beszélt: ;Mégis, ezt hogy képzelték? Vérlázító! Esküszöm, keresek egy másik kávézót. Ha én ilyen hálátlanul bánnék az olvasóimmal, mi lenne velem?; Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak fejében, közben kavicsokat rugdosott a bakancsával. Egyszer csak beléhasított a kérdés: ;Hol hagytam a laptoptáskámat?!;
Közben a pincérnő könnyes szemmel tolta vissza Eliot székét, mikor egy fekete csomagot pillantott meg. Ez csak Elioté lehet! – gondolta. Azonnal felkapta a holmit, és kiabálva futott a férfi után. Eliot a hang felé fordult, és könnybe lábadt a szeme, ahogy a kedves, kipirult arcú pincérnőt meglátta az utcán, kezében a táskájával. Eléje sietett, majd ő, a szavak embere csak ennyit tudott kinyögni:
– Ó!
– Nem kell megköszönnie, szívesen tettem!
– Köszönöm! És elnézést! – préselte ki magából a szavakat megilletődötten.
– Tudja, jólesik, amit mond – suttogta a pincérnő.
Eliot szólni sem tudott, csak a száját tátotta, miközben a nő folytatta:
– Tudja, azt hittem, ismerem magát. A kávézó törzsvendégeként nap mint nap látom. Kedves, jóravaló fiatalembernek tűnt, ahogy laptopjába mélyedve folyamatosan alkotott. Olvastam a könyvét, voltam felolvasóestjén is, gondolta volna?
Eliot szeme elkerekedett.
– Ugye nem hitte, hogy az egyszerű pincérnő, aki mindig elérhető közelségben van, a rajongója? – kérdezte, majd felvonta vékony szemöldökét. – Amúgy Violetta a nevem.
– Örvendek – hebegte Eliot fülig vörösödve, majd megköszörülte torkát.
– De legalább tud bocsánatot kérni és köszönetet mondani. Ez nem semmi a szavak emberétől, a sztárírótól. A ;bocsánat; és a ;köszönöm; jelentik a kulcsot a megbántott emberi szívhez.
– Esetleg meghívhatom egy kávéra? – próbálkozott Eliot.
– Most sajnos nem, dolgoznom kell. De ma délután talán jó lehet – mosolygott sejtelmesen, majd hátravette hosszú, szőke tincseit.
– Köszönöm, Violetta! – mondta mély, búgó hangján a férfi a nő vaníliaillatú parfümjétől megrészegülten. – Kérem, engedje még meg, hogy elmondjam, nemcsak az új regényemet rejti a laptop, hanem a táska egyik fiókjában lapul a kiadóval megújított szerződésem is. Az új kötetemet Önnek fogom ajánlani!
A nő csak mosolygott, és megsimogatta a férfi vállát, kék szemeivel utoljára rápillantott, majd sarkon fordult, és visszament a kávézóba.
A Holdfény az íriszeden című kötet egy év múlva jelent meg. Az ajánlásban ez állt: ;Violettának, aki megtanított szeretni…;