A felelősség fokozatai

Gery a kórházi sátor ablakából látta a nyugati látóhatáron lenyugvó napfény utolsó sugarait, melyek vörös tűzként izzottak, még ott Irakban is.
Behunyta a szemét, amit látott semmihez sem volt fogható. Maga előtt látta az alföldi puszta délibábos horizontján a tanyájukat. Szüleit, akik néma szótlanságban teszik a dolgukat nap nap után az állatok körül és a mezőn, ahogy mindig is tették. Anyját, akinek szép barna szemében már kihunyt a csillogás. Haja őszbe borult, arca rezzenéstelen, halvány. Apját, kinek arcát mély barázdák szántják, léptei elnehezedtek, mázsás súlyokat húzva maguk után.
A legnehezebb terhet húrcolták magukkal, amit szülőként el kellett viselniük. Ólomsúlyként nehezedett vállaikra és a teher súlya már elviselhetetlennek látszott. Egymás mellett voltak, mégis egyedül. Nagyapát, aki postagalambjait kényezteti a pajta mögötti galambdúcnál. Legbizalmasabb barátait, kik lelkének miden vívódását jól ismerték és némán hallgattak. Csak néha-néha búgtak fájdalmas dallamot, ha nagyapa szemében egy-egy könnycsepp csillant. Az évek alatt felgyülemlett fájdalom összekovácsolta őket. A postagalambok és nagyapa! Ők ott voltak egymásnak! Drága jó öreg nagyapa, az egyedüli ember, aki nem tett neki szemrehányást, nem hibáztatta semmiért, ami azon az estén történt. Mert ki is volt a felelős? A sofőr, aki részegen beléjük hajtott a kereszteződésbe? Mentősök, akik későn érkeztek? Vagy talán ő maga, aki korábban elindult? Csalódtak benne a szülei, nem vigyázott az öccsére… – a felelősséget senki nem vállalta, majd ha a nyomozás lezárul, majd akkor…

Gery előtt leperegtek az események: a fékcsikorgás, csattanás. Mikor kikászálódott a kocsiból öccsének élettelen teste ott feküdt az úttesten, szemi hideg merevségbe dermedtek. Olyan volt, mint egy lidércnyomásos álom, telis-teli rémképekkel, borzalmakkal. Hosszú percek teltek el így. Majd szirénák, rendőrautók villogása ölelte körbe, térdre rogyott. Nézte öccsének sápadt arcát, mely rezzenéstelenül rejtette magába az utolsó gondolatot – sírt.
A fájdalom, amit a szülei és nagyapa megélt semmihez sem volt fogható. Nem mondták ki, de érezte, hogy őt hibáztatják mindenért. Anyja és apja meg sem kérdezték, hogy hogy van? Mit érez? Mi is fáj neki annyira? Saját fájdalmuk felülkerekedett mindenen és mindenkin, Geryn is. Egyedül nagyapa volt, akivel beszélni tudott a lelkét mardosó mély fájdalomról. Az önmarcangolás már teljesen tönkretett. Tudta, hogy el kell mennie. Tisztán emlékezett rá, senki nem marasztalt, nem kérték, hogy maradjon. Csak nagyapa aggódott, hitte, hogy ez a küldetés meghozhatja számomra a lelki békét, megnyugvást. Mindegy volt, hova szól a küldetés Bosznia, Irak, Afganisztán, mindegy volt. Csak azt tudta, nem bír tovább otthon maradni.
Most, mikor már csak három hét volt vissza a küldetésből, pont most sérült meg. A tegnapi őrjáraton támadás érte a konvojt. Nem igazán emlékezett semmire, még önmagában is kételkedett. A bajtársainak köszönhette, hogy életben maradt. Pedig meg akart halni! Most ő akart felelős lenni saját magáért, az ő döntése lett volna! Mégsem így történt. Gyakran jutott eszébe az itt töltött idő alatt, hogy a felelősségnek lehetnek különböző fokozatai, és senki sem lehet ártatlan. Valóban nem ártatlan az öccse halálában? Miért élte túl ismét?
Válaszokat, felelősöket keresett, de mindhiába. Halkan sírt, úgy érezte, hogy a könnyeiben feloldódik a fájdalom, ami ott belül szorongatja.

Mikor magához tért a katonai kórház ablakából látta a hajnali keleti égbolt első sugarait, melyek vörösen izzottak, itthon is, épp úgy, mint Irakban.
Valaki a kezét szorongatta, zokogott mellette, könnyeinek melegsége szétáradt tenyerében:
– Fiam, drága fiam, bocsáss meg! – Gery a lidércnyomásos álomból most kezdett ébredezni. Anyja, apja és nagyapa szeretetteljes, aggódó tekintettel figyelték őt.
Gery most először érezte, azt, amire öccse halála óta annyira vágyott. A családja itt van mellette, aggódik érte, beszélnek hozzá, anyja tekintetében szikrázva izzott az aggodalom és a félelem, apja szája szegletében egy megkönnyebbült mosolyt vélt felfedezni. Drága nagyapa, aki reszkető kezével törölgette szemeit. Csak annyit mondott:
– Hazaértél fiam!
Az alföldi tanya újra élettel telt meg. Gery átvette a gazdaság vezetését, nagyapa postagalambjainak gondozását is. Igazán akkor érzett megnyugvást, mikor fia megszületett és nagyapa ennek a csodának még részese lehetett egy ideig. Anyja gyakran mondogatta:
– Gery fiam, Petike mennyire hasonlít rád, de az orra az az öcsédé!
Petike orra teljesen olyan volt, mint az anyjáé. Lola lányom azonban, valóban az öcsém szemeit örökölte.

“A felelősség fokozatai” bejegyzéshez 22 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Igen, igazad van, a jövő maradt meg és ez sok mindenen átsegítette a szülőket. Köszönöm a látogatásodat, üdvözöllek szeretettel: Klári(f)

  2. Nagyon szép és megható írás volt. Örülök, hogy rendeződött minden, legalább ez a fiú megmaradt és vele a jövő is.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!