Alig volt harminchárom, de már annyit élt, mint más ember két élet alatt. Ő mégis valami másra, többre vágyott. Örökké remélte, hogy nem lehet csak ennyi az egész.
Sose nyugodott meg szállásadónővel való találkozás óta. Lezárta a vele való verbális kommunikációt viszont, többé már nem tudott az lenni, aki volt. A betonba verte volna a fejét. Hánynia kellett magától. Egész addigi élete, a tervek, az elvek, az aprólékos részletességgel kidolgozott személyes bosszú elképzelései úgy borultak fel, mint ólomkatonák a hadvezér asztalán, ha találat érte a vezérsátrat.
Rettenetes dolgok jöttek fel benne. Réges-régi dolgok, kínok és szenny, vér, verejték, és könnyek árja, megoldatlan, élve temetett helyzetek. De a pokol után a menny is megmutatta magát hangok, szavak, illatok, könnyek, érintések, mosolyok, rég nem érzett ölelések emlékeiben. Akkor megint felébredt benne az a másik, akitől már régen elhatárolódott, a kalitkába zárt fiú.
Mikor a kisfia született ekkor ébredt fel benne hosszú idő után először a fiú abban a zárkában, aki addig az alkoholmámortól aludt csak tovább, vagy kokainos kábulatban ütötte ki a főnök. Igazság szerint, a lelke problematikája sokkal összetettebb volt annál, hogy ezektől bármi megváltozhatott volna.
A pszichológusnak nem beszélt a fiúról a kalitkában. Csak a nyertes fiúról beszélt, akit valójában soha nem értettek meg sem társak, sem szülők, sem tanárok, mintha senki nem beszélt volna egy nyelvet vele. A fiatalemberről szívesen beszámolt, aki túl sokat vállalt, mert örökké bizonyítani akart, és akiért megőrültek a nők. A fiatal apáról is bátran beszélt, aki megjárta Afganisztánt, és aki ott rettenetes dolgokat látott. Joggal, és okkal voltak tehát poszttraumás dühkitörései.
De az éjszakai fiúról sohasem beszélt. Azt konokul, kíméletlenül elnyomta magában és a hosszú, kérlelhetetlen társas magányban megélt évek alatt érzéketlen börtönőre lett. Arról az időről sem beszélt soha senkinek, amikor egy ideig intézetben volt. Arról az énjéről hallgatott, akit tőle pár évvel idősebb, de túlerőben lévő ifjú árnyak látogattak éjjelente; akik, talán áldozatból lettek elkövetők az intézet védő-átnevelő, ódon falai között. S akiknek szörnyeteg lelkéhez soha többé nem jutottak el a fájdalom, és szenvedés, cinkos némaságba elnyomott neszei.
Megvadult a lova, akit betört. Innentől hiába próbálta elaltatni, azt már nem sikerült, de sikerült bezárva tartani. A fiú a kalitkában, már végképp emlékezni akart, mert megmagyarázhatatlan bizonyossággal ismert fel a szállásadónőben valakit, aki valaha, egy meghatározhatatlan időben közel állt hozzá. A nyertes fiú is felismerte ezt, de nem merte kimondani. Ehhez neki is legalább annyi köze volt, mint annak a másiknak.
A fiú a kalitkából mindig is igyekezett kitörni. Valahányszor egy hang, egy arc, egy illat, egy ismerős szituáció miatt felébredt. Ilyenkor a nyerő elveszítette a kontrolt. Alig bírt vele, de tulajdonképpen mindkettőjüket védte a legfájdalmasabb dologtól, a leleplezéstől! Nem derülhetett ki, hogy egykor gyenge volt, hogy akkor régen még nem volt nyertes. Küzdöttek egymással hatalmas ütközetben. A kalitkába zárt fiú jogos trónját akarta, amit végső soron immár hajlíthatatlanná vált testőre elbitorolt tőle. De a kalitkás fiú állandóan alul maradt. A nyerő fiú olyan erős lett, míg a másik a börtönben töltött évek alatt egyre gyengült, egyre kevesebbnek és egyre erőtlenebbnek érezte magát.
Csak akkor kapott új erőre ismét, ha emlékezhetett. Ilyenkor tört-zúzott, tombolt és rombolt előfordult, hogy vér is folyt (?), az ő vérük, és másoké – a beavatkozók vére, de végül megint csak győzött a nyertes fiú. Nem engedte szabadon az éjszakai fiút, megakadályozta, hogy csatlakozzon hozzá, és a hétköznapokban sikerült is megfeledkeznie róla.
A pszichiátriai kezelés alatt diagnosztizáltak nála mindenfélét, PTSD-t például, valaki még olyan szép nevet is adott a gyereknek mint, komplex trauma alapú disszociáció. A nyerő fiú intelligens volt, és tudta melyik diagnózis a helytálló. Még humorizált is rajta. Gyakran mondogatta, hogy az orvosok tudása többet ér az inkák összes aranyánál:)) Az egész élete nem volt egyéb, mint az őbelőle kalitkás fiúba való átmenetek sora.
A dühkitöréseket az váltotta ki, hogy kilökte magából a másikat. Nélküle látszólag jobban működött, akkor pedig így élt túl. Az egyszerű hétköznapokban Ő volt a nyertes.
A folyamatosan nyerő fiút harcos férfivá érlelte az idő. Sikeres volt, dolgozott ezerrel, sokat nevetett, és kíméletlenül megvalósította céljait. De időnként előbukkant a kalitkába zárt fiú, aki egyre hangosabban zörgette rácsait. A nyerő fiú ilyenkor mindig elhallgattatta. Ha legalább egyszer meghallgatta volna, megtudta volna, hogy együtt akar létezni vele. Szövetséget ajánlott volna neki, hogy működjenek együtt, dolgozzanak össze, egymásért. De a nyerő fiú nem tudta elképzelni, hogy az a másik, az a sebezhető életképes lehetne valaha, ha szabadon ereszti.
Hosszú ideig keményen tartotta magát, de benne a kalitkás fiú azt képzelte, hogy összejöhet a szállásadónővel. Hol egyikük, hol a másikuk kapott erőre, és megint hatalmas küzdelemben hozták a papírformát. A szállásadónő veszélyt jelentett a nyerő fiúra, csak a szánalmas kalitkás akarta a nőt mindenáron. Hol az egyik, hol a másik reagált a nő kérdéseire, aki végül teljesen megzavarodott az ambivalens üzenetek tengerében.
Az utolsó győzelem nem töltötte el teljes elégedettséggel a nyertest. De akkor azt gondolta, ennek örömére a sárga földig leissza magát, és a füvet sem fogja mellőzni. Ezúttal hamarabb jött a mámor, mint gondolta, máskor ennyi meg sem kottyant volna. Szabad repülés helyett a szállásadónő házában találta magát. Olyan volt a helyszín, mint egy szellemek megszállta kis házi pokol. Végítélet képei peregtek le a szeme előtt. Égett a ház. A konyhában lángolt fel a tűz és lángra kapott a függöny is. Ritka füst gomolygott mindenütt alattomosan.
A szállásadónő elképzelhetetlenül szép volt ebben az állapotban, amilyen a valóságban sohasem, és ekkor már ő is magának akarta őt, szinte leteperték kielégítetlen vágyai.
De ott volt a kalitkába zárt fiú is. Ott könyörgött a szállásadónő szobájában.
Ez meg mit keres itt? – gondolta bosszúsan, de a tűz már majdnem elérte a kijáratot és tudta, hogy most kell menniük. A nőhöz rohant, aki rémülten riadt fel, mikor felfogta a veszélyt.
Kézen fogta a kissé kábult nőt, és máris húzta volna ki a szobából. De a szállásadónő ekkor meglátta a másik fiút is. Felkiáltott:
-Hozzád akar tartozni!
–Nem, ő nem létezik!
-Nyisd ki! Engedd ki! Végig téged védett… Már senki sem bánthat.
–Nem engedem. Itt pusztuljon!
– Csatlakozni akar hozzád.
–Nem kell ez a szánalmas vesztes.
-Ő egy hős. Ő is Te vagy.
–Milyen hős? Ez a tehetetlen?
-Nem az a hős, aki a győztesek oldalán nyerő helyzetből nyerni tud, hanem az, aki a vesztes helyzetben túlél!
–Nem. Csak engem szeress! Én jó vagyok. Én győztes vagyok.
-Nem. Nekem ő is kell! Fogd meg a kezét!
–Itt halunk meg mindnyájan!
– Nem, ha elmegyünk mindhárman.
–Ő nem én vagyok. Ez egy csökevény. Ez egy gyáva féreg!
-Nem. Ő egy hős. Aki miattunk szenvedett. Nekem ő is kell.
–Nekem nem kell. Ő nem vagyok én. Igyekezzünk! Add a kezed!
-Veled együtt kell. A szenvedésed tesz valódivá. Ő tesz emberré. Nélküle egy gép vagy.
–A vesztünket akarod?
-Nem, az üdvünk a célom. Engedd ki!
-…Miért?
-Engedd ki és fogadd őt magadba! Ő hozzád tartozik…Ő hozzánk tartozik. Őt is szeretem, veled együtt. Vele együtt akarlak téged!
A sötétre kormosodó falakról zengett vissza egy kinyíló vasajtó felszabadító nyikordulása, és mégis, mintha makacs, sarki jeget olvasztott volna könnyekké.