Egy igaz történetet, amit az írnok jegyezte le, Krisztus Urunk 1001. évében február havának l8. napján.
Ebben az időszakban I Péter király uralkodott.
Először tartotta a palotájában, a Vármegyék fogadó napját.
Palota dísztermét a szolgák és a hű alattvalói súrolták,
csinosították, mindenről leszedték a pókhálót,
függönyöket kicserélték, padlót alaposan fel suvikszolták.
Nagy ünnep volt a palotában.
Délután az udvarnépe elfoglalta a helyét, a terem két oldalán.
Az udvari bolond középen a lantos zenéjére, táncot járt.
Nyílik az ajtó, és belépett a Bíboros,
A Várkapitány, a Hűbéresek, az Írnok,
és az “ÚJ KIRÁLY”!
Főudvarnok belép,
fennhangon bejelenti Herbácia, Felső-patrica,
Polinézia, és Diósgyőr Királyát, I Pétert,
és a Királynét Aba Sámuel leányát, Patríciát.
A királyi pár belép a terembe.
Mindenki meghajol, halk morajlással köszönti a királyi párt.
– Ki az első? – kérdi a Király.
– A kézműves – feleli az udvarnok.
Hozzák elibém.
Bevonszolják kézművest, a Király elé, láncra verve.
– Mi a bűne?
– Aranyra festette a fenyődobozt, közben itta, a nemes bort.
– Aranyra – kacag a bolond.
– Hallgass bolond!
– Állj fel, és hajolj meg Te hitvány, Királyod előtt!
Hisz néked adok bort, búzát, békességet.
Cserébe kérek Tőled hűséget, és még ezek után,
Te merészeled aranyra festeni a fenyő tobozát,
Elinni a Királyod, nemes borát
– Királyom, kegyes királyom!
Térden a láncra vert kézműves a palást felé nyúl.
– Te hitvány!
Még lemered tépni Királyod palástját.
Mit képzelsz!
Király int, börtönbe vele.
Elhurcolták a kézművest.
Az udvarnépe csodálkozik, ezért!
Hisz csak jó akart a királyának.
– A következőt – intett az udvarnok, az ajtón állóknak.
Behoznak egy katonát.
Az udvari nép mikor meglátja a katonát, meghökkent.
-Őt miért? Halk szó hangzik a tömegben.
Udvarnok szól:
– Fenség a katona, kérdőre von, hogy hol van királynak hada!
Ki védi meg Királyát?
Aki itt van, az se tudja,
Hol van az, a szolga ki lába előtt,
mint bolond meghajolva tűri minden gaz szavát.
– Micsoda!
A hű zsoldosom ezt merészeli!
Szembe szállsz velem!
Üvölt a Király.
– LÁZADÓ!
LÁZADÓ!
Ismét üvölt a király,
de rá már, senki nem hallgat.
Teremből még pár Hűbérese,
Azt suttogja halkan,
Félre húzottan, hogy
– Éljen a Király!
A király előtt lévő katona újra hallatja
Hangosabban a szavát, ki népét a pusztulásba hajtja.
– Ő, a Király!
Hol van az igazság?
Hol van, az új KIRÁLY!
A várkapitány, és a betóduló katonák így kiáltanak.
LÁNCOT a KIRÁLY, NYAKÁRA!
Láncot a nyakára,
de örök lakattal lezárva.
Ki népét élni nem hagyja, zárkába vele!
– Zárkába vele -harsogja az udvari nép!
Had, tudja meg ö is milyen,
ha szíve láncok közt, zárva
sínyli meg örökre,
hallgathat kínjának minden szavára.
– Éljen az igazság!
– Vesszen a király!
Vesszen a király!
Ablakokat már kinyitották, és a nép is így kiállt:
– Vesszen a Király!
Vesszen a Király!
Bíboros int,
A nép elhallgat.
Csend honol a palotában, és környékén,
és e szavakat mondja, hangosan:
– Egy nemzet születik most újjá.
Tiszta, s igaz király kerül uralomra.
Ki népének igaz, szent utat megmutatja,
népét éhen halni, sosem hagyja.
Az, ég is megnyugszik lassan, elmúlt a vihar.
I Pétert, foglárok kísérik a börtöne felé.
Gonosz király néz, mert börtöne egy katlan.
Pokolnak bugyrában, ég el lassan,
s válik hamuvá csendben s halkan.
A nép őrjöng, és követeli az új Királyt.
Teremből előlép egy termetes alak, és int.
Nem recsegnek, a kin falak.
– Köszöntöm a népet – és kirántja a kardját.
A Bíboros bemegy a terembe, és előhozza a koronát.
Bíboros emígy szól!
– Az új KIRÁLY!
Itt az ÚJ Király!
Aba Sámuel a KIRÁLY!
– Éljen, az új KIRÁLY!
Éljen, a Bölcs, és Igazságos KIRÁLY!
A nép hangos ujjongással, köszönti a KIRÁLYT.
Aba Sámuel fél térdre ereszkedik,
Meghajolt a Bíboros előtt,
Majd fejét felemeli, és ráhelyezik a koronát.
A nép őrjöng, és ünnepli a királyát.
Hátulról vágtat, egy lovas sereg,
És hullnak a fejek,
A testről, esnek le a fejek,
Így fogadja el az
ÚJ KIRÁLY A, NÉPET!
A teremben, lehajtott fejjel, az udvari nép.
Halkan dicső hiti az Új Királyt.
– Éljen a Király!
Éljen a Király!
Hát ezt tudtam az írnok tollából kicsalogatni.
Érd.