Ebsors, be szép

Bevallom, nehezen tudtam megbocsátani a férjemnek, hogy tavaly novemberben minden kifogásom ellenére úgy döntött, ezen túl velünk fogsz élni.
Én már az elköltözés gondolatával kacérkodtam, ezért a felismerés, hogy nőnemű vagy, már nem túl sokat rontott a helyzeten.
Ronda voltál. Ijedten reszkettél, mint aki retteg valamitől, mint akit kidobtak, mert nem kellett senkinek és szavak nélkül könyörögtél egy kis szeretetért. Inkább csúsztál-másztál, mint bájosan csetlettél-botlottál, mint a hasonló korúak. Semmiképp nem akartalak, minden erőmmel tiltakoztam ellened. Előre láttam milyen problémáknak nézünk elébe, ha nálunk maradsz. Azzal érveltem, hogy gondoktól ez idáig sem mentes életünkre, most egy újabb nehezéket aggatni, egyenesen őrültség.
Nem voltál tervezve, hát rendes helyed sem volt. A teraszon kaptál ideiglenes lakást, míg rendbehoztuk neked az évek óta üresen álló, viharok tépázta fabódét. Addig is, ha beszabadultál a lakásba fél perc alatt kihordtad az összes lábbelit a teraszra és a rosszabb minőségűeket szétrágtad, s amelyekkel nem bírtál azonnal, azokat elrejtetted az udvarunk különböző pontjain.
Később egyre inkább kitágult világod, s felfedezted a szomszédság kinnfelejtett cipőit, papucsait, felaggatott fehérneműit. Sőt, hamarosan a második szomszédban lakó gyerekek bőr focilabdáját is. Ez utóbbit háromezerből megúsztam. Nemsokára kommunikálni kezdtél a környezeteddel és kapcsolatba kerültél a környéken lakó kölykökkel. Őket fogta az erős, biztonságos kerítés, de mi nem készültünk fel rád kellőképpen, ezért folyton az utcán lógtál, amikor nem voltunk otthon.
Az állandó szökdösésben kies pusztasággá taroltad a virágoskertet. Öröm volt az ürömben, hogy eközben kiválóan megtanultad a házőrzést. Csak az volt a baj, hogy te mindig kívülről őrizted, véletlenül sem belülről. Ez alatt a környékbeli társak rizikó nélkül, a kerítés mögül noszogattak.
A társadalom fellázadt ellened, mert míg a területet vigyáztad, rájöttél milyen ijesztő tudsz lenni. Vérszomjat imitáló fogvicsorgatásod félelmet keltett az emberekben. Kénytelenek voltunk szabadságodban korlátozni. Én azért rendszeresen kiengedtelek egy hosszú futásra, sétára, így nemsokára bizalmat szagoltál bennem.
Túlságosan is ragaszkodni kezdtél hozzám, pedig én ezt egyáltalán nem akartam. Csak nekem fogadtál szót, pedig csak annyit mondtam neked, gyere be, sosem szólítottalak másképp (lehet, hogy ez lett a neved?).
A kényszerű közelségben eltöltött idő, nem múlt el nyomtalanul, hatással voltál rám. Már csak annyira érdekelt az elsivatagosodott a virágoskert, a sáros teraszajtó, vagy a szétfeszített kerítéslécek, mint azt az embert, aki legalább kettő Xanaxot vett be. Már képes voltam csirkecsontot gyűjteni neked, a munkahelyi ebédlőben és kutyatápot venni az utolsó konyhapénzemen. Egyszer azon kaptam magam, hogy egy termo nadrágból fekvőhelyet varrok neked a kutyaházba. Mindezt a közös emlékek miatt. Hiszen már benne voltál, minden péppé rágott zsebkendőben, széjjeltépett cipőnyelvben, minden besározott öltönyünkben elhibázott reggelünkben. Benne vagy, kitörölhetetlenül!
A nyáron rendkívül élénken érzékelted a világot, s ezért te is érzékeltetted, hogy készen állsz élni. Létezésed hang nélkül világgá kürtölted. Erre felfigyelt egy fiatal göndör pumi és közelebbről akart megismerkedni veled. Sikerült elkergetnem, de ezt is bánta néhány kerítésléc. Aztán jött egy idősebb, nagyobb tapasztalattal bíró, sármos, világosszőrű csavargó. Teljesen a hatása alá kerültél, s én hiába hívtalak, a varázsszó sem használt többé. Őt nem lehetett elzavarni, hiába voltam résen. Ügyesen kijátszottatok engem.
Pedig már úgy megkedveltelek! Értékeltem a farkcsóvát, azt a kitörő örömöt, amellyel hazaérkezésemkor letaroltál, s csak a bevásárlószatyrok bánták. Nem erőltettem többé, a tökéletes rendet. Próbáltam már túlélés helyett én is, csak egyszerűen élni, úgy, mint te. De akkor, a kutyanász idején, minden megváltozott. Hiába tanítottál engem hónapokon keresztül. Gátat akartam vetni a természetnek, s tehetetlen voltam az évmilliónyi rutinnal bíró változásokkal szemben.
Hamarosan megváltozott a formád. A sármos csavargónak ekkorra már híre-hamva sem volt. Hat kölyköd született. Kettő rád hasonlított, három kicsi, a világosszőrű emlékét hordozta külsejében, s lett egy barna is, senkihez nem hasonlítható. Érdeklődéssel figyeltem, milyen csodálatos anya vagy, gondoskodó, elfogadó, ösztönösen mindentudó. S a gondolkodás terhétől mentesen, milyen vitatahatatlanul tökéletes döntéseket hozol. Féltetted a kölyköket az elején, de ahogy kinyílt a szemük megengedted, hogy felvegyem a kis barnát, aki a legszebb volt az összes közül. Gömbölyű, szuszogó, meleg barnáskék tekintetű. Ahogy a karomba vettem, ő is pontosan tudta hogyan viselkedjen úgy, akár egy csecsemő: ásítva, nyöszörögve, ahogy a szárazföldi emlősökől elvárja a teremtő Isten.
Aggodalmasan nyüszítve kérted a picit. Én visszaadtam és azt mondtam, jó kutya vagy. De hiszen, ezt te már az elejétől fogva tudtad!