A kora reggeli rádióműsorban elhangzott, hogy harminckét foknál magasabb hőmérsékletet lesz napközben. Mivel be kellett mennem a városba, várt a mama az Otthonban. Elfogyott a gyümölcse az asztalról. Egyedül van a szobában. Unalmas, egyhangú. Nem tud olvasni, sem lemenni az utcára segítség nélkül. Amíg ott vagyok, sok- mindenről beszélgetünk. Elvétve még vitatkozunk is valami butaság miatt. Hiába vagyunk egy azon vérből, attól még más lehet véleményünk dolgokról, eseményekről.
Amikor a hűvös lépcsőházból kiléptem, a Nap csak úgy ontotta vállamra a forróságot. A bitumenes járdákon a cipőm talpa cuppogott. A Széna téri megállónál léptem be a klímaberendezéssel hűsített hatosba. A Margit-híd előtt bemondta a vezető, hogy a szerelvény csak a Jászai Mari térig közlekedik, mert a körúton elszakadt a magasfeszültségű vezeték. Ám mégsem jutott el odáig. Előtte már vesztegelt. A Margit-szigetnél kinyitotta az ajtókat, hogy akinek sietős a dolga, tovább tudjon lépni A BKV villamospótló autóbuszokat állított be, de nem tudtak megbirkózni a sok utassal. Tömötten mentek sorjában egymás után. Én sem fértem az ajtók közelébe. Ekkor arra gondoltam, hogy a Hősök teréhez a 75-ös trolibusszal is el tudok jutni a Hollán Ernő utcából. Bár ne hallgattam volna a belső hangra.
Két trolibusz várakozott a végállomáson. Az első ajtónál felléptem a lépcsőre és megkérdeztem a vezetőtől, milyen szám van a táblára írva. A válasz rövid volt és tömör.
– 76-os! – mondta, anélkül, hogy rám nézett volna.
Elmélyülten tovább olvasott. Ha nem 75-ös, akkor megyünk a mögötte állóval. Amint éppen lelépni akartam, – a járda mégsem volt a helyén, – mert a trolibusz vezetője vagy húsz centiméterrel kijjebb helyezkedett, mint ahogy a szabályzat előírja. A lelépő lábam a járda lekerített szegélyéről bebicsaklott a trolibusz aljzata alá, és a bizonytalanságtól elvesztettem egyensúlyom, s mint ahogy a nagykönyvben elő van írva, hanyatt estem akár egy levelibéka a panelház negyedik emeletéről. Az is igaz, hogy nekem is oda kellett volna jobban figyelnem, hová teszem lábamat.
Eleddig csak a szép küllemű hölgyek előtt estem hasra képletesen, de ezek szerint a piros trolibusz is megteszi. Pár másodpercig ott vigyorogtam a piszkos kövezeten és többen érdeklődve fölém hajoltak. Megkérdezték, hogy a saját erőmből fel tudok-e kelni, mert ha nem, segítenek. Valahogy nem akart sikerülni, a bal oldalam zsibogott. Nem emlékszem, hogy mondtam volna valamit, csak arra, hogy mozgattam a számat, és a hangomat nem hallottam. Ekkor négyen felnyaláboltak, talpra állítottak, akár egy kidőlt fát vihar után. A segítségüket megköszöntem, de már nem tudom, hogy kiknek, mert ez alatt a pár pillanat alatt támogatóim céljuk haladtak. A már említett trolibusz és a mögötte levő is úgy elinalt, akár a rossz cselekedetet tevő gyerek a szülői dorgálás elől. Úgy otthagytak, akár Szent Pál az oláhokat. Szerencsére bajom nem lehetett, mert nem szédelegtem. Nem volt hányingerem, nem fájtak csontjaim. A ruhám nem szakadt el sehol, még jóformán poros sem lettem. A trolin vettem csak észre, hogy a bal karom könyök alatti részén, valamint a bal térdem kárt szenvedett. Lejött a plazur és a vér is kiserkent. Nadrágomból elővettem vasalt zsebkendőmet és beléptem a közelben működő büfébe. A pult mögött álló hölgyet megkértem, hogy vizesítse be, hogy sebeimet leápoljam. A hölgy készséges volt, pedig akkor sört csapolt egy vendégnek. Amint kiléptem a büfé ajtaján, már fel is léphettem a következő 76-os trolibuszra. Menet közben a két térdemről és a karomról a piszkot és a vért seb körül letisztogattam. Az alacsony vércukorszint miatt hamar elállt a vér szivárgása. Csupán az dühített, ami másokat is ilyen esetben, – hogy miért pont velem, és miért éppen most történt ez. A Csengery utcánál leléptem a trolibuszról, hogy az utamat a 72-es jelzésű trolibusszal folytassam. Öt perc elteltével, még a „füstje” sem látszott, így nekilódultam gyalog a Délibáb utca irányában, a Podmaniczky utcán. Azzal a bicebóca járásommal hamarabb odaértem a Munkácsy Mihály utcához, mint az első trolibuszpótló autóbusz. Menet közben felhívtam a fiamat, de megígértettem vele, hogy nem szól az édesanyjának a velem történt eseményről. Az Internet segítségével kiderítette, hogy ezen a vonalon is felső vezeték szakadás állott be. A Lendvai utcai Gobbi Hilda Színészotthon ügyeletes nővére sebeimet ellátta.
Mi ebből a tanulság? Aki nem néz a lába elé, az később a sebeit nyalogathatja.
2011.07.09.
Kedves Ervin!
Tetszéssel olvastam szórakoztató írásodat!
Tanulság? Bölcs gondolat, velem is gyakran megesik, hogy nyalogathatom a sebeimet.
Szeretettel gratulálok,
Magdi