Betondzsungel

Tikkasztó hőség volt, amolyan vihar előtti nyomott idő, amely vízpartot kíván. A Balatonba vagy a Dunába mártóznék önfeledten.
De mára mindez emlékemben él, esetleg csak a levegőben érzem a friss illatot, amit egykor a víz mellett. Munkaidőm lejártával lüktet bennem a vágy, legalább a Szent István térre, a szökőkúthoz elmehetnék. Csobogó vízesést hallgatni a zöld lombú fák közt, romantikus hely számomra. Noha szívemnek, nem volt alkalma e fajta szép érzésre. Gyakran itt pihenek szökőkút közelében, elnézem, ahogy a gyerekek bemásznak a vízbe nagy kacaj közepette.
Szerintem Pécsnek legszebb helye, a négytornyú templomtól lépcsők vezetnek le a szökőkúthoz. Mióta négy keréken közlekedem, a négy évszak bármely szakaszában eljövök ide, mindig más arculatát mutatja.
– Sziasztok, jó hétvégét! – köszönök el.
– Hova sietsz? – kérdezi kolléganőm.
– Bemegyek a Szent István térre a szökökúthoz.
– Dehát dög meleg van!
– Nem baj, víz mellé vágyom! – szólok vissza.
Napfürdőzöm a buszmegállóban míg jön a busz. Térdzoknimat bokámig lehajtom, hogy az se melegítsen. Hímzett farmer szoknyában, s a szellős kék kockás ingben vagyok, ami már csuromvíz izzadságomtól. Elmaradhatatlan hímzett drapp baseball sapkám fejemen. Siltje takarja szememet a fény ellen, s megóv a bámuló nép ellen.
Végre jön a busz, bal kezemmel jelzek, hogy felszállnék.
Tizenöt perc, s bent vagyok a városban. Örülök, a hétre befejeztem a munkát.
Számomra a péntek, a hétvége kezdetét jelenti, mert a távolsági buszomat gyakran elküldik Paksra, Szekszárdra, s nem tudnék hazamenni mással.
Percek alatt odaveszett a higgadtságom, rossz buszra szálltam fel, másik irányba visz. Megint csalt a szemem, reggel is elnéztem a karórámat, tíz perccel többet néztem.
A fenébe is, most mi lesz? Pánikolás helyett, igyekeztem megtudakolni, hogy bemegy-e a városba. A válasz nem volt. Levágtáztam a rámpáról, s már indultam is volna, de mivel túl magas a járdaszegély, leugratnom veszélyes. Úgy mentem, mint a kutyák, ahol láttam kiutat ott haladtam. Zebra nem esett az utamba, leggyorsabb sebességbe tettem tolókocsimat, s szabálytalanul átvágtam az úton, amikor nem jött autó.
Rám nehezedtek a betontömbök, magas járdaszegélyek mindenhol. Nem gondoltak a tolókocsisokra, sehol egy lejárat, legfeljebb büdös kukákba ütközök. Tettem egy potyakört, de nem esek kétségbe, nem az a fajta vagyok, aki ilyenért kétségbeesik. Mintha cukkolna a buszmegálló: – Hihi itt vagyok tőled fél méterre, mégsem tudsz ide jönni. – Velem nem babrálsz ki! – gondoltam magamba. Megkeresem a betondzsungelből kivezető utat. Körbenézek, sehol nincs normálisnak mondható kijárat, mert mind magas. Félek, hogy hátraesnék rajta, s szétörne a laptopom is a hátizsákomban. Nincs más választásom, visszaveszem a sebességet, s átslisszanok az autók között a parkolón. Vigyázva, hogy le ne törjem a visszapillantó tükröket, s hogy be ne riasszanak az autók.
Az a fajta vagyok, aki vigyáz más értékeire, ezt gyermek korától hordozza magában az ember, amit otthon tanult.
Lesz ami lesz, járdára nem tudok felmenni, füves részen áthajtok, ha hozzám szegődik a szerencse, nem akadok fent a gödrökön. Más már tehetetlenül zokogna, és várna valakire, hogy mentse ki. Én meg nevetek magamon, szokva vagyok az erdei gidres-gödrös utakhoz falusi létemre. Végre kiértem a betontömb közül, még messze a cél, de már látom a végét. Néhány méter a füvön, amint látom, sokan kitaposták maguknak úttá. Pár percet várakozok a buszmegállóban, addig megtudom, hogy a hetes is megáll az Árkádnál. Felszállok, direkt jólesik az enyhe klíma hűvöse, elmosolyodom, mégis csak én győztem.
Bő félórám van még a távolsági buszom indulásáig. A Szent István téri túra elhalasztva, kevés az idő arra, azonban a színház téri szökőkúthoz még elmehetek. Egy kicsit elnézelődöm, s hallgatom a víznek csobogását, amit elnyom az emberek zsivaja. Szűk kis utcán, egymás hegyén hátán érik az éttermek, ideiglenes kis teraszokat alakítottak ki a vendégeknek, ahová kiülhetnek enni, s inni. Jó társaságban el lehetne itt tölteni egy szép délutánt. Az utca elején egy pillantást vetek még Weörös Sándor életnagyságú szobrára, amint egy asztalnál könyökölve fejét tenyerébe hatja, mintha legújabb versén gondolkodna.
Hazafelé tartok, arra gondolok, aki örökké itt van szívem rejtekén. Megnyugtat a jelenléte, és egy nagy, kövér könnycseppet ejtek érte, mielőtt elszundítok a buszon.
2018. Június. 24.

Szólj hozzá!