Öt nap csend

Összes megtekintés: 660 

Kirepült a legkisebb gyermekünk és ketten maradtunk a férjemmel. Azt hittem, hogy végre lesz időnk kettőnkre is, mit mondjak, lett!
Reggel nem kellett közelharcot vívni a gyerekekkel a fürdőszobáért, mert korábban lányunk kétszer annyi időt töltött a tükör előtt, sminkelés címén, mint mi ketten, és a fiunkhoz sem kellett ötpercenként bekopognunk, hogy ébredjen fel végre, mert hasára süt a nap és hamarosan pecsenye pirosra égeti. Reggel fél hétkor már az asztalon volt a reggeli, és a négy teríték, mégsem reggelizett együtt a család, mert mindenki akkor ült asztalhoz, amikor végzett a reggeli tollászkodásával.
Munka után siettem haza, hogy elkészítsem a meleg vacsorát, de azzal kellett kezdenem a teendőimet, hogy eltüntessem a reggeli maradványait és elmosogassam a rengeteg tányért és poharat, melyek napközben gyűltek fel, gyerekeim áldásos ténykedése kapcsán.
Mire fél hétre elkészült az egytálétel, megterítettem és vártam a családom tagjait. Érkeztek is a legkülönbözőbb időben, megint nem sikerült egyszerre vacsoráznunk, így az esti mosogatást legkorábban kilenckor fejeztem be. Közben nyugodtan moshattam, vasalhattam, de takarítani és porszívózni csak hétvégén volt szabad, mert azon tevékenységeim zavarták a családtagokat, a férjemet a televízió nézésében, a fiamat a zenehallgatásban, a lányomat meg a telefonálásban.
Nehogy azt higgyétek, hogy híján voltunk a családi kommunikációnak! Dehogyis! Vettem magamnak a konyhába egy kis televíziót, s miközben tettem, vettem, az csak mondta a magáét, mégsem tudtam végignézni egyetlen filmet sem, még a rövid sorozat epizódokkal is lemaradásban voltam, mert valaki mindig beállított hozzám, megbeszélendő a problémáit.
A lányom egyszerre három fiúval flörtölt, eggyel meg járt és ez némi gubanccal járt, melyet persze velem akart kibogoztatni. A fiam arra volt kíváncsi, mivel lehet a lányokat mielőbb levenni a lábukról, képletesen és szó szerint, a férjem pedig színesen tudta ecsetelni a munkahelyi történéseket és a tanácsomra várt, hogy kirúgja a kollégái vagy megnevelje, melyikkel jár jobban.
Csak nekem nem volt sem időm, sem alkalmam arra, hogy a dolgaimmal untassak másokat, még ha azok nem is a családtagjaim, hanem a barátnőim. Nem volt időm rá, de most másként lesz!
Reggelit nem készítek, egyen a férjem a konyhában, azt, amit a hűtőben talál. Így egy órával tovább alhatok.
Délután, munka után, sétálok egy fél órát, vagy, ha ráér valamelyik méltatlanul elhanyagolt barátságunk felélesztésében partner barátnőm, akkor találkozom vele, megiszunk valahol egy kávét és kibeszélgetjük magunkat, az sem érdekes, ha későn érek haza, mert a hűtőszekrényben ott vannak lefagyasztva az ételek, csak meg kell melegíteni a mikróban. Arra még talán képes a férjem! Azt sem bánom, ha a nappaliban eszik, televízió nézés közben, egyenesen a dobozból, mert arra is lusta, hogy kitálalja magának. Ha mondandója akad, nyugodtan elmondhatja azt az ágyban is, talán ott meghittebb, mint a konyhában.
Már van időm fodrászhoz, kozmetikushoz járni, és kacérkodom a manikűrössel is, elvégre kevesebb a házimunka és majd vigyázok a műkörmeimre.
Teljesen megfiatalodtam! Külsőleg és belsőleg is!
Rájöttem, nem muszáj naponta kettőnk miatt a konyhában múlatni az időt, amikor a kifőzdében elfogadható áron vehetek hazafelé menet két adag ételt.
Férjem már nem ül a televízió előtt, hanem a barátaival találkozgat és folytatják világmegváltó vitáikat egy pohár bor mellett. Nagyon jól teszi, végre kimozdul, és nem tesped a televízió előtt.
Átgondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy mindketten ott együnk, ahol és amikor ránk tör az éhség, nem kell főznöm, csak hideg élelmet vásárolok. Végre akkor porszívózhatok, amikor nincs senki a lakásban, és a mosás, vasalás is könnyebben megy, ha közben senkit sem kell kiszolgálnom.
Szombaton és vasárnap hazajönnek a gyerekek, akkor ismét a tökéletes háziasszony vagyok, de hét közben élem a magam életét. Kicsit zavar, hogy a férjem sohasem kezdeményez közös programokat, de sebaj, a barátnőimmel eljárunk vásárolgatni a plázákba, vagy csak iszunk egy kávét, és annyi filmet játszanak a mozikban, hogy azokban is válogathatunk, és színházba is ismét járunk.
Néhány hónap után úgy viselkedünk a férjemmel, mintha jó testvérek lennénk. Hiszen ott nem számít, ha a bátyám nem dicséri meg az új frizurámat, nem veszi észre az új ruhámat és azt sem, hogy visszafogytam a leánykori súlyomra. Szerencsére vannak még férfiak a világon, akiknek feltűnik a ragyogásunk, s válogathatunk közöttük, hogy ki legyen az a szerencsés, aki megérdemli, hogy több időt töltsünk vele kettesben. Nálam Tamás a nyerő, amit a barátnőim megértenek és falaznak nekem a randevúink idejére.
Amikor túlórára hivatkozva reggel ér haza a férjem, magam is elérkezettnek látom az időt arra, hogy Tamással töltsek egy egész éjszakát. Még csak meg sem indoklom a hitvesi ágytól való távolmaradásom, miután egy ideje átköltöztem éjszakára a lányom szobájába. Igaz, a férjem meg a fiunk helyén alszik már több hete.
Hanem lebukunk a gyerekek előtt, mert váratlanul beállítanak, csak úgy, bejelentés nélkül, hogy a házassági évfordulónk alkalmából köszöntsenek bennünket. Mi pedig nem vagyunk otthon. Hiába szombaton kettőnk között a nagy egyetértés és szeretet, mellyel várjuk őket, azonnal a számonkérésünkkel kezdik, mi pedig, mint a gyerekek, akiket rajtakaptak a csínytevésen, bűnbánón magyarázkodunk, hogy moziban voltunk, férjem szerint meg kettesben vacsoráztunk egy étteremben. Huszonöt évi házasság után még egyfélét sem vagyunk képesek hazudni.
Lebuktunk.
Kiborultak gyerekeink,hogy elment az eszünk, ha el akarunk válni, meg egy világ tört össze bennük, egymás szavába vágva szapultak bennünket, mi pedig tiltakoztunk, hogy szeretjük egymást, csak nem akarunk súrlódást, meg nagyon hiányoljuk mindkettőjüket.
Kínos hétvégénk volt.
Végül megbeszéltük a férjemmel, hogy hetente egyszer, hét közben, mindkét gyerekünket meglátogatjuk a kollégiumban, az egyik Pesten, a másik Debrecenben tanul, egyébként pedig ugyanúgy folytatjuk a békés egymás mellett élésünket, mint korábban.
Megtehetjük ezt azért is, mert többé nem kérik rajtunk számon a gyerekeink, hogy mit teszünk, vagy mit nem. Ugyanis soha nem tudtunk velük találkozni a látogatásaink során, mert a lányunk állandóan randevún volt, a fiunk meg valamelyik kocsmában készült a vizsgára a haverjaival.
Mondhatom, immár a legnagyobb nyugalommal, hogy békés, boldog család vagyunk.

“Öt nap csend” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Jolán!
    Én is gyakran bosszankodok, hogy idahaza minden csak nekem szúr szemet és minden rám vár. Gyakran kiborulok, hogy senkinek nem jut eszébe mosogatni, vagy csak egyszerűen rendet tenni a saját birtoka körül. Viszont ha ez egyszercsak megváltozna és nem kéne kiszolgálni senkit, nem lenne nyüzsgés és nem lennének ezek a kis ártatlan problémák, nagyon szomorú lennék. A te soraidból pedig derű sugárzik, feltételezem, hogy azért ebben a családban is volt egy-két könnycsepp a gyermekek kirepülése miatt. 🙂
    Üdvözöllek
    Emília

Szólj hozzá!