A csiga

Egész nap esett az eső; hiába volt még csak nyár vége, az ősz kegyetlenül üzengetett, hogy már nagyon közel jár. Októberi hideggel, köddel, rengeteg esővel érkeztek augusztus utolsó napjai. Csak este felé derült ki egy kicsit az idő.
A kihalt játszótéren egy 5-6 év körüli kisfiú ténfergett unatkozva a vizes játékszerek között. Az édesapja letörölt egy padot, és letelepedett újságot olvasni. A gyerek elmélázva rugdalt egy kavicsot, aztán mikor a kavics beröpült a bokrok közé, keresett egy másikat. Rövidesen azonban az is hasonló sorsra jutott. A harmadik kavics apja padjánál állt meg. A férfi idegesen pillantott föl:
– Nem tudsz valami értelmeset játszani?
– Apa! Gyere, játssz velem! – kérte a kisfiú, és ráhajtotta apja térdére a fejét. – Úgy
unatkozom!
– Miért nem mész homokozni? – kérdezte az apa idegesen, és lesöpörte magáról a
kisfiút.
– De apa! A homokozóban áll a víz! És különben is, fázom!
– Akkor menj hintázni! Szaladgálj!
– A hinta is csupa víz! Apa, játsszál már velem! – könyörgött a kisfiú, de apja ingerülten
rivallt rá:
– Minek jöttünk ki, ha itt is engem nyúzol folyton! Olyan vagy tisztára, mint az anyád… – mérgesen zörgött az újsággal, és a kisfiú megnyúlt ábrázattal állt odébb. Ekkor megpillantott egy hatalmas, nyújtózkodó csigát a pad mellett.
– Nézd, apa! Egy csiga! Látod, milyen érdekes? – és leguggolva énekelni kezdett:
– “Csiga-biga gyere ki, …” – arcán szétterült a mosoly, amint észrevette, hogy a csiga kidugja szarvait, és tapogatni kezd.
– Jaj, apa! Apukám! Nézd már meg! Olyan aranyos! Nézd, nézd! Elindul! – a kisfiú magából kikelve ugrándozott a csiga körül, amit az állat cseppet sem vett jó néven, és riadtan húzódott vissza házába.
– Ne ugrálj már annyit, még megtaposod, aztán nem lesz se aranyos, se semmilyen…-
dünnyögte a férfi, de az újságból továbbra sem emelte fel a fejét. – Minek hoztunk labdát, ha kavicsokat rugdalsz? Eredj labdázni, és hagyd azt a gusztustalan jószágot!
– Tényleg apa! Focizzunk! Nézd, az a két bokor a te kapud, ez a kettő meg az enyém! – mondta lelkesen a gyerek, és fölkapta a labdáját. De az apa nem mozdult.
A kisfiú odalépett az apjához, megfogta a kezét, és elkezdte rángatni. Az újság leesett a földre. – Gyere mááár! Focizni akarok! Nem hallod? Apuuu!
A férfi dühösen emelte fel a lapot a földről, s míg törölgette róla a sarat, már kiabált:
– Nem hiszem el, hogy ennyire erőszakos legyen valaki! Menj, keress egy másik
gyereket, ne engem rángass, mert kikapsz! Most már kezd elegem lenni belőled! Minden normális gyerek el tud játszani egyedül is! Miért kell neked folyton rajtam lógni? – azzal újra maga elé vette az újságot, és ingerülten lapozgatni kezdett benne.
A gyerek legörbült szájjal állt előtte, kicsit még reménykedve várt, aztán csüggedten elvonult a hinták felé. Belerakta a labdáját az egyikbe, és lökdösni kezdte. Halkan dúdolt maga elé. A labda időnként kigurult a hintából, de a gyerek újra, és újra visszatette.
Újra beborult, és szemerkélni kezdett az eső. A férfi összecsapta újságját, bevágta egy szemetesbe, és a kisfiúért kiáltott. A gyerek húzódozva hagyta ott a hintát, de engedelmesen megfogta apja kezét és elindultak haza.
Néhány méter után a gyerek nagyot rántott apja kezén:
– Apa! Ott felejtettem a labdát a játszótéren! Menjünk vissza érte! – kiáltotta.
A férfi mérgesen elengedte a kisfiú kezét. – Te.., te szerencsétlen!…Fuss vissza érte, itt megvárlak… – mondta.
A gyerek eliramodott. Fölkapta a hinta alól a labdát, magához szorította, és már indult volna vissza türelmetlenül ácsorgó apjához, amikor megakadt a szeme a pad mellett a csigán. Most, hogy senki sem háborgatta, teljes pompájában megmutatkozott, szarvacskáit egészen kitolta, és egy fűszálon nyújtózkodott; talán vacsorázott éppen. A gyerek leguggolt a már szakadó esőben, és elbűvölten nézte a csigát. De az, ahogy megérezte, hogy ismét valami mozgás van a közelében, villámgyorsan visszahúzódott házába. A kisfiú elsírta magát. Aztán fölállt, és a könnyein át kiáltotta:
– Te szerencsétlen!… – és egy hatalmas lendülettel széttaposta a csigát.