Az erdő boszorkánya 4/1

Összes megtekintés: 611 

Az erdő fáinak lombjai között csak az egyre sötétedő felhőket látta. Hallgatta az eső kopogását piros kabátján. Néha megállt, bizonytalanul körbenézett, majd elindult újra. Wilhelmina már maga sem tudta mennyi ideje bolyonghat itt. Ostoba ötlet volt az erdőbe rohanni, de azután a szakítás után elég zaklatott volt és egyedül akart lenni egy kicsit. Ez sajnos sikerült, olyannyira, hogy fákon és bokrokon kívül senkivel és semmivel nem találkozott.
Fázott, a nadrágja és a cipője teljesen átázott. Próbált nem pánikba esni, de fáradt volt és egyre inkább kezdett úrrá lenni rajta az elveszettség érzése.
Egy villám hasított végig a sötét égen, pár pillanat múlva mennydörgés rázta meg az erdőt. A szél egyre erősebben rázta a fákat és a bokrokat, az eső is egyre jobban esett. Wilhelmina megállt és felnézett az égre. Egy erős fuvallat lekapta a fejéről piros kapucniját és ázott vörös hajához simult. Teste megrázkódott a hidegtől.
Eszébe jutottak a városban terjedő mesék az erdei boszorkányról. Főként az iskolában hallott egy nőről, aki állítólag itt, az erdőben él valahol. Egyes történetek azt mesélik, hogy állatok és emberek húsán él, de legalábbis a vérüket issza. Fiatal fiúkat és lányokat csábít el, hogy perverz szertartásokat végezzen rajtuk. Hallott konkrét személyekről is, akiknek viszonyuk volt a boszorkánnyal. Például Mr. Goddard, akit többször láttak rendőrautójával az erdőből kijönni. Vagy az iskolából az osztálytársai, Stacy és Jade, bár ők tagadnak mindent.
Besötétedett. Wilhelmina egyre több árnyat látott mozogni a fák között, szél rázta bokrokban rémeket látott, az ágak közt süvítő szélben suttogást hallott. A sötétben csak a villámlás adott egy-egy pillanatra fényt.
Hirtelen morgást hallott az egyik közeli cserjés felőle. Megdermedt félelmében, szaporán kapkodta a levegőt, szíve a torkában dobogott. A sűrű növényzet árnyai közül egy sárga szempár bámult rá. Wilhelmina lassan hátrált, de nekiütközött egy fának. A sárga szempár egyre közeledett a sötétben. A villámlás fényében egy farkas háromszög alakú feje tűnt fel, fehér fogaival a lányra vicsorítva.
Wilhelmina kétrét görnyedt, táskáját maga elé húzva remegett. A fejét a táska mögé húzta és behunyta a szemeit. Hallgatta az esőt, a mennydörgést és a közeledő morgást.
Aztán valami megváltozott. Pár pillanatra zavaró csönd lett. Wilhelmina kikukucskált a táskája mögül. A farkas már nem őt nézte, hanem az előtte álló sötét, görnyedt, emberforma árnyat. Vicsorgott és lassan hátralépdelt. Sárga szemeiben valami furcsa félelem remegett. Az árnyalak morgására a farkas még ijedtebben hátrált. A hangja sokkal félelmetesebbnek, dühösebbnek és veszélyesebbnek hangzott.
A farkas a bokrokig hátrált, ahonnan előjött, majd elrohant. A morgás abbamaradt. Az árny megemelkedett és a lány felé fordult. A sötétbe burkolódzó fején két lila szempár izzott. Wilhelmina összehúzta magát a fa tövében, az arcába nyomta a táskáját és sírni kezdett. Soha, semmikor sem félt még annyira, mint most. Azt akarta, hogy legyen vége, akárhogy, de legyen vége.
Egy kéz ért a vállához.
– Te mit keresel itt ilyenkor? –szólt egy női hang egészen közelről.
Wilhelmina kidugta a fejét a táska mögül. Valaki mellette guggolt, a sötétben nem látta az arcát, de a lila szemeket sem. Egy újabb villám fénye megvilágította őket, így egy pillanatra ugyan, de meglátta a nőt. Ázott fekete hajszálai az arcára tapadtak, szemüvegéről folytak az esőcseppek, sötét szemeivel egyenesen Wilhelmina szemeibe nézett.
– Tudsz járni? –kérdezte a nő. A lány bólintott, aztán rájött, hogy a sötétben ennek nincs értelme. A nő azonban jobb karjával benyúlt a lány hóna alá és felemelte, a táskáját, pedig a bal kezébe vette.
Lassan elindultak. Wilhelmina belekapaszkodott a nő nedves bőrkabátjának vállába és lassan lépdelt a sötétben. A nő a lány lépéseihez igazította a sajátját, de ő irányított. Wilhelmina még mindig remegett és kapkodta a levegőt.
– Próbáld meg az orrodon venni a levegőt és lassan –mondta a nő -, különben el fogsz ájulni.
A lány próbálta követni az utasítást. Orron be. Szájon ki. Orron be. Szájon ki. Ezt ismételgette magában.
– A vihar miatt az erdő járhatatlanná válik, ezért hozzám viszlek. Itt lakok nem messze. Mindjárt ott vagyunk.

***

A bár ajtaja csilingelve kinyílt és két férfi lépett be rajta. Egy idősebb, körszakállas, kócos hajú, hosszú, sötét porfogó kabátban. A másik egy fiatalabb, fésült hajjal, borotvált arccal, barna bőrkabátban. A bár tömve volt, ahogy valószínűleg mindig is lenni szokott esténként.
– Na, ezért szeretem a nagyvárosi bárokat –kezdte a fiatalabb. –Nem nézik ki az embert.
Beljebb furakodtak. Az idősebb megtorpant és az egyik ablak melletti asztal felé bökött, ahol egy széles vállú, izmos férfi ült egyedül.
– Ott az emberünk –mondta.
Mindketten odamentek és megálltak az asztal mellett. Az ott ülő férfi felnézett a söröspohárból.
– Maga Hank Goddard? –kérdezte az idősebb.
– Igen –bólintott a férfi és kihúzta magát.
– Az én nevem Adam Berry –folytatta az idősebb. –Ő pedig a munkatársam Jason Hawes. A Paranormal magazintól jöttünk. Már beszéltünk.
– Igen, persze. Foglaljanak helyet –intett Hank a székek felé. –Isznak valamit?
– Persze –felelte a fiatalabb, akit Jason-nek neveztek. Hank intett a pult felé, ahonnan már feléjük is indult egy pincérnő.
– Szóval mi is érdekelné magukat Mr. Berry? –kérdezte Hank és beleivott a sörébe.
– Szólítson csak Adamnak –felelte Adam megigazítva hosszú kabátját, hogy ne feszüljön, mikor előredől. –Minket igazából az erdő boszorkányának legendája érdekelne.
Hank újra ivott.
– Mit hozhatok? –kérdezte a fiatal pincérlány, aki időközben odaért. Szőke haja hátul teljesen le volt nyírva, de előrefelé haladva fokozatosan lett meghagyva egyre hosszabbnak. Végignézett a három férfin, végül Jason-ön akad meg a szeme.
– Két sört az uraknak, Jenny –mondta Hank.
A pincérlány Jason-re mosolygott.
– Igen, az jó lesz –felelte Jason és viszonozta a mosolyt.
– Azonnal hozom –Jenny megperdült és elindult, de még egy utolsó pillantást vetett Jason-re.
– Szóval az erdei boszorkány? –szólt Hank kezébe törölve a száját. –Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsam magukat, de ebben semmi paranormális vagy misztikus nincs.
– Ezt hogy érti? –kérdezte Adam.
– A gyerekek közt terjed ez a történet, meg a szülők közt. Tudják, mint a zsákos ember. Csak itt, ha rossz a gyerek azt mondják, elviszi az erdei boszorkány. A kamaszok és a kreatívabbak kiszínezték a történetet azzal, hogy a boszorkány emberi húst eszik, vért iszik, meg fiatal fiúkat és lányokat csábít el, hogy a szex rabszolgájává tegye őket.
– Roppant kreatívak a helyi fiatalok, nemde Jason? –bökte oldalba Adam társát, aki a sört csapoló szőke Jenny-vel szemezett.
– De, igen –ocsúdott fel Jason. –És az erdő, amiről a legenda szól? Ott történtek furcsa… dolgok?
– Az erdő? –Hank elgondolkodott. –Nem mondanám túl különleges helynek. Vannak benne fák, bokrok, madarak, farkasok, állítólag medve is, bár ez nem az én szakterületem. Bár most, hogy felhozták az erdő egy dologban tényleg különleges. Könnyű benne eltévedni.
Hank elhallgatott. Adam szólni akart, de Jenny éppen akkor ért oda és lette a két pohár sört.
– Parancsoljanak –mondta mosolyogva. Ahogy tette le a poharakat olyan közel hajolt Jason-höz, hogy a haja megcirógatta a férfi orrát.
– Kösz, Jenny –monda Hank, mire a lány biccentett, egy utolsó mosolyt dobott Jason felé, majd elment. Jason hosszan nézte, ahogy távolodik.
– Hogy érti azt, hogy könnyű eltévedni? –kérdezte Adam a poharat forgatva.
– Furcsa, de tényleg így van. Sokan tévedtek el már bent. Egyszerűen bemegy az ember és ha túl sokáig marad ott, nem talál ki. Legalábbis így mesélik.
– És kik tűntek el az erdőben?
– El senki nem tűnt. Úgy értem, aki eltévedt eddig, a tudomásom szerint mindig előkerült. Senki nem tűnt el még 8-10 óránál hosszabb időre, igaz a legutóbbi eset elég komoly volt.
– Legutóbbi eset? –nézett fel Adam a sörből. –Mit történt akkor?
– Egy helyi lány, Wilhelmina Shaw tűnt el. Rendes lány, ismerem a szüleit, egyből nekem szóltak, mikor a lányuk nem ment haza estére sem. Azt gondoltam, csak valami kamasz probléma lehet, tudják, kicsit egyedül akart lenni, vagy ilyesmi, de azért körbekérdeztük a barátait. Végül Michael Bayes, a barátja mondta el, hogy összekaptak és a lány berohant az erdőbe. Szóval végülis igazam lett. Sajnos akkor már javában dúlt a vihar, ami napokig tartott, így a keresést nem tudtuk elkezdeni. Az erdő az esőtől teljesen járhatatlanná válik, nyakig ér a sár, ilyenkor se ki, se be. Képzelhetik, az anyja mennyire kiakadt. Megértem, de sajnos tényleg nem tehettem semmit. Mikor a vihar véget ért, még aznap éjjel Doris vitte haza.
– Doris? –szakította félbe Adam.
– Igen, Doris Watson. Kedves, aranyos nő. Kissé zárkózott, de egyébként semmi különös.
– Ő találta meg a lányt?
– Igen. Miután hazavitte felhívtak a szülei, ott várt meg Doris. Bementünk a rendőrségre, a papír munka miatt, tudják. Elmondta, hogy az erdőben találta meg a lányt még a vihar kezdetekor.
– És ő mit keresett az erdőben?
Hank pont annyit ivott ki a pohárból, hogy az alján egy vékony réteg sör maradjon és ezt lögybölve próbálta leszedni a pohár faláról a habot.
– Nem tudom –felelte Hank a pohárra koncentrálva. –Nem kérdeztem.
– Beszélgettünk másokkal is a városban és az iskolában –kezdte Jason, miután Jenny eltűnt a szeme elől a többi vendég közt. –Többen úgy hiszik ez a Doris az erdő boszorkánya.
Hank letette a poharat és hangosan felnevetett.
– Igen, ezt én is hallottam. Az emberek fantáziája elszabadul, ha valaki kissé különc él köztük. Tudják, Doris, az erdőben lakik, ez lehet az egyik oka, hogy ezt kitalálták róla. Egyedül lakik, magányosan, afféle művész. A másik, hogy igen ritkán látni a városban. Esténként le szokott jönni, bevásárolni, mulatni talán. Ebben a bárban is megfordult már. Legyen akármi is, Doris nem boszorkány. Többször jártam már nála és még mindig nem vagyok se béka, se más.
Jason felállt és összeszedte az üres poharakat. Hank és Adam szinte ösztönösen a tárcáikért nyúltak.
– Ne fáradjatok –szólt Jason. –Vegyétek úgy, hogy a vendégeim voltatok.
– Kösz –bólintott Hank.
Jason a három pohárral átvágott a termen a pult felé. Adam egy darabig figyelte, majd visszafordult Hank felé és közelebb hajolt hozzá.
– Figyeljen –kezdte lehalkított hangon. –Mennyi igaz azokból a pletykákból, hogy Doris-nak ilyen-olyan viszonya van másokkal, fiatalokkal, lányokkal, fiúkkal egyaránt.
Hank összehúzta a szemöldökét. Egy szál cigarettát halászott elő a zsebéből és mint egy fegyvert Adam-re fogta.
– Na ide figyeljen –Hank szintén lehalkította a hangját. –Én nem igazán tudok ezekről semmit. Ez mindenkinek, Doris-nak és másoknak is, a magánügye. Amíg törvénybe nem ütközik, nem az én dolgom.
Hank rágyújtott. Hátradőlt és mélyet szívott a cigarettából, majd egy jókora felhőt fújt az asztal fölé.
– És maga mit keresett ott annyiszor nála? Magát is emlegették vele kapcsolatban.
Hank ismét közel hajolt és a hamut belerázta a hamutartóba.
– Rendőr vagyok –felelte. –Kötelességem ellenőrizni, hogy a lakosság rendben van-e. Doris kint lakik az erdőben. Minden vihar után be szoktam menni, hogy ellenőrizzem rendben van-e. A pletykák pedig csak pletykák. Boldog házasságban élek és szeretném, ha ez még sokáig így maradna.
Adam pult felé pillantott, ahol Jason és Jenny nevetgélve trécselt egymással.
– Értem –mondta, majd felállt. –Köszönjük Mr. Goddard, hogy időt szakított ránk.
Kezet ráztak, majd Adam elindult kifelé, közben jelzett Jason-nek. Jason nem sokkal később csatlakozott hozzá az ajtónál, miután elszakadt Jenny-től.
– Na? –kérdezte.
– Én a helyedben nem kavarnék azzal a lánnyal, még 18 sincs.
– Honnan tudod?
– Megvan hozzá a szemem. Meg, ha ráérsz két liliomtiprás között, a munkával is foglalkozhatnál.
– Tudom, tudom. Előbb a munka, aztán a szórakozás. Te mit tudtál még meg a boszorkányunkról?
– Nem sokat. Lehet nem is boszorkány, hanem tényleg csak egy egyszerű nő. Négy ember hozható vele kapcsolatba. Három iskolás lány, akik közül a Shaw lány eltűnése és megkerülése a legérdekesebb és egyben leghitelesebb. Valamint Mr. Goddard, de ő szintén tagad. Az egyetlen boszorkányság, ami a számlájára írható az az erdőben történő eltévedések, de még ott sem tűnt el senki, vagy halt meg furcsa módon.
Jason elmosolyodott.
– Te min vigyorogsz?
– Tudod, beszélgettem Jenny-vel. Mesélt pár érdekes dolgot erről a Doris-ról. Azt mondta, hogy mikor beül a bárba soha nem rendel semmit, csak leül a pulthoz és kérdezősködik, hogy mik a hírek. Aztán mikor megtelik a bár kiszemel valakit és ráveti magát, mint egy igazi vadász. Végül, az esetek többségében, a kiszemelt áldozattal távozik. Nő vagy férfi, neki egyre megy. Emlékszel Stacy Martin-ra, akiről az iskolában meséltek? Na, Jenny egyszer rájuk nyitott a bár vécéjében, mikor… hogy is mondjam, Stacy-nek éppen jó volt.
Adam összehúzta a száját.
– Tyú, az anyja. Akkor mégsem olyan visszahúzódó és magának való. Vagy tényleg boszorkány, vagy egy ordas nagy ribanc.
– Várj, van még más is. Jenny szerint csak átutazókat környékezett meg, senkit, aki a környéken lakna. Gondolom kerüli a feltűnést. A helyiek közül csak pár emberrel került kapcsolatba. Jenny-vel, Stacy Martin-nal…
– Jade West-el –folytatta Adam -, Hank Goddard-al és most Wilhelmina Shaw-al.
Odaértek a piros terepjárójukhoz. Adam átsétált a vezető oldalra, közben a kulcscsomóján lévő kapcsolóval kioldotta a riasztót és a zárat.
– Szerinted ezek mit jelenthetnek? –kérdezte Jason az autót tetejére támaszkodva.
– A légyottokból talán energiát gyűjt. Hank arra kell neki, hogy a rendőrségnél is legyen valakije. Jenny kivételével három lányt elkapott már.
Adam beült, Jason utána.
– De mire kellenek neki a lányok? –kérdezte Jason.
– Talán tanítványok, talán áldozatok –Adam beillesztette a kulcsot és eltekerte. A motor egy halk szisszenést követően duruzsolni kezdett. –A boszorkányok szeretik a fiatal lányokat.
– És most mi a terv?
– Megnézzük magunknak ezt a boszorkányt. Meglessük mit csinál, miután elcsábít valakit.
Jason elégedetten hátradőlt az ülésben. Adam sebességet váltott és elindult.
– Egyébként Jenny tényleg 17. Honnan tudtad? –kérdezte Jason csukott szemmel az ülésben elnyúlva.
– Mondtam –felelte Adam komolyan –megvan hozzá a szemem.

***

A ház csak egy hatalmas feketeségnek tűnt, amire kísérteties árnyakat vetettek a környező fák minden villámláskor. Wilhelminát inkább egy kísértet kastélyra emlékeztette, amit legszívesebben elkerült volna, de most mégis oda tartottak.
A nő a könyökével nyomta le a kilincset és lábbal tolta be az ajtót. Bent teljes volt a sötétség. A táska halkan koppant, ahogy az ajtó mellé dobta, majd egy kattanás hallatszott. A lámpa felvillant és fénnyel töltötte meg a szobát. Wilhelminát egy pillanatra el is vakította.
Az idegen a kanapéra ültette és szó nélkül elkezdte róla leszedni a cipőt. A lány ügyetlenül próbálta lehúzni kabátja zipzárját átfagyott ujjaival. Nem ment, alig érzett az ujjaival valamit. A nő felemelkedett, miután már a zokniját is levette, egy mozdulattal lehúzta a zipzárt és elkezdte lesegíteni a lányról a kabátot. Wilhelmina csak a vállait és a karjait mozgatta, ahogy csúszott le róla a kabát, közben körbenézett a szobában.
A nappaliban lehettek, de úgy vette észre helyiség ketté lett osztva egy boltívvel. Az a része, ahol ők voltak modern volt, a kanapé, a fal színe, a járólap. A boltíven túl viszont mintha visszaugrottak volna az időben. Egy nagy kandalló volt bent, vörös párnás, faragott fa székekkel, hatalmas szőnyeggel és egy réginek tűnő verseny zongorával. A falakon díszes keretű festmények, fegyverek és egyéb dísztárgyak, bár ezeket már nem látta tisztán.
Érezte, hogy a nő a sliccéhez ér. Azonnal odakapta a fejét és elvörösödött. Olyan gyorsan gombolta ki a nadrágját, hogy már nem tudott ellenkezni, csak önkéntelenül megemelte a csípőjét és a nadrág akadozva lecsúszott nedves bőréről.
Egészen fehérneműig vetkőztette, de a nő még itt sem szólt semmit. Wilhelmina itt már egészen hülyén érezte magát, de a kínos helyzet ellenére is fázott. Azt hitte bent melegebb lesz.
Ezután felvezette a lányt az emeletre, a fürdőszobába. Itt Wilhelmina megszabadult a maradék nedves ruhadarabjától is, de ezt már maga csinálta. Beállt a zuhany alá, a nő pedig hideg vízzel kezdte el lecsutakolni és hosszú idő után újra megszólalt.
– Szólj, ha érzed a hideget.
A hideg vizet lábujjain és a kezein sokkal melegebbnek érezte, mint a testén máshol, de még ott sem volt igazán hideg. Mikor már kezdte hidegebbnek érezni bólintott.
– É-érzem –hangja remegett, ami még őt is meglepte.
A nő melegebbre tekerte a vizet. Még hosszan folytatták ezt, amíg Wilhelmina teljesen át nem melegedett.
Mikor a lány kilépett a zuhany alól a nő egy törölközőt nyomott a kezébe.
– Törölközz meg –mondta, ahogy eddig is, teljesen semmit mondó arckifejezéssel. –Fehérneműt nem tudok adni, hacsak nem fogadsz el egyet az enyéim közül.
Wilhelmina erre felkapta a fejét. Már a gondolat, hogy egy idegen nő bugyiját viselje, kimerítette nála az indirekt szex fogalmát.
– A tieid ugyanis teljesen eláztak –fejezte be látva a lány megdöbbenését.
Wilhelmina habozott. Megszégyenülve érezte magát, amiért meztelenre vetkőztette, de mégiscsak megmentette.
– Az újak közül hozok –folytatta. –Tiszták.
– Értem. Köszönöm –felelte Wilhelmina végül.
A nő bólintott és kiment. A lány lassan elkezdte törölni magát. Az ujjaiban szúró, égő fájdalmat érzett, de legalább érezte őket. Kezdett kitisztulni a feje és összeállni neki, mi is történt. Kényelmetlenül érintette, mikor tudatosult benne, hogy egy vadidegen nő lakásában van teljesen meztelenül, aki akár az erdei boszorkány is lehetett. Tudta, vagy legalábbis remélte, hogy csak mesék a boszorkányról szóló legendák, de valamit furcsának talált a nőben. A farkast is elkergette, bár nem volt teljesen biztos abban, hogy amit látott az a valóság volt-e, vagy csak az érzékszervei játszottak vele.
Éppen végzett, mikor a nő visszaért kezében egy műanyag zacskóval és egy fehér pólóval. Tényleg új alsóneműket hozott, még ki sem volt bontva.
– Remélem jók lesznek –letette őket, majd indult is kifelé. –Ha végeztél gyere le, a kályhánál felmelegedhetsz.
– Öhm, én –kezdte Wilhelmina, mire a nő vissza fordult és egyenesen a lány szemébe nézett, amitől egy pillanatra elbizonytalanodott. –Én csak meg szeretném köszönni, hogy segített. Esetleg a nevét megkérdezhetem?
A nő egy pillanatra megmerevedett, majd a szája mosolyra húzódott.
– Persze –a füle mögé tűrte ázott haját. –Elnézést kérek az udvariatlanságomért. Doris Watson vagyok. Nyugodtan tegeződjünk.
– Wilhelmina Shaw.
Kezet fogtak. A lány érezte Doris nedves és hideg kezét.
– Öltözz, vedd fel az egyik köntöst is, lent megvárlak –mondta Doris és kiment.
Wilhelmina kicsit megnyugodott, hogy mosolyogni látta Doris-t, bár tartott tőle egy kicsit. Nem tudta megmondani miért, lehet, csak az erdőben történtek túlságosan felizgatták. Felvette a műanyag csomagot, amit Doris hozott és kibontotta. Több bugyi volt benne. Kivette az egyiket. Piros volt a szélén fekete csipkével. A lány érdekesnek találta Doris ízlését, de a maga furcsa módján neki is tetszett.
Felvette és pár pillanatig nézegette magát benne. A póló bő volt, leért egészen a combjáig. A nyaka pedig olyan széles, hogy az egyik vállára mindig lecsúszott. Végül felvette az egyik fehér köntöst és kiment.
A padlón sárfoltok jelezték merre jártak. Próbált nem belelépni, miközben a lépcső felé haladt. A korláton keresztül lelátott a nappali egyik felébe, ahol a kanapé is volt, amin Doris levetkőztette. A ruhái még ott voltak egymásra dobálva. A lépcsőn leérve a boltíves terem felé indult. Doris a kandalló előtt guggolt, amiben már sárgán pislákolt a tűz. A nő teste vibráló árnyékot vetett a szőnyegre.
– Gyere –mondta Doris és felállt. –Ülj le nyugodtan.
Wilhelmina belépett a szobába és egyből megfogta a hely régies hangulata. A faragott fabútorok, a bársony párnák, a kis szobrok, a könyvekkel tömött polcok, a komor festmények. Annyira elbűvölte a hely, hogy csak arra zökkent ki, mikor Doris megfogta a vállát.
– Előkészítem a szobád –mondta. –Ma már úgyse hiszem, hogy elmész. Meg egy kicsit rendbe szedem magam. Addig érezd otthon magad.
Doris a lányra mosolygott. Wilhelmina viszonozta a mosolyt és bólintott. Óvatosan beleült az egyik réginek tűnő, faragott karfás székbe a kandalló közelében. Ismét a berendezést kezdte vizsgálni. Érdekelték a régi holmik és itt annyi volt, hogy nem tudott betelni vele, bár az is megfordult a fejében, hogy mind csak utánzat. Feltűnt neki, hogy sok az egyiptomi tárgy. A könyves szekrényen egy arany kígyófej állt. Az asztal mellett egy hatalmas fekete sakál szobra őrködött. A kandalló tetején kanópusz edények sorakoztak.
A legfurcsább dolgot viszont az asztalon látta. valami fekete madár szobra, vagy kitömött változata lehetett. Talán hollóé. Ahogy nézte a székből a madár feje oldalra billent, széttárta a szárnyait és károgva a lány felé röppent. Wilhelminának annyi ideje volt, hogy lehúzza a fejét. A madár elrepült fölötte, a zongora fölött egy kört írt le, végül leszállt a lány székének támlájára és onnan figyelte tovább. A lány felpattant a székből, egészen a könyvespolcig hátrált és közben a madarat figyelte. Az csak nyugodtan ült a támlán és érdeklődően figyelte.
– Szia –integetett a lány a madárnak. –Én Wilhelmina vagyok.
A madár félrebillentette a fejét, majd károgott egyet. Wilhelmina elmosolyodott, ahogy belegondolt, hogy a madár tényleg válaszolt. Mikor a madár ismét széttárta a szárnyait ösztönösen az arca elé kapta a kezeit és behunyta a szemét. Az elől lévő alkarján a madár két lábát érezte, ahogy karmai belenyomódnak a vastag köntös ujjába. Arcán érezte a szárnyai által keltett szelet. Lassan felnézett és a karján megpillantotta, most már egészen közelről, a fekete madarat, ami továbbra is kíváncsian nézett a lány zöld szemeibe. Wilhelmina a másik kezével lassan nyúlt a madár felé, majd óvatosan végigsimította fekete tollait, az pedig hozzádörgölte a fejét a lány kezéhez.
– Leszünk barátok? –kérdezte a lány roppant jól szórakozva azon, hogy egy madárral beszélget. Más állatokkal is szokott, kutyákkal főként. Valahogy úgy érzi jobban megértik, mint egyes emberek. Nem kételkednek benne és nem bántják meg szándékosan. –Egy károgás az igen, kettő a nem.
A fekete madár egyet károgott.
– Szuper –nevetett Wilhelmina. –A gazdád jó sok régiséget összegyűjtött. Nem baj, ha megnézem őket?
A madár most kétszer károgott miközben feloldalazott a lány karján a vállára. Wilhelmina a könyvespolc elé lépett és az arany kígyófej talpazatán lévő hieroglifákat kezdte tanulmányozni. Végighúzta az ujjait a szobron, a szeme azonban az egyik könyv gerincére ugrott a szobor mögött.
– Doris Hauzer, Doris Hauzer –olvasta a szerző nevét sorba a könyveken. Az összes könyvön ugyan az a név állt. –Megvan neki az összes. Pont, mint a nővéreimnek, ők is odáig vannak a könyveiért.
Kihúzta A szerelem algoritmusa című könyvet és elkezdte olvasni a hátulján lévő ajánlót.
– Szerelmes és féltékeny robot –summázta Wilhelmina és visszacsúsztatta a helyére a kötetet. Tovább szemezgetett és következőnek a Sötétség Világa I. című könyvet vette le. A borítón egy sötét, homályos utca volt, amin egy sötét alak sétált. Megfordította és az ajánlót kezdte olvasni. Misztikus horror témájúnak tűnt. Felcsapta valahol a közepénél és beleolvasott.
– Azt hittem csak sci-fiket ír.
– Írt romantikus regényeket is.
A hang mögüle szólt. A lány megperdült. Doris állt a boltív alatt. Nedves haja a vállára omlott. Fekete trikót viselt és fekete nadrágot. A madár átrepült a szobán és a nő vállára szállt.
– Látom Morrígannal már összebarátkoztál –Doris megvakarta a madarat a csőre alatt.
– Egy hollót tart… izé… tartasz? –kérdezte a lány.
– Valójában varjú –felelte a nő és odament a lányhoz. –A könyveket nézed?
– Igen. Jó sok Doris Hauzer könyved van.
– Az összes. Te is szereted?
– Én nem igazán. A nővéreim olvassák.
– Akkor te kitől olvasol?
Wilhelmina lesütötte a szemeit.
– Hát… igazából…
– Nem olvasol, igaz? –fejezte be Doris.
A lány elszégyellve magát bólintott. Doris leült az egyik székbe, Wilhelmina követte és leült vele szemben, kezében még mindig a Sötétség Világát fogva.
– Nincs miért szégyenkezned emiatt –folytatta a nő. –Ez nem a te hibád, hanem ennek a kornak a velejárója. Az mi nálad?
A lány átnyújtotta a kezében lévő könyvet.
– Én csak ezt nézegettem.
– Igen, a Sötétség Világa. A legújabb könyvsorozata. Olvasd el, ha gondolod. A végén talán megtetszik.
Visszaadta a könyvet, majd hátradőlt és keresztbe tette hosszú lábait. A varjú csendben széttárta a szárnyait és kiröppent a szobából.
– És, hogyan is kerültél az erdőbe?

***

Adam a terepjáróban ült, hallgatta a város zajait és figyelte a bárban lévő mozgást. Az ülés már teljesen kikezdte a hátát, akárhogy állította, sehogy sem volt jó. Kezdett elege lenni a várakozásból. Történhetne már valami.
A kormányra támaszkodott és huszonhetedszerre is átgondolta azt, amit megtudott a Shaw családnál tett látogatása alatt. Nem hitte volna, hogy a „kamaszok viselkedéséről készítünk felmérést” duma bejön, és nem is jött volna, de a nő eléggé segítőkész volt. A férjén látta, hogy elhajtotta volna. Szép szál ember volt.
Azt mondták nem vettek észre furcsát a lányukon, Wilhelminán, miután Doris Watson hazavitte és később sem. Leszámítva két dolgot. Az egyik, hogy a lány addig nem nagyon olvasott csak mobilozott, internetezett, meg amit a tinédzser lányok szoktak csinálni. Most viszont rengeteget olvas, méghozzá nem kevés okkult könyvet. Igaz, semmi olyat, ami veszélyes lenne, de azért elég ijesztő. A másik, hogy Wilhelmina többször járt Doris Watson-nál mostanában és a nő éjjelente maga viszi haza, ami még ijesztőbb. A szülők nem nagyon ismerik a nőt, ahogy megtudta, de nem is nagyon aggódnak a lányuk miatt, mert elvégre Doris Watson megmentett, és ha hozzá megy, mindig maga viszi haza. Milyen könnyű megvezetni az embereket.
A többi lánynál ilyen mélységű kapcsolatot nem találtak, így igaz lehet Adam elmélete, miszerint tanítványt keresett és most megtalálta.
Adam nekifeszült a tetőnek és megropogtatta bemerevedett gerincét. Az anyósülés ajtaja kinyílt és Jason ült be levegőt kapkodva.
– Na, szuper izgalmas a megfigyelés? –kérdezte.
– Ja, majd szétvet az izgalom –felelte Adam álmos hangon. –Imádom a megfigyelést. Sokáig voltál. Mi történt?
– Emlékszel még, amit az erdőről mondott Hank?
– Nem mondod, hogy eltévedtél?
Adam felnevetett. Jason egy iránytűt lökött a műszerfal tetejére.
– Méghozzá iránytűvel. Nem hiszem el. Majd két órát szívtam, meg visszafelé is. De megtaláltam a házat. Belülről sokkal nagyobb és tele van egyiptomi műtárgyakkal. A pincében sokkal több van. Ha nem az összes, egy része biztos valódi, ami azt jelenti, hogy piszok gazdag a nő.
Adam megdörzsölte a szakállát.
– Az egyiptomi tárgyak nem szoktak jót jelenteni. Folytasd.
– Aztán a lenti szekrény Doris Hauzer könyvekkel van tele. Nem sok természetfelettit tulajdonítottam neki. Biztos rajongó. Az emeleten lévő dolgozószoba viszont érdekesebb volt. A számítógép feltörésére nem volt időm, de áttúrtam a papírokat. Többségük valami jegyzet meg piszkozat. Talán könyvet ír. De találtam pár feljegyzést szellemekről és hozzá kapcsolódó rituálékról. A könyvespolc meg tele volt mindenféle okkult könyvekkel. Elég igazinak tűntek, volt köztük egy Necronomicon is.
– És a pince?
– Oda nem tudtam lejutni. Ott van valami bunkerszerűség. Egy elég komoly vasajtó védi. Bent lehetnek az igazán jó dolgok.
– Gondolom –felelte Adam a bár ajtaján kilépő Doris-t és egy férfit figyelve. –Úgy készülj, hogy a ráijesztős módszert alkalmazzuk. Hátha vall. Te gyalog mész utánuk, én meg kocsival elvágom az útját, ha meg akar lépni.
– Vettem főnök –szalutált Jason és kiszállt.
Adam még utána szólt.
– Hé. És a fegyver legyen kéznél. Szereld le gyorsan, mert ha belekezd, akkor nekünk annyi. Ha próbálkozik, inkább intézd el.
– Nem lesz gáz –intett Jason és elindult.
– Én is ezt remélem –mondta magában Adam.
Doris és a férfi egymásba karolva haladtak egyre szűkebb és sötétebb utcákon és sikátorokon keresztül. Jason észrevétlenül követte őket, legalábbis remélte, hogy a boszorkány nem sejt semmit és nem szúrta ki őket már az elején. Többször a fegyveréhez nyúlt, hogy ellenőrizze. Viszonylag régóta csinálta már ezt, de még mindig izgult az akciók előtt.
A pár egy sötét sikátorba fordult. Jason halkan közelített és a sarkon bekukucskált. Nem látott senkit. Beljebb ment, de a következő kanyarnál hangokat hallott. Ismét kinézett a sarkon. Elég sötét volt itt. Csak két egymásba fonódó, hullámzó árnyékot látott a fal mellett és vad csókok hangjait.
Jason előhúzta a pisztolyt és próbálta kivenni a sötétben, hogy mi is történik.
– Várj –suttogta a nő. –Mutatok valami jót. Csak lazulj el.
– Már alig várom –felelte a férfi, aztán pár pillanattal később egy halk nyögés hagyta el a száját.
Jason nem látta mi történt pontosan, de az eredményt hamarosan igen. A nő hátrébb lépett, a férfi pedig a fal mentén a földre csúszott. Doris körbenézett majd elindult Jason felé, amerről jött. Itt az idő a beavatkozásra, gondolta Jason, kilépett a pisztolyt a nőre szegezve.
– Most megvagy aranyom –mondta és sajnálta, hogy jobb duma nem jutott eszébe. –Kezeket oda, ahol látom.
Doris megállt és a válláig emelte a kezeit.
– Nincs nálam semmi érték, hagyj elmenni.
– Ne játszd meg magad. Mit csináltál azzal a szerencsétlennel?
– Mit csináltam volna? Semmit.
– Hagyjuk a fölösleges köröket. Tudom, hogy boszorkányságot űzöl a városban és az erdőben. Fiatal lányokat rontasz meg. Őt milyen sötét mágiával ütötted ki?
A nő felnevetett és leengedte a kezeit. Jason célba vette a nőt.
– Sötét mágia? Boszorkányok? Semmit sem tudsz ezekről.
– Eleget tudok –felelte Jason. –Az árnyékok közt mozgok én is, ott élek, ott vadászok az olyanokra, mint te.
Hideg futott végig a gerincén és a karjain. Kezében megremegett a pisztoly. Érezte, hogy valami nincs rendben. A boszorkány talán már bele is kezdett valamibe, de ő még kitartott.
– Te az árnyékban vadászol, de egy dolgot elfelejtesz: -mondta Doris –Én vagyok az árnyék.
A nő szemei mintha lilán felvillantak volna, de Jason nem tudta megnézni, mert Doris egy szempillantás alatt az arca előtt termett. Egy hihetetlen erős ütést érzett a gyomrában és fuldokolva a falnak esett. Emelni akarta a fegyvert, de a nő már megint ott volt. A bordái megreccsentek az ütésétől, majd érezte, ahogy elemelkedik a talajtól és több méter repülés után a kemény betonon ér földet. A pisztoly után tapogatózott, de nem találta, csak a nő fekete cipőit látta, ahogy halkan kopogva közelednek felé.
Egy autó motorja visszhangzott a sikátorban, amit hamarosan a reflektorok fénye töltött be. Adam kiugrott az autóból és rálőtt a puskájával a Jason fölött álló nőre. Doris átlépte a férfit és Adam felé rohant. Adam újara lőtt, de mintha ennek sem lett volna hatása. A nő megragadta a puskát, megrántotta és a falnak lökte Adam-et, a puskát pedig a torkának szorította. Adam képtelen volt még csak visszatartani sem. A nőnek természetfeletti ereje volt és az arcán semmiféle erőlködést nem látszott.
Doris hírtelen oldalra pillantott, ahol az oldalát fogó Jason egyenesen a homlokára célzott és meghúzta a ravaszt. A nő feje hátrabicsaklott. Adam kiszabadult és levegő után kapkodva Jason mellé csoszogott. Mindkét férfi arcára a félelemmel kevert megdöbbenés ült ki, ahogy Doris félrecsúszott szemüvegével, a homlokán vöröslő lőtt sebbel rájuk mosolygott.
– Ez kezd olyan lenni, mint egy szürreális álom –nyögte Jason.
Doris hasba rúgta Jason-t, aki ettől métereket bucskázott hátra. Adam társa felé kapta a fejét, de mire visszafordult és emelte volna a puskáját a nő megragadta azt és kirántotta a kezeiből. A fegyver még földet sem ért és Doris vékony ujjai már Adam nyaka köré tekeredtek. A férfi ütötte a nő könyökhajlatát, hogy betörje, kapálódzott, de semmi hatása. Doris a falnak nyomta a férfit és megemelte egy kézzel addig, hogy már a lába sem érte a földet.
Doris végig a férfi szemébe nézett. Adam a nő arcát figyelte. Lágy vonalait, sötét szemeit, keskeny szemöldökét. Ferde szemüvege és még a golyó ütötte lyuk ellenére is szépnek találta. Sápadt ajkai lágy mosolyra húzódtak. Csábító, igéző. Furcsa mosoly, mégis csodálatos.
Rendőrségi szirénák közeledő zaja töltötte be az utcákat. Doris oldalra pillantott, majd a nyakánál fogva elhajította Adam-et az éppen feltápászkodó Jason-nek. Mind a ketten a földre estek, de még látták, ahogy Doris eltűnik a sikátor árnyai között.
– Mi a pokol volt ez? –nyögte Jason, miközben társát segítette fel. –Láttam már boszorkányokat, de azok baromira nem ilyenek voltak. Milyen boszorkány ez?
– Egy igen kivételes fajta –szuszogta Adam. –Tűnjünk innen, mielőtt ideérnek a zsaruk.

***

Folyt köv…

Szólj hozzá!