Szerepcsere

A hosszú hónapok alatt berögződött szokásukká vált, hogy egymás vállán sírják el bánatukat.Dr. Kovács Kázmér igen híres pszichiáter, rengeteg páciens várja nap, mint nap, hogy a lelküket gyógyítsa. Anyagilag igen kifizetődő, ennek ellenére kezdett ő is szétesni, egyre erősebben a depresszió jelei mutatkoztak nála. Amikor Ágnes először lépett be a rendelő ajtaján, üdítően hatott rá. A nő negyvenes évei közepén járt, kissé molett, orra pisze, kerek szemei kislányos érdeklődéssel néztek a nagyvilágba.
A beszélgetés nehézkesen indult, de Ágnes egyre jobban megnyílt, s a terápia végére megkönnyebbülve, mosolyogva távozott.

Pár héttel később, egy csütörtöki napon, váratlanul a doktor szavába vágott, s csak ennyit mondott:
– Kissé gyűrött az inge, s ebből merészen arra következtetek, hogy ismételten nem otthon töltötte az éjszakát. A borostás arcáról nem is nyilatkoznék….
Kázmér meghökkent, de az asszony igazat szólt.
– Ez most hogy jön ide? – kérdezte elképedve, miközben folyamatosan a kezében lévő ceruza végét rágta.
– Sehogy! Egyszerű ténymegállapítás! Ön biztat mindig őszinteségre… nos, ki vele, hol a bibi? Maga nem boldog doktor!
– Na, de…. mégis! Ágnes! Ezt hogy gondolta?!
– Ahogy mondtam. Felesége van, három gyermeke, s mégis virágról virágra száll, mert azt hiszi, máshol betölthetik azt az űrt, ami a lelke mélyén tátong. Nem, nem, ez nagy tévedés! Bele fog bukni!
Erre a mondatra Kázmér szemei kimeredtek, alig tudott megszólalni.
– Háát…. de komolyan, ez már mégis csak…!
A férfi törölgetni kezdte homlokáról a verejtéket.
– Netán nyissak ablakot? Valóban kezd melegedni a helyzet!
A nő felállt, komótosan lépkedett az ablakhoz, de oldalról a doktort leste.
– Szélesre tárjuk, mint a lelkünket! – ezt mintegy mellékesen jegyezte meg Ágnes, majd visszaült székébe.
– Maga semmit sem tud rólam! Nekem sem habos torta….
Kázmér olyan halkan beszélt, alig lehetett hallani.
– Van időm…. hallgatom!
S ezzel elindult a szóáradat, a doktor mindent elmesélt magáról, a családjáról, szigorú apjáról, az egyetemi évekről, mindenről, ami másfél órába besűríthető.

Ezt követően az asszony rendszeresen megjelent hétfőn és csütörtökön. Már tegező viszonyban folyt a beszélgetés, melynek hatására olvadtak a jéghegyek, hatalmas kövek gurultak a szív tájáról. Veszekedtek, vitatkoztak, érveltek, s ha az életükben adódó nagy problémákat nem is tudták megoldani, mindenképpen hatással voltak egymásra. Nyár végén Ágnes kissé lehangolva közölte, hogy többé nem jön el.
– Azt hiszem, tartozom egy vallomással. Bocsáss meg, de becsaptalak! Annak idején a feleséged kérésére kerestelek fel. A miértekre szeretett volna válaszokat, s azt hiszem megkapta. Nem tudom, mit mondhatnék még? Sajnálom! Minden jót!
Ágnes kiviharzott a szobából. Harapni lehetett a döbbent csendet. Kázmér, mintha álomból riadt volna fel, tétova léptekkel indult a nyitva hagyott ajtóhoz.
Belesuttogott a sötét, komor lépcsőházba: Szerettelek!

Budapest, 2018.május 31.