A vacsora

Hankóczi Márton, egy kis nyugalomra vágyott. Szinte gyermek kora óta volt a céllövölde lakója, mit még apjától – Hankóczi Elektől örökölt. Ez volt az öröksége. A bódé, telis-tele csillogó bóvlikkal, három hajtogatott csövű puska, és egy sámli, melyen napjait töltötte. Hankóczi Mártonnak hiányzott az állandóság. A családi „ hogyishívjákok „ – ahogy ő nevezte, meg az ebédek – a rántott hús és a leves illata.
Szinte minden faluban élt egy gyerek, ki így vagy úgy… de hasonlított Hankóczi Mártonra… Az idény kezdetével – ahogy kinyílt a tavasz első virága, ő befogta a lovakat… és elindult a jól ismert messzeségbe, hogy majd a hideg őszön hazatérjen.
Az kéne nekem… – mondogatta.. – egy kis állandóság… nem ez a cigány élet… járni faluról falura… a búcsúk forgatagában… És különben is… a májam… már a májam sem bírja sokáig. Ha leszállt az est.. ábrándozott. Magas falakat látott maga körül, ráfeszülő tapétával, virágillatot, süppedő szőnyeget… és egy gondoskodó asszonyt… kivel hiába pörölt… az egy tapodtat sem lépett mellőle…
Az állandóság… merengett Hankóczi Márton… és nekidőlt a kocsi kerekének… az kéne már nekem… ilyen vén fejjel…
Úgyhogy minden este legurított két deci konyakot… s vagy egy tucat sört… csupa hagyománytiszteletből… s hogy átélje, az állandóság nyugalmát.

2019 Budapest