Furcsa történet, akárcsak az élet…

Jártó Róza
Furcsa a történet, akárcsak az élet

Szinte minden nap kint ülök a parkban, ha épp nem esik az eső, vagy nincs valami igazán rossz idő. Persze csak tavaszól-késő őszig. Így minden nap láthattam, amikor ez a kis család erre sétált. Először csak ketten jöttek
Az ifjú és büszke fiú, és a gyönyörű leány. Úgy kapaszkodtak egymásban, mintha a gyönge szellő is el tudná szakítani őket egymástól. Eltelt pár hónap, és az ölelkezésből kézen fogva sétálás lett. A lányka szemmel láthatóan babát várt. A kismama ragyogott a boldogságtól, a fiú meg komoly arccal várta az ismeretlen apai érzést.

Amikor újra megláttam őket, egy babakocsit toltak, kedvesen összeölelkezve, a nagyobbik gyermek meg a kis biciklijén körözött a szülei és a testvére körül. Mikor odaért az apja és az anyja háta mögé, kis kezével megsimogatta őket, akiknek a mosoly még szélesebben ragyogott orcájukon erre az érintésre.

A parkban ülve szinte vártam azt a pillanatot, hogy felbukkanjon a kis család a sarok mögül, de sokáig nem jöttek. Több tavasz és több ősz is elszállt, amikor megint erre jártak. Kézen fogva érkeztek, előttük sétálva a két kisfiú, akik sűrűn hátra-hátra nézegettek. Gyermekeket nem is láttam még így örvendeni egy családi sétáláson, szemükben több volt az aggodalom, mint az öröm. Gyorsan elszállt ez az év is.

Az eljövő tavasz vége felé futottam össze megint velük, épp a fagyosszentek előtti, Orbán nap előtt. Először nem is figyeltem rájuk, mert most csak az anya, a két fiúcska és a pici baba volt itt, akit babakocsiban tolt az anyuka. A kisebbik fiúcska, mint egy kiscsikó ugrándozott, a nagyobbik az anyja mellett jött, egyik kezét óvón a babakocsi oldalán tartotta.

A nyár nagyon meleg volt, így ritkán, esetleg csak az est leszállta előtti órában sétálgattam egy kicsit a parkban.

Már becsöngettek az iskolákba, mikor újra láttam a kis családot. A szemlátomást lefogyott anyukát és a gyerekeket. A kicsi már ült a babakocsiba a fiúk meg csintalanul futkostak. Innen a parki fák takarásából úgy láttam, hogy kislány a babakocsiba ülő.

Két hétre rá meg a férfit láttam, egy telt, pirospozsgás nővel volt. A nő úgy csimpaszkodott a férfiba, mintha sosem akarná elengedni. Ez meg hagyta, inkább megadással, mint élvezettel.

Megérkezett az ősz, széllel, esővel, nem egyszer viharokkal. Ilyen ősz után nem is reméltük, hogy olyan csodás telünk lesz. Sokszor esett a hó, szállingózott, rég nem látott nagyságú hópelyhek libegtek a levegőben és emellett sütött az arcpirosító napocska is.

Télen még sosem láttam a családot, de most jöttek. A pici lány fülig betakarva ült a szánkón és a két bátyja, húzta. Az anyuka meg sétált utánuk, kedves anyai mosollyal. A hó sokáig kitartott és a család, a csonka család, sűrűn jött erre a park felé.

Egyik nap, épp mikor a napi sétámról tértem haza, megláttam a két nőt. Nézésem szerint anya és lánya volt. Erre sétáltak. A fiatalabbat rögtön megismertem. Az a pirospozsgás nő volt, aki pár hónapja annak a családnak a férfi tagjával erre sétálgatott. A két nőt nem találtam különösen érdekesnek, ezért én is hazamentem, el is felejtve ezt a találkozást.

Több hónapra rá, mikor már a tavasz is épp elköszönőben volt, újra láttam a családot. Nem vagyok egy érzelmes fajta, mégis könnybe lábadt a szemen a látványtól.
Az anya előtt a két fiú lépdelt, kicsit hátrébb, mert a járdán csak így fértek el, meg az apa jött, nyakában a nevető, mosolygó kislánnyal, aki a pici kezével kapaszkodott az apja hajába.

Leültem a padra, és akkor láttam meg a szivárványt. Épp a kis család mögött fénylett, beragyogva az eget!
Jártó Róza