A szél

Kleim Gusztáv kora este ért a hídhoz. Elment egész a közepéig, majd megállt. A rettentő hajókat nézte, melyek ladikoknak tűntek a távolból. Közeledtek, s nőttek egyre nagyobbra. Kleim Gusztáv becsukta a szemét, s hagyta hogy testét rángassa a szél, mely a folyó felett igyekezett… valahova.. Arra gondolt, hova igyekszik ilyenkor a szél? Van e terve az útvonalra nézve? Vagy csak úgy van.. teremtődik, aztán egy sziklának csapódva elhal? Aztán ott van a sikítása.. miért ordít a szél? Se teste se lelke, melyet összetaposhatnak.. mégis sír.. mégis rí.. Bezzeg ő… ő igen.. Ma megalázta őt a szent.. az a nagybetűs szent, melyet eddig.. szerelemnek nevezett. Heim Gizella képében lépett be az unalmas dologtalanságába.. S ő.. ki eleddig művelt embernek tartotta magát.. tanulta a latint, a görögöt és más nyelveket.. hiába feszítette magát minden éjjel kávéházak asztalainak.. hogy rímet faragjon egy-egy versnek, mely Isten tudja honnan bújt belé.. csak jött.. mint a szél. Bömbölve és ordítva járta be minden porcikáját, ledöntve gyengeségtől súlyos testét egy pohár bor, és egy szem aszpirin közé. Le kellett írja. Meg kellett nevezze a gyilkos kórt, mely tagjait tépte. Szóval.. hiába volt minden felkészültsége a vággyal.. és a szerelemmel kapcsolatban.. az érzés.. s a közte lévő frigy.. felbontatott..
Mikor félelme először elhagyta, kilépve önmagából , testét át tudta adni, a lélek örömeinek… Ez a hazug, csalárd, megátalkodott nőszemély.. most visszakérte az ígéretét.. s nem szereti tovább.

Átkozott élet, bosszankodott Kleim Gusztáv. Ha az ember repülni tudna… s hagyná hogy viharok tépjék.. változzon.. mindig változzon.. az a megszokott valami.. s ne fájjon.
Még nem akart hazatérni. Még egész láthatóak voltak a közeledő hajók kontúrjai. Csodálattal nézte azokat a dagadó valamiket.. s azon gondolkodott.. céllal vannak itt. Ők biztosan tudják hova tartanak. Ő mégis inkább szél akart lenni. Mert a változás jó – erősítette meg magában – bár e kijelentés, egyetlen betűjével sem értett egyet. Megfogta a híd korlátját, félve de mégis határozott szorítással… – mint mikor első ízben ragadta meg a tanári katedrát – átlépett rajta. Ott állt a hömpölygő folyó felett, a szemeit becsukta.. és érezte, ahogy a Citadella mögött épp elindul a szél.. és felé igyekszik… Roppant izgatott volt, mint aki épp egy kedves vendéget vár.. s mégis igyekszik leplezni minden feszélyét .. Végül elengedte a korlátot.. és hallgatózott. A sikolyt kereste. Csak figyelt.. figyelt… végül elrepült…

2019 Budapest