Alázatosan az utca forgatagában

Gyakran sétálok Pécs belvárosában buszom indulásáig. Hömpölygő tömeg rohan a hangulatos utcákon, legtöbbjük fülhallgatóval a fülén. Így mit sem hall az utcazenész andalitó harmonika zenéjéből. Néha magával ragad egy – egy emlékezetes dal hallatán. Félig eljátsza, a tudatalattimból kikívánkozik: “Játszd végig, vagy ez nem is így van, csak idéztél bennem egy hamis hangulatpillanatot.” – s tovább robogok. Tudom, hogy ez az egyetlen pénzkereseti lehetőségük, az a pár forint, amelyet szánalomból bedobnak a papírdobozkájukba. Ezért képesek egy utcasarkon, kempingszékükön ülve játszani egész nap, kitéve az időjárás viszontagságainak, esőben, hóban, napsütésben csak zenélnek, s alázatosak akkor is, ha pénzt kapnak, s akkor is, ha nem, ők csak játszanak szívből. Sokszor még este is hallom zenéjüket, amikor kollégám felhív, s elhalad a Széchenyi téren, amikor éppen hetet üt a templom tornya.
Hetekkel később jutott eszembe ez a pár soros történet az utcazenészekről. Pont azért, mert “ugyanolyan kiszolgáltatottak”, mint én voltam abban a helyzetben. Egy elektronikai boltba szerettem volna bejutni, de akadály volt az a fránya egy lépcső. Gondoltam segítséget kérek a járókelőktől, megkérem, hogy hívjanak ki egy eladót. Próbálkoztam egyszer, tízszer, hússzor, egyszer sem sikerült, ebben volt az áruszállító, aki ugyanabba a boltba ment, ahova én is szerettem volna, de inkább nézet kóbor kutyának, minthogy embernek. Mind érzéktelenek voltak, a járókelők, fiatal és középkorú, egyaránt otthagytak, azt hihették, koldulni akarok, pedig a ruhám nem ezt mutatta. Tovább nem várhattam, mert kevés volt az időm buszom indulásáig. Átmentem az Árkádba, ahol kényelmesen megvettem a fülhallgatómat.
Az eset nagyon megrázott, napokig viszolyogtam emberek közé menni.
Lelkemet nyomta, hogy nem tudom megtartani templom fogadalmamat.
Katolikus vagyok, de nem gyakorlom, csak úgy a magam módján, a saját szavaimmal fohászkodom Istenhez, ha nagyon félek, s hálát adni mindig betérek a templomba, hogy megosszam az Úrral örömömet.
Egy nap úgy hozta a sors, hogy előbb eljöttem a munkahelyemről, s cudar kedvem volt. Mostanában a Zsolnay szobornál szállok le, mert ott kevés a fel- és leszálló. Kikerülve a Árkádnál a tolakodást, így nem vagyok útjában senkinek.
Fekete fellegek tornyosultak az égen, bordó tavaszi kabátom hidegnek bizonyult. Nem tehettem mást, siltes sapkámat letudtam cserélni a füles sapkámra, mert a kis hátizsákomba volt szerencsémre. Keserű szájízzel vágtam neki céltalanul utamnak. Gondoltam egyet, s betértem az Irgalmas templomba, ahol a kisküszöb nem akadályoz a bejutásnál. A nagy vasajtót tolókocsim lábtartójával nyomom be, belső ajtónál már a templom gondnoka segített.
Keresztet vetek, s az Úr színe előtt elcsendesülök, szívemnek legféltettebb kincseiért, a szeretteimért imádkozom, s kérem, vigyázza, s segítse őket nehéz útjaikon.

2019. március 23.

“Alázatosan az utca forgatagában” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Magdi
    Köszönöm szép szavaidat jó érzéssel tölt el. köszönöm, hogy olvasol. gyere máskor is ha idöd engedi.
    sok szeretettel: heni

  2. Kedves Henriett!
    Érdeklődéssel olvasom írásaidat, csodálatosan írsz, mindegyikből tükröződik a szeretet! Kívánom, hogy még nagyon sokat írj, olvasóid örömére! Akik fájdalmat okoznak azokra ne figyelj! Te sokkal jobb vagy!
    Sok szeretettel,
    Magdi

Szólj hozzá!