Nem tévedés, mármint a cím, de nem ám. Vasárnap délután voksolni mentem, és sokk lett a vége.
No de, kezdem inkább az elején. Leadtam a voksom. Simán, nem volt semmi gond, várakozni sem kellett sokat, ment minden flottul. Gyönyörű idő volt, úgyhogy utána barangoltam kicsit még ebben a színpompás őszben. Majd leültem egy padra, s gyönyörködtem az őszi fák ábrándos szépségében, tarkaságában. Aztán feltűnt a fák ágai között, egy maroknyi kéken a repülőgép, ami elhúzott és apró göndör bárányfelhőket pöfékelt magából. Alighogy eltűnt az egyik, jött a másik, aztán a harmadik, negyedik… állandóan biztosítva számomra a hófehér barikákat.
Megelégeltem. Folytatom a sétám mélázva azon, hogy milyen álságos a világ, csaló és hazug. Elhiteti velem, hogy bodor báránykák legelésznek az ég mezején, holott az nem más, mint a repülőgép okádta kerozinfüst, ami ott okoz azonnal rést a pajzson. Igen, az ózonpajzson. Öt percet ültem ott, és éppen öt gép húzott el a fejem felett. Nesze neked globális felmelegedés! Jó, hogy továbbálltam, minek húzzam fel magam, ilyen 'csekélységen'.
Igyekszem másfelé terelni a gondolataimat. Szerencsére, van bőven fa a környéken, s engem mindig lenyűgöznek a fák. Ilyenkor ősszel a pazar színükkel… meg a meghitt csendben alig hallhatóan zizegő hulló levelekkel… muzsika ez, a természet zenéje… A tételek: adagio, andante, allegretto, fúga, crescendo, corona…
El vagyok bűvölve. Elhaladok az áruház előtt, majd befordulok balra. Ez a mi utcánk. Itt csupán három tízemeletes háztömb van, mindegyik előtt parkoló, kettő előtt még szépen körbekerített, hangulatos játszótér is van az óriásfák alatt.
Kaptatok felfelé, enyhe emelkedő van végig az utcán, majd befordulok a ház elé, a második bejárat a miénk. Beütöm a kapu kódját. Nem ereszt. Nem tévedhettem, a számok nem a fejemben vannak, hanem az ujjaimban. Újra bepötyögöm, és újra nem ereszt. Nem értem. Szerencsére jön egy fiatal anyuka, babakocsival. A kocsiban ikerpár, édesek, aranyosak, megcsodálom őket, amíg az anyuka kinyitja a kaput. Még ránézek a postaládára, látom van benne valami. Aztán megrándítom a vállam, kit érdekel, vasárnap van, csakis valami reklám lehet.
Az anyuka beszáll a liftbe, én a lépcsőn indulok felfelé. Első emelet, első ajtó. Ledöbbenek. A fehér ajtó helyett, barna ajtó fogad. Mi történik itt? Teszem fel magamnak a százmilliós kérdést. Természetesen, nem tudom rá a választ.
Aztán derengeni kezd valami. Nemrég győzködtem a családomat, hogy cseréljük le a bejárati ajtót, éppen ilyent képzeltem el, de valahogy egyhangúlag leszavaztak. Hmm, meglepetésnek szánták, döntöm el hirtelen a nagy keleti kérdést. Nyúlok a táskámba a kulcsom után, majd meggondolom magam, becsöngetek. Ha meglepetésnek szánták, akkor az a minimum, hogy ajtót nyissanak. A férjem dörmögését vélem hallani és a lányom kuncogását, bentről.
Nyílik az ajtó. Akkor ér a második kupán csapás. Egy idős öregúr tárja előttem sarkig az ajtót, belátok az előszobába, sőt a nappali ajtaja is nyitva, így még oda is. Sokkoló a látvány. Ez nem az én lakásom! Teljesen lefagyok. Se mozdulni, se megszólalni nem tudok, csak állok ott, mint Alice Csodaországban. Ez nem az én lakásom! Hová lett a lakásom? Kik ezek az idegenek itt? A lakás is idegen. Mi történik velem? Az öregúr kedvesen szól:
– Kit tetszik keresni? – Még mindig nem tudok megszólalni… futnak a másodpercek, nehezen végre ennyit tudok kinyögni:
– A lakásomat! – és végtelenül szánalmasnak érzem magam – hányadik emeleten vagyok?- kérdem végül, mert felcsillan bennem a remény, hogy talán az emeletet tévesztettem el.
– Az elsőn – hangzik a lesújtó válasz. Ettől már szinte összeroppanok. Bocsánatot kérek, majd elköszönök s megindulok lefelé a lépcsőn. Kimegyek a kapun, s ott állok percekig, nem tudom hová, merre menjek, hiszen eltűnt a lakásom. Csak állok ott és nézek ki a fejemből, de nem látok kiutat.
Nem tudom meddig állhattam ott, amikor fejbe kólintott egy újabb gondolat. A játszótér! Hová lett a játszótér? A játszótér is eltűnt! No, ekkor szólalt meg bennem valami: dehogyis tűnt el, ott van a helyén, menj és nézd meg! Futok ki a járdára, majd indulok felfelé, és lám, ott a játszótér a második háztömb előtt… futok egészen a második kapuig, beütöm a kódot és csoda történik, nyílik a kapu. Futok fel az emeletre, és lám, az ajtó még mindig fehér… kizárom… Itthon vagyok!
– Tudjátok mi történt velem? – majd mesélem… mesélem…
A férjem dünnyög – az agyadra ment a voksolás? A lányom kuncog – voks-sokk! Haláli!
Szerintem is.
Kedves Klári!
Örülök, hogy tetszik a történet. Akkor, amikor megesett, eléggé rémisztő volt… ma már magam is csak nevetek rajta. Köszönöm neked, hogy olvastad és elmondtad a véleményed.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Nagyon találó a cím, a történet is remek, örömmel olvastam írásodat, gratulálok szeretettel: Klári(f)
Kedves Magdi!
Hát velem megtörtént, most már kihúzhatom a bakancslistámról. 🙂 Köszönöm kedves soraidat, és azt, hogy itt jártál.
Szeretettel,
Ida
KedvesIda!
Aranyos a történeted és nagyon szépen megírtad voks – sokk.
Olyan egyformak ezek a házak, a lepcsőházak, nem kell hozá
" sokk ", hogy eltevedjen az ember.
Szeretettel gratulálok.
Magdi