Élt egyszer egy ifjú harcos, kinek Loreál volt a neve, és aki halálmegvető bátorsággal harcolt az egész világon, de titkon örökké az igaz szerelmet kereste. Létezett az elméjében egy asszony képe, akit valaha szeretett, s akinek életét erővel vették el a szeme láttára. Az asszony mosolygó arca, és borzalmas halála örökre beleégett emlékezetébe. Loreál északra hajózott a zord vizeken és menedéket keresett, mielőtt befagy a vízi világ.
Ekkor hallotta meg Lorelei énekét. Bár harcostársai óva intették – vannak arrafelé gonosz, csábító szirének… Nem hallgatott rájuk, csak szelte a vizet amerre ösztöne vitte. Ekkor meghallotta a csodálatos éneket, amely szívének oly kedves volt, mert a hang az elvesztett asszonyra emlékeztette. Lorelei pedig csak énekelt, de nem azért, hogy tévútra csalja. Sok hajóssal megtette ugyan, de csak azért, mert tudta, hogy nincs igaz szeretet a szívükben. Most, hogy már öregebb és bölcsebb lett, kissé megereszkedett a bőre, és a haja is őszülni kezdett, bölcsességet is kapott az elmúlt idővel, cserébe a hamvas fiatalságáért.
Az igaz szerelmet kereste ő is, ezért legszebb énekével zengte világgá azt. Loreál kikötött és felkereste Loreleit. Amikor legelőször szemtől szemben meglátták egymást, nagyon megijedtek, mert mindkettő azt gondolta, hogy már ismeri a másikat valahonnan. Az ősidőkből derengett ez a rettentő felismerés, ezer és ezer év távlatából. Akkor beszélni kezdett Lorelei a férfinek a szerelemről, amit eddig keresett és talán már nem kell tovább keresnie. De jaj, hamisan csengett a beszéd Loreál fülében, aki annyi hazug szót hallott, s látott annyi talmi bájt, álnokságot, színlelést. Ezért ő is alakoskodni kezdett, és cselt szőtt, mert cselszövést sejtett, ott is ahol nem volt csel. Hazugnak hitte az igaz szót. Regét zengett egy lányról, aki élete társa és elhitette, hogy foglalt már a szíve.
Ezzel Lorelei szívét törte össze. Loreál elégedett volt, mert a fondorlat bevált és azt gondolta, mint kiváló harcos, hogy újfent túljárt egy ellenség eszén fényes győzelmet aratva. Lorelei fájó szívvel elengedte, s utoljára olyan szívet szaggatóan énekelt, hogy a környező kövek, sziklák is könnyeket hullattak belé. Loreál örült, hogy ilyen könnyen szabadult a sziréntől, és hóolvadáskor folytatta útját újabb férfias küzdelmeket keresve. De öröme nem tartott sokáig, mert folyton csak Lorelei szívszaggató éneke hallatszott a fülében. Olyan messzire akart hajózni, ahol többé nem hallja ezt az éneket.
Lorelei eközben tanácsért fordult a bölcs szellemekhez, és kérte őket, mondják meg neki, mit tegyen, hogy ne pusztuljon bele a reménytelen szerelembe. A szellemek azt suttogták neki, hogy ne énekelje többé azt a szomorú éneket, hanem szóljon inkább a nap és a hold szövetségéről, a csodálatos életről, a zúgó tenger áramáról, zengjen dalt a szépségről, az alkotás gyönyörűségéről, szője énekébe a madárcsicsergést, a tavaszt, a boldogságot, szívének minden apró örömét. De ami a legfontosabb, nézzen magába és higgye el végre, hogy megérdemli az igaz szerelmet. A szellemek azt is megsúgták, hogy mindezt csak egy módon érheti el: ha mielőbb elkezdi szeretni önmagát. Meglepődött Lorelei, hiszen eddig azt hitte, szerelemben a másikat kell szeretni. De Lorelei úgy okoskodott, hogy nem árthat, ha kipróbálja mégis, mert hitt a szellemek tudásában. Alkonyatkor belenézett a legnyugodtabb víz tükrébe, ahol látta szép arcát, kifejező szemeit, formás vállait és nagy érzelemmel elkezdte szeretni önmagát…
Ezalatt Loreál kiment a csendes partra, hogy mielőtt jó széllel, és jó szellemek segédletével elhajózik messzire, megnézze a lenyugvó napot. Ekkor a víztükörben megpillantotta Lorelei szép arcát, kifejező szemeit, formás vállait. Azt hitte meghasad a szíve a szerelemtől. Egy borzalmas szörnyetegnek látta magát, amiért elhagyta őt.
A hullámok tovavitték Lorelei tükörmását, és Loreál baljával búcsút intett az arcnak. S a lassú, széles mozdulat mintha azt sugallta volna: ne félj, visszajövök!
Itt tart most a történetük. Ha megtudok róluk valamicskét, akkor folytatom, megígérem…