Más pástétom

János bácsi az erdei gyümölcsbegyűjtő állomáson dolgozott a kis vegyesboltban. Este a begyűjtők, miután leadták a gombát, gyümölcsöt – áfonyát, málnát, szedret, minek mi volt az ideje -, megkapták a pénzüket, s máris mentek is a boltba elkölteni.
– Mit kérsz, Gazsi? – kérdezte a gombaszedő süldő legénykét.
– Más pástétomot.
– Nincs más csak ez.
– Májpástétomot kér a gyermek – igazította ki a félreérést egy másik vásárló.
Így ismertem meg János bácsit, aki nyugdíjas ápoló volt, és most tengernyi szabadidejét itt töltötte a hegyen, az erdő mélyén. Szerette a kinti szabad életet, ott a maga ura volt, egész nap elbóklászott a telep körül, este kinyitotta a boltot, néha lement a faluba áruért. Sok pénzt nem keresett, de nem is ez volt a célja. Tulajdonképpen a beteg gyomrát akarta kúrálni, távol a kultúra “áldásaitól”, a savanyó nova boroktól és a kisüsti pálinkáktól. Az erdőben legfeljebb vadgyümölcsöt, meg gyógyteát fogyaszthatott. A tisztásokon, domboldalakon meg is termet ezerféle gyógynövény. Orbáncfű, apróbojtorján, vasfű, cickafarkfű, vadmenta képezték a napi teája alapját. Otthon János bácsi nyüzsgő, izgő-mozgó életet élt, dolgozott a kertben, tartott állatokat – disznót, kecskét, nyulakat -, és sokszor a felesége helyett ellátta a háztartást is. Lídia néni ugyanis bábaasszony volt, akit a szomszédos falvakba is elhívtak a szülőasszonyokhoz. Ez úgy történt, hogy ha közeledett a fiatalasszony ideje, Lídia néni vette a táskáját, amiben megtalálható volt minden műszer, eszköz, ami a szülés levezetéséhez kell, és odaköltözött a családhoz. Addig maradt, ameddig meg nem szült az asszony, s még utána is, hogy megtanítsa szoptatni, és segítsen az első fürdetésnél. Akkor aztán hazament János gazdához. Sokszor öt, hat napig, egy hétig is ott volt a szülőnő lakásában, házában – ott aludt, ott evett, s várta készenlétben, mikor kerül sor a nagy eseményre. Máskor egy, két nap alatt lezajlott minden.
– Mondja kedves Lídia néni, mit tud csinálni ott egy idegen házban napokon keresztül? – kérdeztem kíváncsian egy alkalommal, mikor éppen egy heti távollét után hozták haza szekérrel a második faluból.
– Viszek magammal olvasni valót, könyvet. Meg aztán beszélgetek a háziakkal.
– Milyen könyveket olvas Lídia néni?
– Minden félét. Kiolvastam már a községi könyvtár minden könyvét. Én vagyok megye legszorgalmasabb olvasója! – nevette el magát.
Így aztán János bácsi igyekezett kihasználni a nyarat, immáron a negyedik éve. Egy évre elegendő friss levegővel és vitaminokkal töltődött fel. Magam is hasonló célból kerestem fel a telep közelében levő menedékházat. Az erdő, a madárcsicsergés, a tiszta levegő, a napsütés, de a nyári záporok is kiűzték a fejemből a városi élet, a mindennapok nyűgeit.
– Jöjjön, János bácsi, menjünk mi is gombát szedni! – szóltam másnap reggel, ahogy megérkeztünk.
– Menjen csak nyugodtan, ott az észkos oldalakon biztosan kap galambgombát, meg vargányát, s lennebb ahol vizegenyesebb a hely akad még róka gomba is.
– Nem jön velem?
– Nem hagyhatom itt a “kunyhómat”, se a boltot. Valaki kell, vigyázzon itt a dolgokra, az átvevők csak majd délután jönnek ki. Tudja ezek a derék fiúk, a szedők, ha nem látnak senkit a közelben, könnyen kifeszítik az ajtót, s aztán én maradok kárral.
Megszívlelve a tanácsot, megtaláltam a jó gombás oldalt, nem is messze a menedékháztól. Hogy gombászok miért kerülték el ezt a helyet, nem is értem. Talán túl közelinek találták.
– A medve miatt – világosított fel este János bácsi.
– Medve?
– Valahol, ott a szurdokban szokott tanyázni, de ha a kabanánál kint hagynak valamit, Azt is elhordja. A szemetes tartályt is felborogatja élelmet keresve. Embert nem bántott még, de a szedők nem is akarják kipróbálni.
– Akkor én sem megyek oda gombászni!
– Nem kell félni, kerüli az embert. Legalábbis a vadőr szerint.
– Ha bocsai vannak, akkor mégis csak veszélyes lehet, gondolom!
Minden esetre többet nem mentem én se arra a jó gombás helyre, amaddig kint voltam a menedékházban.
Két nyarat kihagytam, s csak tova három év múlva sikerült azt a tájat felkeresnem. A menedékház még állt, rendben is tartották, sőt a gondnok kitűnő szakácsnak is bizonyult. A vadgyümölcs begyűjtő telepet ellenben felszámolták. Nem fizetődött ki? Vagy elfogytak a begyűjtők? Nincsenek szegény emberek?
Ki tudja!
– János bácsiról mi hír? – kérdeztem a gondnokot, miközben utánozhatatlan gombapaprikását kanalaztam.
– János bácsit kérdezi, a boltost?
– Igen, igen! Kellemes időt töltöttem vele, pár évvel ezelőtt.
– Hááát… A telep bezárása is az eset miatt történt.
– Mi az, hogy hát? Mi történt?
– Tavaly nyáron, mikor kijöttek az átvevők azt találták, hogy a barakkok, az üzlet, az egész mindenség lángokban állt, és hamarosan porig is égett. János bácsit ott találták az erdőszélén agyonverve, a begyűjtők pedig kámforrá váltak!