Egy reggel gondolatai

Egy reggel gondolatai

Egy hónapig a kora reggeleket a teraszon töltöttem . Miután újra körül ölelt a csend, elgondolkodtam a madarak csicsergésén. Mennyivel szabadabb volt a rigó fütyje, vadgerlének turbékolása, s a pimasz mátyásnak rikoltozása a szőlőben. Pedig csak pár kilométer választ el, s mégis felszabadultabb ott a madárkák éneke.
Öregszem, hogy ezek az emlékek előjöttek, pedig akkor még eszembe se jutottak e fajta gondolatok. Mentségemül szolgáljon, hogy gyermek és fiatalkorom kétharmadát a szőlőben töltöttem. ;Miért kell nekem mindig itt lennem?; tettem fel dühösen a kérdést. Elmondhatom, mára már hiányzik, mert jó volt, ahogy tettem a dolgom, s követtem anyámat a sorokban. Megunhatatlanul hallgattam ahogy utánozza a cinegét, hogy azt énekli kiscipő kiscipő.
Anyámhoz való mély ragaszkodásom alapja, hogy örökké együtt voltunk, s a lugas soraiban sem hagyott el. Rengeteget beszélgettünk, s ismerte érzékeny lelkemet. Soha nem voltam mintagyerek, akadtak, s akadnak kisebb nagyobb vitáink. Öt perc múlva mindig bocsánatot kértem, illetve kérek. Alapelveim közé tartozik, hogy haraggal sosem tudok lefeküdni, mert a lelkiismeretem úgysem hagyna aludni. Egyszóval az egész éjszakám merő szenvedés lenne.
Egyik reggelen a tudatalattimnak köszönhetően a friss levegő illatában újra éreztem a balatoni nyarakat. Honvágyam van a balatoni a röpke évek után, amikor eltöltöttünk felhőtlenül egy-egy napot a családdal. Ugyanezt a friss illatot éreztem, mikor kiszálltam a dáciából és rohanni akartam a partra, hogy minél előbb csobbanhassak a hűs, kék vízében. Akkor még el tudtam hinni, hogy felnőttként tovább élvezhetem a Balatonnak csodáit. A fenébe is, túl gyorsan véget értek az örömökben gazdag évek, s a magamfajta “bolond”, már csak az elmúlását várhatja.
Báró kutyám vakkantása zökkentett ki a letargiámból, fejét könyörgőn térdemre tette, fél kiflimből akart kunyerálni. ;Jól van, várj!; szólok rá, elosztom testvériesen, jut belőle mindkettőknek három-három falat. ;Ne nézzél, nincsen több.; Utolsó falatomat, amit a kávém után szoktam enni, majdhogynem kinézi a számból. ;Várj, megnézem hány óra, nehogy lekéssem a buszt, dolgozni kéne mennem. Jól van, fiatal még az idő, ha tudok, hozok neked kutyatápot. Menj má' innen Báró, nem érünk rá szórakozni!;
Nem is hittem volna, pár nap alatt mennyit ügyesedtem. Kinyitom a présház ajtót, amit még nagyapám épített a negyvenes években, ez a lejáró a pincébe vezett. Papa annak idején, és anyúék is hazahozták télire a bort. Nagy telek idején befújta hóval a szurdokot, volt hogy hetekig nem tudtak lemenni borért, vagy kézbe hozták haza, a borral teli tizenkét literes demizsonokat.
Ősz végével itthon is tele voltak a hordók borral, a kuncsaftoknak.
Anya, az ajtó mögé rakta a szobai elektromos kocsimat, bármi történhet a hosszú reggelen, be tudjak jönni a lakásba. Felállok, megfogom a présház ajtó fogantyúját, és besétálok a másik kocsimig. Aztán uzsgyí a zsák kutyatápért, majd ajtón kívülre teszem, s kisétálok a másik kocsimig. Ölembe teszem a zsákot, és kijjebb viszem. Szólnom sem kell neki, már jön, s csóválja a farkát, egy marok tápot adok, s percek alatt behabzsolja. ;Nem lehetsz ennyire éhes, anya biztos adott enni este még egy marokkal kapsz, aztán befejezted. Báró gyorsan egyél, addig bezárom a présházat, lassan ki kell mennem a buszhoz öregfiú.;
Még zárkódok, azon gondolkodom, hogy a papám biztos gondolta, hogy valakinek szüksége lesz erre ajtóra. S milyen jól gondolta szegénykém. Amíg feltettem a székre a zsákot, s kezet mosok a vödörben, öröm járta át a szívemet, hogy erre is képes vagyok. Csak kitartás s rengeteg idő, s kellő nyugodtság kell hozzá. ;Báró, kifelé gyorsan, mennem kell!;, és a teraszkaput is összezárom. Aztán már robogok is, ki a buszmegállóba. Báró kutyám keserves sírását hallom míg fel nem szállok a buszra.

2018. Augusztus 10.

Magányomban

Egyedül lenni a mai világban,
az maga a bátorság.
S egyszer nem lesz senki,
aki kezemet fogja, s
hozzám szólna.
Egyedül hű kutyámat ölelhetem.
S lassan eliramlik az életem.
De előtte még elfutok a tengerpartra,
hogy szépet lássak még az életben.
S hallgassam a tenger morajlását
csendesen, ahogy a szívem diktálja
a szeretet érzését.
Csillagos udvar fejem felett, ezüstös hold
vigyorog fodros áttetsző hullámokon.
Fekszem a homokon, valami
még nem hagy nyugodni.
Szemem már nehezedik, álomra csukódik.
Sirályok sírnak valahol távolban.

Szólj hozzá!