Pittinger Pálné egy elvetemült bűnös volt. Folytonosan elkövetett bűneire nem volt paragrafus. Ő ugyanis – lelkeket rabolt. Galád módon, kisajátítva valamennyit.
Pittinger Pálné házmester volt. Na, nem született ő sem a házmesterség valamennyi jelzőjével. Ő is egy pufók, rózsaszín újszülöttként érkezett a világra, valamikor, még a Monarchia idején. Házmesterségre csak akkor adta a fejét, mikor egy hűvös kedd éjszakán, megözvegyült.
Pittinger Pálné, élvezte hivatását, bár egy nap, mikor már az udvarra is alig tudott kimenni, mert a lakók folyton zaklatták apró ügyeikkel, Pittinger Pálné, kikötötte a csengőt. Úgy – gondolta – most csengessetek. De másnap, mikor épp a habarást készítette a poloskáktól hemzsegő konyhájában – kopogtak. Hogy így meg úgy.. meg hogy ezt kéne.. aztán meg azt.
Már alig várta hogy nyugállományba vonuljon. Ne kelljen viaskodjon a poroló alatt rohangáló gyerekekkel, s a konok, saját érdekeiket néző szülőkkel.
Aztán eljött a nagy nap. Pittinger Pálnét elborították a virágok, jókívánságok, s az óhajok – hogy békében, szeretetben töltse maradék éveit.
Egy idő után hiányzott neki.. valami. Maga sem tudta mi az. Letűnt házmesterek jó szokásához híven az utódot kezdte kritizálni, felcsengette, kioktatta.. hogy így meg úgy.. meg hogy különben is. Ezt napjában akár többször is megtette, míg egy nap a kissé izgulékony cingár alak, kikötötte a csengőt.
Pittinger Pálné ekkor újra észrevette hogy hiányzik neki valami. Hogy mi… azt nem tudta.
Teltek múltak az évek. Pittinger Pálné már alig hagyta el a lakást. Ám egy szép, késő délután elindult a Klauzál tér felé. Előtte egy középkorú pár haladt, kik épp nyolc év körüli iker gyerekeiket rendszabályozták. Egy fiú, és egy kislány. Pittinger Pálné ekkor majd beleszédült a felismerésbe. Az űr, mely hírtelen rátámadt, majd kilökte egy szenes kocsi alá. Hírtelen összeszedte magát és a vidáman sétáló család után eredt. Egész közel lépkedett mögöttük, s közben megfigyelte őket. Még az úttestre is kimerészkedett csakhogy jobban lásson, mindent aprólékosan szemügyre vehessen . Az ember arca vékony volt, a szája is. A haja olajozott, bal zsebében cvikkert viselt. Az asszony arca pirospozsgás, a haja bondor, szája ívelt, a szeme fekete, vagy talán barna. A gyerekek vékony felépítésűek, sőt, a fiúcska már- már satnyának volt mondható. Pittinger Pálné szíve mind hevesebben vert, ahogy az apa, jobb zsebéből egy kulcscsomót vett elő. Ránézett a házra. Király utca 47. Tehát itt laknak – nyugtázta Pittinger Pálné. Egész a kapuig követte őket, s ott előre szaladt. Megállt a kapunál. Megszólították. Kérdezték – itt lakik e a néni? A gyerekek nevettek valami huncutságon. Ő megcsóválta a fejét, és hazasietett.
Otthon volt. De mennyivel másabb volt ez. Leült az ablak előtt álló székre, és becsukta a szemét.
Ott látta magát abban a kényelmes fotelben, s körülötte a gyerekek játszottak. Az apa megkínálta keksszel, az asszony – nagymamának szólította. Hallotta azt az édes, eddig álmaiban sem szereplő hangot, melynek produkálására csupán az ember képes. Nevettek.
Pittinger Pálné, azon az éjen.. álmodott. Kellemes érzések ragadták el lekét, mely megtelt lágy, ringató szeretettel.
Másnap, ugyanabban az órában ismét portyára indult. A család nem jött. Már esteledett, mikor meglátott egy férfit, egy nőt, kik az előttük szaladó gyerekeket rendszabályozták.
Már csak abban reménykedett… hogy a közelben lakjanak.. mert az előző estén – a sok gyaloglástól …. feldagadt a lába.
Pittinger Pálné házmester volt. Na, nem született ő sem a házmesterség valamennyi jelzőjével. Ő is egy pufók, rózsaszín újszülöttként érkezett a világra, valamikor, még a Monarchia idején. Házmesterségre csak akkor adta a fejét, mikor egy hűvös kedd éjszakán, megözvegyült.
Pittinger Pálné, élvezte hivatását, bár egy nap, mikor már az udvarra is alig tudott kimenni, mert a lakók folyton zaklatták apró ügyeikkel, Pittinger Pálné, kikötötte a csengőt. Úgy – gondolta – most csengessetek. De másnap, mikor épp a habarást készítette a poloskáktól hemzsegő konyhájában – kopogtak. Hogy így meg úgy.. meg hogy ezt kéne.. aztán meg azt.
Már alig várta hogy nyugállományba vonuljon. Ne kelljen viaskodjon a poroló alatt rohangáló gyerekekkel, s a konok, saját érdekeiket néző szülőkkel.
Aztán eljött a nagy nap. Pittinger Pálnét elborították a virágok, jókívánságok, s az óhajok – hogy békében, szeretetben töltse maradék éveit.
Egy idő után hiányzott neki.. valami. Maga sem tudta mi az. Letűnt házmesterek jó szokásához híven az utódot kezdte kritizálni, felcsengette, kioktatta.. hogy így meg úgy.. meg hogy különben is. Ezt napjában akár többször is megtette, míg egy nap a kissé izgulékony cingár alak, kikötötte a csengőt.
Pittinger Pálné ekkor újra észrevette hogy hiányzik neki valami. Hogy mi… azt nem tudta.
Teltek múltak az évek. Pittinger Pálné már alig hagyta el a lakást. Ám egy szép, késő délután elindult a Klauzál tér felé. Előtte egy középkorú pár haladt, kik épp nyolc év körüli iker gyerekeiket rendszabályozták. Egy fiú, és egy kislány. Pittinger Pálné ekkor majd beleszédült a felismerésbe. Az űr, mely hírtelen rátámadt, majd kilökte egy szenes kocsi alá. Hírtelen összeszedte magát és a vidáman sétáló család után eredt. Egész közel lépkedett mögöttük, s közben megfigyelte őket. Még az úttestre is kimerészkedett csakhogy jobban lásson, mindent aprólékosan szemügyre vehessen . Az ember arca vékony volt, a szája is. A haja olajozott, bal zsebében cvikkert viselt. Az asszony arca pirospozsgás, a haja bondor, szája ívelt, a szeme fekete, vagy talán barna. A gyerekek vékony felépítésűek, sőt, a fiúcska már- már satnyának volt mondható. Pittinger Pálné szíve mind hevesebben vert, ahogy az apa, jobb zsebéből egy kulcscsomót vett elő. Ránézett a házra. Király utca 47. Tehát itt laknak – nyugtázta Pittinger Pálné. Egész a kapuig követte őket, s ott előre szaladt. Megállt a kapunál. Megszólították. Kérdezték – itt lakik e a néni? A gyerekek nevettek valami huncutságon. Ő megcsóválta a fejét, és hazasietett.
Otthon volt. De mennyivel másabb volt ez. Leült az ablak előtt álló székre, és becsukta a szemét.
Ott látta magát abban a kényelmes fotelben, s körülötte a gyerekek játszottak. Az apa megkínálta keksszel, az asszony – nagymamának szólította. Hallotta azt az édes, eddig álmaiban sem szereplő hangot, melynek produkálására csupán az ember képes. Nevettek.
Pittinger Pálné, azon az éjen.. álmodott. Kellemes érzések ragadták el lekét, mely megtelt lágy, ringató szeretettel.
Másnap, ugyanabban az órában ismét portyára indult. A család nem jött. Már esteledett, mikor meglátott egy férfit, egy nőt, kik az előttük szaladó gyerekeket rendszabályozták.
Már csak abban reménykedett… hogy a közelben lakjanak.. mert az előző estén – a sok gyaloglástól …. feldagadt a lába.
2019 Budapest
Tömör, jó írás volt, ember-ismeretből kiváló. Örülök, hogy elolvashattam: Tibor
Nagyon szépen köszönöm!
Nagyon jó volt olvasni a gondolataid, hogy
hogyan gondolkodnak egyesek az életről.
Léleksimogató volt, és valahogy azt érzem, hogy minden
szava igaz, hogy így van az élet, mint ahogy Te ebben
a novelládban leirtad.
Elmulasztott lehetőségeket, meg nem élt élményeket, élve
eltemette álmait .
Változik az ember az idő mulásával .
A magányban rádobben hogy mennyire hianyzik valami
az életéből!
Gratulálok…..Babu(f)
Tetszett az írás. Többször elolvastam, felfedeztem benne az emberi lélek változását a korral. Kár, hogy nem ismerjük fel időben az önzés okozta magány keserűségét. Így változtatni sem tudunk rajta….