Látogatás Alice-nál (mese, de tanulság is van)

Egyik délután a kedves Alice meghívott mindkettőnket, látogassuk meg egy uzsonna erejéig, s a kertjét is megtekinthetjük, ha kedvünk van hozzá. Így aztán párommal együtt felkerekedtünk, és bekopogtattunk Alice ajtaján. Nagyon kedvesen fogadott és azonnal kakaókávéval és mézeskaláccsal kínált.
Leültünk a kis zsúrasztal mellé és beszélgettünk mindenféle fontos és kevésbé fontos dolgokról. Mivel tudtuk, hogy a világot megváltoztatni nehéz dolog, inkább saját mindennapi dolgainkról csevegtünk. Elmondtuk, hogyan élünk, miket csinálunk, s mivel foglalkoznak a gyermekeink. Mert, ugyebár egy szülőnek mi lehetne más beszédtémája, mint a gyermekei?
Alice is elmondta, mi újság van náluk az iskolában, ki a legjobb barátnője és a kedvenc tanára.
Uzsonna után megkérdezte, szeretnénk-e megtekinteni a kertjét, amiről annyit írnak mostanában – még könyveket is. Igaz, nagyon szép kert!
Mondtuk, hogy nagyon szívesen! Hogy szíves-örömest!
Örömében tapsolni kezdett, s mondta, menjünk a szekrényhez.
Kérdően néztem a páromra, vajon jól értettem? A szekrényhez? De hát a szekrény, nem itt van, az a május 35-ben szerepel! Vagy mégis? Alice oldotta meg a rejtélyt, mert odalépett a nagy szekrényhez és eltolta az ajtaját. Ott volt a tükör az ajtó mögött. Tükörország bejárata. Meg is magyarázta mindjárt, hogy azért rejtette az ajtó mögé, nehogy véletlenül valaki átlépjen rajta és eltévedjen. Mi azonban ne féljünk, mert majd együtt megyünk és ő vigyáz minden lépésünkre.
Megindultunk hát, kézen fogva, s már ott is voltunk a tükör másik oldalán. Egy addig nem látott ajtón keresztül pedig kijutottunk a kertbe. A gyönyörű kertbe!
Mindenütt virágok – kicsik, mint egy húszfilléres és nagyok, mint egy cintányér. A szivárvány minden színében pompáztak, ott díszelegtek a fű közt, a fákon, a bokrokon.
Alice boldogan ugrándozott, futkározott a virágok között, s intett, menjünk utána. Követtük és hamarosan észrevettünk egy nagy vasrácsos kaput, ami kitárva hívogatott. Páromra tekintettem, s ő bólintott. Megindultunk szapora léptekkel a hívogatóan kitárt kapu felé. Párom kicsit előre sietett, s én szaporáztam utána. Már éppen odaértünk, mikor egy szürke ruhás alak közénk furakodott. Érdekes, milyen lényegtelen dolgok rögződnek az ember elméjében. Most is az illetőről csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy széles dragonnyal szűkített kabátján, a bal oldalon a varrás felfeslett és kilátszott a piros inge. Ahogy párom a kapun belépett, ez az alak is rögtön utána. Mire én is túljutottam, mindkettőt szem elől vesztettem, bár az ismeretlen piros ingének a foltja még a távolban halványan látszott kis ideig, majd az is eltűnt. Páromat sem láttam sehol. Néztem jobbra, néztem balra, néztem hátra, körbe-körbe, de sehol senkit nem sikerült felfedeznem. Valami nagy fehérség vett körül, ez is akadályozta a tájékozódást. A fák, a bokrok, a föld, a levegő, minden fehér volt. Nem hó borította a kertet, nem, csak egyszerűen fehér volt. Nem csillogó, szemkápráztató, csak egyszerűen fehér!
Megijedtem és kiabálni kezdtem a kedvesem nevét. Előbb halkabban, majd egyre hangosabban. Egy idő múlva válasz érkezett a kiabálásomra: “Itt vagyok! Itt vagyok!” – hallatszott tompán. Elindultam a hang irányába állandóan kiabálva, páromat is arra kérve, hogy ő is folyamatosan kiabáljon, hogy ráakadjak a hang alapján.
Így közeledtünk egymáshoz, míg egyszer csak nekiütődtem egy láthatatlan falnak. Tapogattam, lapogattam, de semmilyen ajtót, vagy rést nem találtam, és az volt a legkülönösebb, hogy nem látszott se kő, se fa, se tégla, se akármi. Mindent az a fehérség borított. Szerencsére egyszerre megéreztem a másik oldalon hasonlóan rést kereső társam kezét.
“Nem látlak, de érezlek!” – kiáltott fel a párom. “Én is, én is!” – lelkendeztem. Ezennel megindultunk a fal mellett úgy, hogy közben állandóan éreztük a másik kezét. Én a jobb kezemet, párom a bal kezét érintette a falhoz, s így haladtunk óvatosan előre. Tovább, tovább… Hirtelen elmaradt a fal és feltűnt előttünk a kapu. Boldogan futottunk át rajta, és újra a virágok közt találtuk magunkat. Alice is ott állt, már várt ránk.
Elmondtuk neki, miként jártunk, és erre azt felelte “Máskor ne engedjétek el egymás kezét! Ez egy tanulság.”
Miután visszamentünk Alice szobájába, szólt, hogy igyunk egy csésze teát. Párom azonban azonnal intett, hogy öntsük ki a virágcserépbe, ha Alice elfordul.
“A feledés itala.” – súgta felém. Igaza lehetett, mert mivel nem ittuk meg, semmit sem felejtettünk el az átélt kalandokból.
A tanulságot ellenben megjegyeztük!