Kakaó

A teraszról figyelem őket, ahogy rendetlen felállásban zuhannak. Jelentős emberek szerint ők mind csupán jelentéktelen katonák, akik a végső célon túl is követik a rájuk bízott feladatot a világos égen, melynek eleje és vége egybeolvad előttem, mint ahogy a jégdarabka szokott a tölcsérnyi fagyimban, azokon a fullasztóan meleg nyári napokon. Azokon melyeken azt hiszem nem találok már többet olyan tökéletesen hűsítő árnyékot és azt kívánom bárcsak eltűnne a nap a fenébe, csak egyetlen egy percre. De mire a nap meghallja a kívánságomat már a tél közepén járunk, figyelem a kristályos katonákat, ahogy száguldanak, teljesen megfeledkezve a nyári kívánságomról és egy meleg takaróval a vállamon azt kívánom bárcsak kisütne a napocska, még csak nem is feltétlenül egy percre, hanem egy pillanat is elég volna, hogy eszembe jusson a leégett vállam, ami múlt nyáron három éjszakán át aludni sem hagyott.
A szemben lévő testvérpár hóembere fej nélkül, két ujjnyi friss hóval a három kölyök által megdobált felsőtestén és oldalából kiálló botjával felém integet. A bot a karácsonyfánkról származik, aminek fahéjjal befújt illata idegesít. A fa ott hever a lábamnál, kissé töredezve, tiszteletlenül meghajolva és az ezüst színű gömbök, amiket Amynek három hétbe és két napba telt kiválasztani össze-vissza szétgurultak a deszkákon, le a lépcsőn, a kikövezett kis járdára, ami a kapuhoz vezet és ahol már betakargatta őket a hó. A fényfűzér egyik darabja ott hever a lábam előtt kiégve és magányosan. Markusz megszagolja, komolyan mondom még el is fintorodik, mintha gúnyolódni akarna a fahéjas ötletemen.
– Na, mi az, most nem fázol? – morgom feléje, mire felkapja állát és lábamnak dörgölőzik. Hatalmas fehér bundájától alig látom a szemét, mely radarként méri fel a terepet, abban a téves hitben élve, hogy a végtelenedik alkalommal kap majd ma nasit. – Még mit nem akarsz, pajti? Hmm? – Leguggolok, nem törődve fél vállamról lecsúszó takaróval. Markusz a fejét a kezemnek dörgöli és elindítja a kedvenc dorombolószámát, amivel egyébként tévhitben él, mert mindig azt hiszi, hogy akkor kap kaját. – Én úgy emlékszem, az beszéltük meg, hogy karácsony után azonnal diétázni kezdesz.
Ennek hallatára elfordítja kobakját kezemben, még a dorombolásról is megfeledkezik egy pillanatra. – Na, mióta adod fel ilyen könnyen?
Persze kitalálhattam volna, hogy rám sem figyel. Bundás farka vigyázban, feje lehajtva és ugyanabba az adott pontba bámul, ahova nemsokára én is. A ködszerű havon túl, valahol az utca felén egy lámpa fénye lebeg. Jobbra majd balra, aztán eltűnik, újra felvillan méghozzá kétszer, majd kialszik ismét. Egy alak rajzolódik ki, akadozó járással a hótól és szinte biztos vagyok benne, hogy káromkodást hallok. Amint négy háznyira van tőlünk Markusz visszatér hozzám, ugyanis nem látja a teraszt körülvevő egy méter magas fakerítéstől.
Egy nő az, szinte úszik a derekáig érő hóban és ami a legfurcsább, hogy ilyen hidegben csak egy farmerdzsekit visel. Úgy tűnik egy konkrét cél felé tart, csakhogy ő még nem tudja hol az a konkrét cél. Markusz már nincs a lábamnál, tőle szokatlanul fürge léptekkel araszol le a lépcsőn a két napja letakarítatlan hóba.
– Markusz! – piszegem, de az állat még csak meg sem torpan. Mindig is mondtam, hogy süket az a macska, csak éppenséggel senki sem hallotta.
Felpillantok, a nő épp mindjárt a kerítésünk elé ér, ahogy Markusz is.
Kényszerhelyzetbe kerülve lerángatom vállamról a selymes takarót, lerakom a sarokba és a macska után iramodom, mielőtt még olyantól kunyerálna kaját, akitől nem kéne. Fogalmam sincs arról, hogy három lépcsőfok közül a második csapba. Az egyik ezüstszínű hógömb az, ami a lábam alatt olyan szépen megcsúszik, hogy szinte repülök, de mielőtt ez lenyűgözne, sokként találkozik az arcommal egy hókupac. Köpködve és jajgatva emelem fel fejem, Markusz szinte mosolyogva visszafordul, majd hősiesen felugrik a kerítésre, legalább is két első lábán lévő körmei csikorogva megakadnak a fában. Egyik mancsa visszaesik, aztán a fene tudja honnan, de már a kerítésen is van. Ide hallom nyávogását.
– Markusz! Ha utolérlek ezt még nagyon, de nagyon megbánod!
Dühömben kezemre támaszkodom, majdnem megcsúszom a jegesre fagyott hóban, köpök egyet aztán négykézlábra vergődöm, mint az a fehér ördög szokott, mielőtt elfoglalná a helyem a fotelomban. Szinte még azt is hallom, ahogy kinevet, egészen emberien. Fejemben kihúzom a mai vacsoráját és eltervezem, hogyha kell ott eszem meg előtte a granulázott macskaeledelét, csakhogy tudja milyen fájdalmon mentem keresztül. Felkelek, kiegyenesedem, miközben térdem fájdalmasan üzen, hogy legyek résen, mert bármelyik pillanatban feladhassa a szolgálatot.
– Minden rendben?
Tekintetem remegő térdemről szinte fut a homályos utcai lámpák fényénél megvilágított alak felé. A kertkapu előtt áll, mégsem őt nézem, hanem a mellkasához szorított Markuszt, aki esküszöm szinte rám mosolyog, mielőtt elégedetten nyávogná egyet.
– Hahó! – Integet a nő mosolyogva. – Azt hiszem majdnem sikerült meglógnia a macskájának. – Itt jön képbe az, hogy gondolatban még mindig egy nyári napon vagyok ezért csak bámulok a nő felé, akinek leesett kapucnijának hála már fél ujjnyi hó összegyűlt a fekete haján. – Örülnék, ha megköszönné… Mindegy is, szívesen, máskor is, bedobjam esetleg?
– Nehogy! – felelek azonnal. Lépek kettőt, térdem remeg, szívem bordáimon harmonikázik olyan sebesen dobog, miközben belélegzem a havat. Lépek még kettőt, bal, majd jobb. Nem is olyan nehéz ez. Az újabb nevetés hallatán rájövök, hogy talán van rá egy kis esély, hogy először sem a macskám nevetett ki.
– Minden rendben? – kérdezi ismét, ugyanúgy kiabálva, pedig már a másfél méteres kapu előtt állok és alig tudom megfékezni magam, hogy dühömben ne kapjam el Markusz grabancát és hajítsam ki az utcára. Hajam félig arcomba hullik, havas kézzel hátra simítom.
– Persze – felelem végül, felnézve a macskáról.
– Vó! – kiállt fel a nő. Automatikusan azt hiszem, hogy Markusz a hibás, már majdnem akcióba lendülök, amikor folytatja. – Mintha csak testvérek volnánk! Kivéve, hogy te úgy esel el, mint egy öregember. De komolyan, elsőre azt hittem, hogy egy öreg taknyolt el és többet fel sem tud kelni, még szerencse, hogy ez a kis cukorfalat időben indult segítség-
– Még, hogy kis cukorfalat? – Egyszerűen kinevet. – Miatta estem el! Egész nap ezt tervezte. Előbb tönkretette a karácsonyfát, aztán amikor kiraktam, még jobban tönkretette és az egyik gömböt odarakta a lépcsőre… – Mutatok magam mögé, bár alig látni oda a hótól. – Hogy aztán ha nem kapja meg időben, amit akar akkor azonnal bosszút állhasson!
– Hűha… – motyogja a kezében lévő macska felé. – Valakinek apa komplexusai lehettek gyerekkorában.
– Tessék?
Felnéz, tekintete mosolyog, miközben az elégedett képű Markuszt simogatja. – Ott tartottam, hogy hasonlítunk, tudod a szemünk, meg amúgy a hajunk is, meg úgy… – Köröz fél kézzel arca előtt. – Úgy a képünk is, csak neked lehet hosszabb az orrod, de, ha nem is ikertesónak, a minimum ötven évvel idősebb bátyámnak lazán elmennél, ahogy elnéztem azt a-
– Vágom – motyogom. – Az esésemet.
– Igen, pontosan azt.
Tekintete olyan fürge, hogy alig tudom követni. Az arcomat elemzi, közben arcán még mindig mosoly. Igaza van, hasonlítunk, csak ezt én nehezen tudom látni, ugyanis vagy ötven órája nem mosolyogtam így ez egy hatalmas különbség kettőnk között.
Fejét oldalra billenti, maga elé emeli a macskát és összedörgöli orrukat. – Hé, óvatosan a gazdival, okés? – Átnyújtsa a kerítésen, míg én fontolgatom, hogy nem-e volna könnyebb odaajándékozni egy idegennek azt a fehér ördögöt. Végül elveszem tőle. Kezünk összeér, Markusz nyávog egyet. – Gondolom, most megköszönte helyetted, úgyhogy szívesen.
Mutatóujjamba mélyeszti körmét, míg fintort vágva figyelem, ahogy a nő elfordul, majd egyszerűen elindul a hóban.
– Hé! – szólok utána azonnal. Markusz elereszti kezem, érzem, ahogy a meleg vér bőrömre serken. A nő megfordul, tekintete kíváncsi, mosolya halvány, de még is arcán van. – Öm – adom ki szokásos meditációs hangjaimat, mint amikor nem tudok mit mondani. – Öm…
– Azt akarod kérdezni, hogy mit csinálok ilyenkor öm…itt? – kérdezi szemöldök ráncolva. Egyszerűen bólintok, de igazából nem ezt akartam kérdezni. – Ha megmondod hol van az itt, akkor megmondom, hogy mit csinálok itt.
– Öm – felelem. – Nem tudod, hol vagy?
– De nem ám. Csak így volt körülöttem pár ház, aztán lerobbant a kocsim, de mivel az első házba, ahova becsengettem nem jött ki senki ezt égi jelnek vettem és most zarándokútra indultam, hogy megbűnhődjek bűnömért, amiért harminckét fokos autóban utaztam idáig, miközben az utcákon emberek fagynak halálra.
Úgy tűnik minderre büszke. – És meddig gondoltál zarándokolni?
– Ameddig szükséges. – Bólint meggyőzésképpen.
– Vedd égi jelnek, hogy van egy csomó undorító kakaóporom, amivel karácsonykor nem tudtam mit kezdeni. – Szeme felcsillan, Markusz nyávog valamit a saját nyelvén. – Szereted a kakaót?
– Ki nem szereti a kakaót? – Lép közelebb, míg én majdnem elmosolyodom. – Várj! Te nem szereted a kakaót? Ne már! Most, hogy mondhatnám el az embereknek, hogy csak örökbe fogadtak és hogy valójában tökre öregek a szüleim és van egy tökre öreg bátyám, de amúgy nem szereti a kakaót, de, amúgy nem kezdhettek vele semmit, mivel nem tudom, hogy melyik városban él!
– Azta – motyogom. – Leavesben vagy.
– Igen, épp megyek.
Szemöldököm magasba emelkedik, mire vagy tíz tincs az arcomba hullik. – A város neve, Leaves.
– Vá, de menő! – Arcáról először tűnik el a mosoly. – De tutti, hogy nem ez a neve! Egy ilyen menő helyet kiszúrtam volna a térképen és tutti, hogy ez lett volna az úticélom.
A térdem megremeg, a Markusznyi plusz hat kilogramm nincs rá a legjobb hatással.
– Hé, de hisz te remegsz!
– Hé, képzeld – felelem unottan – fel sem tűnt.
– Haha, nagyon vicces. Most akkor kapok kakaót vagy sem?
– Hát… – A kaput tanulmányozom, míg hagyom Markuszt leugrani a hóba. El kellene előbb lapátolni a havat, amihez kéne egy lapát, amim meg nincs. Mire kigondolom, hogy majd átordibálok a szemközti házhoz addigra a kapu megrezzen, lepereg tetejéről a rágyülemlett hó, a nő pedig a kerítés ezen oldalán huppan egyet a hóban.
– Vá! – Integet felém, mint egy gyerek, mire szemöldököm ráncolom. Tényleg úgy néz ki, mint a női kiadásom és fogadni merek, hogy korban sem tér el sokat. – Thora vagyok, üdv az udvarodban. – Nyújtja felém integető karját, mosolya pedig visszatér arcára. Egy pillanatra hezitálok, az utóbbi pár napban történtek leperegnek előttem, mint valami rossz horrorfilm, amitől félni szeretnél, de egyszerűen nincs meg benne az ijesztő rész. Nincs, ami visszatartson.
– Mick. – Fogadom el kezét, majd szinte azonnal el is engedem, amikor is Markusz körmeit a bejárati ajtóba engedi, hogy kifejezze fázik és szerinte ideje lenne bemenni.
– Éés ő pedig gondolom Markusz.
Bólintok, majd intek, hogy kövessen. Az ajtó a kilincsig körömnyomokkal van tele, de nem tesz róla említést, ugyanis valószínűleg észre sem veszi a karácsonyfától.
– Ez aztán a fahéj illat hangulat! – jegyzi meg halkan, amint kinyitom az ajtót. Markusz besurran a sötétbe, én pedig elgondolkodom, hogy hol is nem találok gyertyát, vagy, hogy hogyan árulom el, hogy jobb, ha nem látja a feldúlt helységeket.
– Öm. – megfordulok a folyosón. Már becsukta maga mögött az ajtót így teljesen sötétben vagyunk. – Előbb keresek gyertyát, addig-
Telefonja felvillan, megvilágítja arcát, majd felkapcsolja rajta a lámpát.
– Az enyém még tegnap lemerült – hadarom, hátha akkor nem veszi figyelembe a félig leszaggatott tapétát, a rajta lévő karomnyomokat, a kicsiket sem és a nagyobbakat sem. Vagy a félig behajtott szőnyeget és azt ott felejtett gyerekcipőt.
– Vá! – Tévedtem. Hátralép két lépést. – Ugye nem valami sorozatgyilkos vagy, aki a macskájával csalja ide az áldozatait, aztán azok ide rakják a mancsukat és a végén az egyik cipőjüket… – Nem fejezi be, inkább halál komolyan rám néz. És a legokosabb, amit tehetek, amit már hiányoltam, hogy egyszerűen felnevetek. Hajam ismét arcomba hull, de nem törődőm vele, Thora szemöldökét ráncolja, egyik lába még mindig hátrálásra áll.
– Nem – mondom -, karácsonykor itt hagyott a feleségem és magával vitte a gyereket. Kicsit vitáztam a pasijával és figyelmeztetlek, elég nagy felfordulás van a házban.
Fogalmam sincs miért mondom el neki. Szégyenemben megfordulok, elindulok a konyha felé, de a fény nem mozdul. Visszafordulok. Thora arcán a megbánás és a fájdalom villan át.
– Azt hiszem… Ez rosszabb lehet, mint sorozatgyilkosnak lenni.
Bólintok, majd lehajtom fejem. – Ez igaz. Jössz? Van ilyen… butános dolgom, amin tudok forralni vizet ahhoz az undorító kakaóporhoz.
Beleegyezésül int a telefonjával, majd követ. Ám a konyhaajtóban felsikolt ezzel rám is a frászt hozva, amikor a fény visszaverődik az asztalon ülő Markusz szeméből.
– Azt a kurva!
Nevetek. – Jól vagy?
Lerakja a telefont a padlóra, nekitámasztva a nyitott ajtónak, így az egész konyhában van fény. Valószínűleg csak azért tette oda, hogy a fény ne Markusz szemére essen, aki épp nyávog.
– Áá, veled már megbeszéltük, hogy nincs ma vacsora. Diétáznod kell. – Kutatok a konyhapulton, letaposva egy halom törött tányért. – A konyha néz ki a legjobban.
Úgy érzem megöltem a köztünk lévő hangulatot, felém húzom a butánt és a rárakott gyufát. Hallom, ahogy Markusz dorombol. Ez így nincs rendben. Megfordulok, hogy magyarázatot adjak, de egy pillanatra elnémulok, ahogy figyelem őt Markusszal. Kész ellentétek, de még is Thora bőre hófehér, Markusz szeme hollófekete. Furcsa.
– Hej, mi az?
Tekintete kíváncsi, keze még mindig Markusz hátát simogatja.
– Öm… – Összeszorítom kezemben a gyufásdobozt. – Bocs, hogy így kiteregettem a családi szennyest meg minden.
Legnagyobb meglepetésemre elmosolyodik. – Jobb, mintha hazudtál volna, vagy, mintha sorozatgyilkos lennél. És… Sajnálom. – Visszamosolygok, mire ő összecsapja két tenyerét. – Nem sértésnek szánom vagy valami, de meg lehet fagyni a házadban, konkrétan hidegebb van itt bent, mint kint a hóban!
Fejem rázom, majd visszafordulok és meggyújtom a butánt. Vizet teszek rá forralni, míg hallom, ahogy Markusz huppan a földön, és lábamhoz igyekszik.
– Most ignorálni fogsz? Oké, akkor szép a házad! Nagyon tetszik a törött tányéros padlód!
Megfordulok. Ugyanazon a helyen ül az asztalon, ahol Markusz volt és lábait lógatja, mint egy kisgyerek. Alex is mindig, pont ugyanoda ült, mert Markusz is azt tette. A fiam jobban hallgatott egy macskára, mint rám.
– Hé! – Integet ismét. – Ilyenkor kikapcsol az agyad?
– Nem. Azon gondolkodtam, hogy Amy… a feleségem, hagyott-e itt valami ruhát. De eszembe jutott, hogy még a padláson lévő régi ruhásdobozát is elvitte.
– Tutti ezen gondolkodtál. Biztos az fájhat ennyire. – Tetszik mosolya, hogy ő képes arra, amire én nem.
– Igazad van. Öm, a fiam is pont ott szokott ülni. – Markusz közben nyávog egyet. Thora fel akar kelni, de intek, hogy ne tegye. – Semmi baj, megyek keresek neked valami ruhát. – Az ajtóban még megfordulok és hozzáteszem: – A hűtőben találsz kaját a macskának, annak a szörnyetegnek, csak ne mond el, hogy adtál lenni.
– Micsoda diéta! Nem is értem miért ilyen dagadt a macskád! – Válaszul csak szemem forgatom. Már egy ajtóval arrébb vagyok, amikor hallom, hogy utánam szól, de nem javítom ki a nevem.
– Igen?
– Nem kell fény vagy valami?
– Éjjellátó vagyok – felelem végül.
Átköltözöm, amit már meg kellett volna két napja tennem, majd előveszek egy pulcsit, egy rám kicsi farmer és egy gatyát, amit Amy egyik unokatesójának tizenéves fia vett viccből. Micimackós és ahogy Thora mondaná tutti jó volna rá. Visszarakom a pulcsit, és inkább felveszem az ágyra terített ingemet. Abban az ingben senki sem fázna és vastagabb, mint a pulcsi.
A konyhában Thorát találom kedvenc bögrémmel a kezében és Markuszt, aki a táljából úgy falja a kaját, mintha még sosem evett volna korábban. Thora hátratűri haját homlokáról, a ruhákra pillant, majd a bögrére.
– Remélem nem gond, rájöttem, hogy majdnem a kakaóporra ültem és aztán láttam bögrét is szóval érted… – Kínos csend áll be közénk egy pillanatra. – Remélem ez nem… valakid csészéje, amivel most valami szörnyű-
– Nem, nem, dehogy. – Mentegetőzöm. – Azt is… elvitték. Az az enyém. Tulajdonképpen a kedvencem.
Thora felnevet. – Miles, ez egy fehér bögre. Egy egyszerű fehér bögre, ember!
– Azért különleges – felelem mosolyogva, mire ő egy fintort vág.
– Igazad van. Ennek szörnyű illata van.
– Az íze nem annyira rossz.
– Azt mondtad utálod.
– Igen, de.… ez egy tény, oké? – Az asztalra helyezem a ruhákat, majd intek az ajtó felé. – Keresek gyertyát, addig öltözz át nyugodtan.
Bólint, de megint utánam szól. – Nem kell fény, esetleg?
– Megtalálom így is – felelem. Persze, tudom mi hol van, hiszen itt élek egy örökkévalóságnak tűnő ideje óta. Vagy talán mégsem tudom annyira. Az éjjeli szekrényben lévő dobozban bizony nincs. Mert a doboz sincs meg. Végül a fürdőben találok rá egy gyertyára, ott, ahol az én dolgaimat tartom, Amy-ébe meg inkább be sem nézek.
– Egyébként a nevem nem Miles, hanem Mick – mondom a folyosón, majd megtorpanok az ajtó előtt. – Öm, kész vagy? Bejöhetek?
– Persze – kaptam válaszul egy nyávogással vegyítve. Markusz azonnal a lábamnál termett. Az üres tálkájára nézve szemem forgattam.
– Már értem miért tartod a macskád kajáját a hűtűben.
– Igazi kis bélpoklos, ugye?
– Igen. Mick – feleli. – Ez olyan Michael Mick, vagy csak nekem nem jut eszembe másik név, amit így lehetne becézni?
– Nekem sem jut eszembe.
Miközben elveszem a gyufát kezünk majdnem ismét összeér, de az ing ujja eltakarja azt.
– Szóval Michael, nem szereted, ha Michaelnek hívnak?
– De nem ám – felelem meggyújtva a gyufát.
– Amúgy – köszörüli torkát – Köszönöm.
– Mit? – nézek szemébe.
– A micimackós gatyád. Biztosan majd megszakad a szíved, hogy kölcsön kell adnod.
Elmosolyodom. – El sem tudod képzelni.
– De tényleg köszönöm. Mármint, hogy így behívtál, adtál ruhát meg ilyen undorító kakaót, annak ellenére, hogy valószínűleg legszívesebben senkit sem látnál.
– Ez igaz, talán – felelem elhúzott szájjal. – De most kivételt teszek. Szóval a kocsid-
A szavaim megrekednek, amit felkapcsolnak a lámpák és a hűtő csipogni kezd. A hirtelen fény bántja a szemem, ennek ellenére szinte azonnal megszokom. Thora mosolyogva néz fel rám.
– Ugye ismersz valami szerelőt ebben a városban, aminek nagyon menő a neve?
– Leaves.
– Igen az.
– És igen ismerek, de fogalmam sincs mikor takarítják el az utakat. Viszont lesz fűtés, úgyhogy nem mondhatod, hogy itt hidegebb van, mint kint és ha akarsz maradhatsz.
Meglepetten a nyújtózkodó Markuszra pillant, aztán vissza rám. – Ez volt a leghosszabb és legmeghatóbb dolog, amit eddig mondtál. Erre inni kell! – emeli fel kakaóját, fintort vág az ízétől majd felém nyújtsa a bögrét. Felnevetek. – Csak kóstold meg.
Megkóstolom, sokkal rosszabb fintort vágva a végén, mint ő. Markusz feldönti a telefonját, mire megijed, de megnyugtatom, ahogyan ő is megnyugtat, amikor a fiamról, a feleségemről és annak a barátjáról mesélek neki.

Megfordítottam a lapot, de nem volt rajta több szöveg. Érzelmektől letaglózva fordultam a nagyapám felé, akit annyi ideig kerestem. Szeme csillogott, arca vidám volt, kezében egy képet tartott a Markusz nevű macskáról, aki úgy tűnik végül sosem fogyott le.
– Ez a levél ez… – kerestem szavaimat hátra dőlve a széken, végig nézve az asztalon, nagyapán, aki előtt ott volt a fehér bögre.
– Bizonyára azt kérdezed, mi történt ez után.
Bólintok. – Azt is.
– Nem emlékszem. Csak annyira, hogy reggel havat lapátolok és kikísérem őt…aztán megölel valamikor és elmegy. – Kezével végig simít homlokán, mosolyog, de nem az emlékeken, hanem azon, hogy láthat. – Ezért örültem annyira, amikor megtaláltad ezeket a leveleket az apádnál. Tudtam, hogy lesz valami értelme annak, hogy írok neki, még ha közben sosem válaszolt.
Észre sem vettem könnyeimet, még azok már nem folytak egészen a nyakamon lefele. A nagyapám lerakta a képet maga elé, mosolyogva figyeltem őt, azt az embert, akiért annyit utaztam egy térképen kívüli kisvárosba. Annyi mindent elkellett neki mondanom és annyi mindent elkellett neki is mondania nekem. Csak figyeltem őt, azt az embert, aki ugyanúgy mindig balkézzel fogta a bögrét, mint én, holott ő is jobbkezes volt és holott addig észre sem vettem, hogy hogyan fogok egy bögrét. Azt az embert figyeltem, aki annyi mindent átélt, akinek annyi mesélni valója lehetett és azt, aki végre megértett.