Májusfák a szomszédban

Oly sokszor, oly sokan mondják mostanában, hogy változnak az idők, változnak a szokások. A régi szokások elfelejtődnek, bekerülnek a köztudatba az új, számunkra idegen szokások. Tudomásul vesszük, de azért nekünk lehetnek szép emlékeink a régmúltból, amikre nagyon szívesen gondolunk vissza és a mai napig is megemlegetjük, ha május elsején reggel esetleg megpillantunk egy-két magányosa árválkodó májusfát a falu valamelyik háza előtt.

A hetvenes években történ ez az eset. Mariska néni és Lajos bácsi laktak közvetlen a szomszédunkban. Három lányuk volt. A lányok eladósorba kerültek- Lajos bácsi szavait idézve: – Épp itt volt az ideje, hogy mindegyik a maga portáját rendezze.
Azt tudni kell, hogy drága Lajos bácsi egy tesze-tusza emberke volt, olyan „tedd, ki, aztán hadd hűljön magától” típus, ezt mondta a mama mindig mikor meglátta. Dolgozott ő eleget, de mindig minden mindegy volt neki, minden úgy volt jó, ahogy volt. Ott volt Mariska néni szeges ellentéte férjurának. Tűzrőlpattant, takaros menyecske, akit valahonnan a zalai dombság kicsinyke falujából, ha jól emlékszem Petriventéből hoztak Lajos bácsi szülei, drága egyetlen fiacskájuknak. Mariska néni nem csak dolgos, házias asszonyság volt, hanem nagyon szépasszony is. Ugyan negyvenes éveiben járt már, de olyan sudár termete volt, hogy bármelyik fiatal leány megirigyelhette volna. Szép fekete haját befonta és kontyba tűzte, fejkendőjét hátra kötve szorgoskodott naphosszat a ház körül. Férjes asszony volt Mariska néni, azonban még a legények és a férfiemberek is szívesen pihentették tekintetüket rajta. Képzelgéseik határtalanok lehettek mikor meglátták. De ő, a háromgyerekes szépasszony, tudta a kötelességét. Egészen addig, amíg orvost nem kellett híni az öreg Bárány-tehenükhöz.
Mikor az istállóajtóba meglátta az ifjú Bóna Ferenc doktort, aki rajta felejtette szemét az volt az a pillanat, hogy már el is felejtette a kötelességeit. Szép ember volt a doktor úr is. Talán még harminc sem volt. Ott állt fehér köpenyesen, gumicsizmásan, orvosi táskájával az ajtóban, majd tette a dolgát. Aztán egyre gyakrabban lettek betegek az állatok Lajos bácsi portáján…, aki egyre csak azt mondogatta:
– Milyen szerencse, hogy közel van a doktor úr, mert már állat sem lenne a háztájiba, ha nem kezelné őket ilyen becsületesen.
A lányok a maguk dolgaival törődtek, alig várták már a májusfaállítást. Eljött az ideje, hogy ők is végre tudtára adhassák a legényeknek, hogy is éreznek irányukba.
Május első napjának reggelén nem volt a faluban olyan lányos ház, amelyik előtt ne lett volna májusfa. Kitettek magukért az éjszaka a legények. Szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogy a májusi szél azt a sok színes szalagot és fát az Almás-patak felé hajtotta, szinte hullámzott a fa- és szalagsor, ahogy fújta. A lányok örömködtek, összesúgtak, kacarásztak végig a járdasoron. Egyszer csak meghallom Lajos bácsi hangját, aki az udvarunkban apámmal beszélget:
– A fene essen beléjük, valamelyik lány, már megint nem tud parancsolni magának.
Sándorom! Hogy a nyavalyába lehet, hogy mi előttünk négy májusfa áll? Nem vallaná be egyik sem, hogy két legényt bolondít egyszerre.
– Nem baj Lajosom, majd májusfa-kitáncoláskor úgyis megtudjuk!- aztán apám töltött
még egy-két kupicával.
Május utolsó vasárnapja volt, hogy kitáncolják a májusfákat, este meglegyen a bál.
Nagy volt a készülődés, mert volt olyan ház, ahol ezen a napon volt a lánykérés is. Házról házra jártak a legények, lányok. Nagy volt a mulatozás öröm. A lányok táncoltak, a legények sorra vágták ki a fákat, ki melyiket állította. A szomszédék házánál ugyancsak elidőztek.
A lányoknak állított fákat már kivágták és várták, hogy a negyedik legény is színt valljon, álljon már oda a fa mellé. Mutassa meg magát, mondja ki, melyik lányt választotta.
Mariska néni ott állt a kerítés mellett és aznap reggel, felvette a zalai ünneplő ruháját, amibe annak idején idekerült.
Húzták, húzták a cigányok már jó ideje, mikor Mariska néni odalépett a májusfa mellé, mert látta, hogy közeledik a doktor úr autója. Bóna doktor is ünneplőbe volt, kiszállt az autóból, egyenest odaállt Mariska néni mellé. Kabátját szomszéd-nénim kezébe adta és nekilátott a fa kivágásának. Abba a pillanatba olyan síri csend lett, hogy a fejszecsapásokat és a forgácsok pattogását lehetett csak hallani. Még a levegő is megállt-mondta nagyanyám. Dolga végeztével a mi kedves doktorunk megfogta Mariska néni kezét, autóba ültek és egy szó nem sok annyit nem mondtak. Amikor Mariska kezét a doktor megfogta arca még szebbnek látszott, mint valaha is volt, szemeiben ragyogott a boldogság – mesélte nagyanyánk.
Szegény Lajos bácsit a bánat tette a sírba. Lányai férjhez mentek, nyolc unokája van, de csak az első születését élhette meg.
A faluban az a hír járta, hogy Mariska néni és a doktor úr visszamentek Zalába, Mariska néniből dr. Bóna Ferencné, Mária asszony lett. Nagyanyánk, mindig megjegyezte:
– Erre mondtam én mindig, hogy szegény Lajos egy „tedd, ki, aztán hadd hűljön magától” -ember volt.
Ez az az eset, amit a mai napig is megemlegetünk, ha május elsején reggel esetleg megpillantunk egy-két magányosan árválkodó májusfát a falu valamelyik háza előtt.

“Májusfák a szomszédban” bejegyzéshez 26 hozzászólás

  1. Kedves Mária!
    Örömmel láttalak nálam. Üdvözöllek szeretettel: Klári:)

  2. Kedves ,Mária! Köszönöm kedves soraidat, üdvözöllek szeretettel: Klári(f)

  3. Kedves Klarika! Nagyon jol megirt tortenet a szep asszonyrol
    es a doktorrol. Igen, vannak tortenetek, amik kothetok akar egy majus fahoz is. Gratulalok, remek tortenet.
    Mari(f)

  4. Kedves Éva! Örömmel láttalak nálam, köszönöm kedves soraidat. Üdvözöllek szeretettel: Klári(f)

  5. Kedves Klári.
    Nagyon tetszett a novellád. Tartalmas és szép. Igaz a vége megrendítő. A világ ilyen. Köszönöm, hogy olvashattam. Szeretettel gratulálok. Éva

Szólj hozzá!