Hideg van

Az üvegajtók kitárulnak, ők pedig kilépnek az utcára.

Egy műszak alatt ezrek teszik meg ugyanezt. A portásfülkéből pontosan a hipermarket bejáratát látom. A fotocellák egyhangúan szolgálnak. Kinyitnak, összezárnak. Jönnek, mennek a népek, céllal, cél nélkül.

De most fölbukkantak ők ketten. Furcsa melegség és izgalom fog el, valahányszor meglátom ezt a párost. A kislányt – úgy öt-hat éves lehet – és apukáját. Jönnek, kikerülik a korlátokat, egyenesen a járdaszegélyhez mennek. A gyerek, aki fogja az apja kezét, körülnéz, majd lelépnek az úttestre. A túloldalon, a járdán jobbra fordulnak, és azonnal elvesznek előlem a kerítés és a bokrok takarásában. Talán, ha fél perc az egész. Apuka bal kezében a csöpp kezecske, a másikban pedig egy fehér bot.

Hideg van. Ma szaporábban lépdeltek, mint máskor.
*
Már azért is hálát adok Istennek, hogy nagyritkán láthatom Őket. Hálát adok neki, mert gondolkodásra késztet a látásuk: Mi bajom van nekem?

Ez az apuka sohasem láthatja gyermeke mosolyát. És ez a kislány sohase mondhatja édesapjának: Nézd, Apu, milyen szép bogár!

Én látom az ég kékjét, hallom a madárka énekét, érzem a napsugár melegét, a kávé illatát, a friss kenyér ízét.
Megkaptam a megváltás csodáját. Megkaptam az örök élet ígéretét.
És kaptam mindezekhez szabad akaratot. Rajtam áll, hogy kérek, vagy köszönök.

Mi a bajom nekem?

És mégis, hányszor nyílik az ajkam panaszra? Hányszor kérem Jézust, hogy adjon ezt, tegye meg azt?
Miért nem kezdem az imámat azzal, hogy Köszönöm Uram!

ET
Szeged, 2017