Az erdő boszorkánya 4/2

Összes megtekintés: 546 

A szobát is hasonlóan hangulatosnak találta, mint az egyiptomi tárgyakkal teli nappalit. Ugyan itt nem volt se sakál, se kígyó, de a bútorzat és az ágytámla faragásai visszaadták azt a régies hangulatot. Miután Doris elment nem feküdt le, hanem a szobában sétálgatott. Nehezen tudott elaludni idegen helyen.
Nem értette miért tartják az emberek furcsának Doris-t. Sem a kályhába nem próbálta bedobni, se célzásokat nem tett. Persze tudta, hogy csak pár órája ismeri, de így elsőre egész rendes embernek tűnt. Egyszerűen csak zárkózott.
– Na jó, egy picit azért furcsa –vallotta be magának. A varjú és az egyiptomi tárgyak nem tartoznak a megszokott dolgok közé.
Elnyúlt az ágyon és a kezébe vette a könyvet, amit Doris-tól kapott. Kinyitotta és az első oldalon egy idézet állt az írótól előszó gyanánt.
„A valóság mindenki számára annyi, amennyit elhisz belőle. Nem takarja sem áthatolhatatlan fátyol, sem illúzió. Mindenkit a saját tagadása vakít el.” –Az Író
Egy darabig elidőzött ezen az oldalon. Újraolvasta többször az idézetet, végül tovább lapozott az első fejezethez.
Az emberek között van egy mondás, miszerint a világ veszélyes hely. Utcai rablások. Betörések. Nemi erőszak. Gyilkosságok. Pedofília. Terrorizmus. Háború. Sokáig gondoltam, hogy a világ tényleg egy veszélyes és sötét hely, hogy az emberek a tápláléklánc csúcsán már kénytelenek egymásra vadászni. De nem! A világ sokkal sötétebb, mint elsőre hittem volna. Ebben a feketeségben sokkal veszélyesebb, sokkal gonoszabb, sokkal groteszkebb és sokkal halálosabb dolgok léteznek, mint az ember által elkövetett legborzasztóbb tett. Az emberiség sehol nincsen ezekhez képest, hozzánk képest.
Eltűnt, majd darabokban megkerült kirándulók az erődben. Szétmarcangolt holttestek olyan sérülésekkel, amiket semmilyen ismert állat nem tudna okozni. Tinédzser lány teste felvágott hassal kiterítve az iskola tornatermében, belei a falakról és a plafonról lógnak, mint a szerpentin. A riasztó nem jelzett és senki nem látott semmit. Hajléktalanok kivéreztetett testei, de vér sehol. Esetek, amik átlagosnak tűnnek, de túl furcsák, megmagyarázhatatlanok, morbidak, hogy ember tegye.
Pedig a magyarázat ott van mindenki előtt, a sötét sarkokban. A Sötétség Világában.

*

1869. Az év mikor meghaltam. Egyesek azt, amin átmentem, újjászületésnek, mások átváltozásnak nevezik. Szerintem a valósághoz mégis a halál áll a legközelebb.
Cselédlányként dolgoztam a Wolverton család birtokán. Talán 18 éves lehettem akkor, tele nagy tervekkel. Emlékszem, zenész akartam lenni. A pénzem arra tettem félre, hogy majd a nagyvárosba megyek kipróbálni a szerencsém. Addig viszont mindig, mikor a család nem volt otthon, a nappaliban lévő zongorán játszottam. A kottát nem tudtam olvasni és semmilyen művet nem ismertem, csak dallamokat játszottam, amik éppen eszembe jutottak, vagy amiket hallottam, hogy más játszik rajta.
Egy napon partit rendeztek. Azt hittem olyan lesz, mint a többi, de végül életem fontos fordulópontja lett. A környező földbirtokosok és néhány távoli ismerős jött el. Sok volt a feladatunk. Este érkezett meg David Lawrence, Nagy-Britanniából, aki a közeli birtokot vette meg, ahol nemrég az a szörnyű betöréses gyilkosság volt, amiben a szolgákat, a gazdát és a gyerekeit is megölték. Azután nem érdeklődött senki a ház és a birtok után.
Mindenki azonnal kíváncsi volt Lawrence-re, de ő távolságtartó maradt. A többi földbirtokos nem tudott róla sokat, legalábbis ezt szűrtem le miközben a tömegben sürögtem, pedig mindig mindent megtudnak azokról, akik a környékre költöznek.
Érdekes embernek tűnt. Jól öltözött, gazdag és senki nem tud róla semmit. Mégis kicsit féltem tőle. Mindig mikor a közelében jártam engem követett a tekintetével, ha a tömegben felnéztem, az ő arcát láttam meg a távolban.
Az este folyamán ha a közelébe kerültem félrefordítottam a fejem. Egy ilyen alkalommal az egyik ostoba kölyök kigáncsolt, én pedig hasra estem, kezemben a tálcával és mindennel, ami rajta volt. A nagy csörömpölésre hírtelen csend lett. Meglepetten felnéztem. Mindenhol csak a földbirtokos asszonyok és urak megvető pillantásait láttam. Szétszéledtek körülöttem és mindenki engem nézett. Feltérdeltem és a földet bámulva kapkodtam össze a szétgurult tányérokat és csészéket. Majdnem sírva fakadtam.
– Jól van kisasszony? –a hang Lawrence-é volt, aki leguggolt mellém és a kezét a vállamra tette. Megdermedtem. –Nem ütötte meg magát?
Egy pillanatra néztem fel az arcára, majd újra a földre és tovább pakoltam. Ő is segített.
– Köszönöm uram, de ne fáradjon –mondtam, de ő csak folytatta tovább.
– Mr. Lawrence, hagyja csak –hallatszott a háziasszony hangja –majd ő feltakarítja, azért fizetjük.
Lawrence mintha meg se hallaná. Mikor befejeztük felvette a tálcát és felállt. Én remegve felegyenesedtem, hiszen mindenki minket nézett. Ő pedig átnyújtotta tálcát.
– Kö-köszönöm –dadogtam és átvettem. Ő csak mosolygott. A tömeg eltorzult arca megszégyenülve fordult el tőlünk, amiért eszükbe sem jutott segíteni egy elesett hölgyön. David Lawrence ezalatt a pár másodperces jelenet alatt megalázta a környék összes gazdag földbirtokosát.
A jelenet után nem sokkal eltűnt, de nem tudtam elfelejteni.
Wilhelmina az ujjával megjelölte az oldalt, majd fintorogva megforgatta a könyvet.
– Talán később jobb lesz –mondta. –Mondjuk még mindig jobb, mint Adrián Fülöptől bármi.
Újra kinyitotta a könyvet, lapozott egyet és folytatta.
Esélyem sem volt elfelejteni, mert egyre többször jött esténként Mr. Wolverton-hoz üzleti ügyben. A new york-i cégébe akart befektetni, ha jól emlékszem.
– Mr. Wolverton és családja jelenleg házon kívül van –mondtam, mikor először jelent meg. –De minden bizonnyal hamarosan visszaérnek.
– Akkor megvárnám őket, ha lehetséges.
– Természetesen. Kérem, kövessen.
A nappaliba vezettem. Elég kényelmetlenül éreztem magam, miközben előtte haladtam. Végig éreztem, ahogy engem figyel és elég nehezen tudtam visszafogni magam, hogy hátra ne pillantsak.
– Hozhatok valami… -kérdeztem mikor beléptünk, de belém fojtotta a szót.
– Nem kérek semmit, köszönöm.
– Értettem –meghajoltam és kimentem. Kifelé menet végig engem figyelt, még a folyosón is olyan érzésem volt, mintha követne.
Nem telt el tíz perc sem és zenét hallottam a nappaliból. Az ajtóhoz léptem és lassan betoltam, hogy minél kisebb feltűnést keltsek. A férfi a zongoránál ült és valami egészen szomorú, lassú darabot játszott. A dallam a magány érzésével töltött el. Ahogy hallgattam, egyre inkább magával ragadott az egyedüllét és a tehetetlen kétségbeesés. A szemembe akaratlanul könnyek gyűltek, amik egyre inkább elő akartak törni.
Hirtelen a zongora elhalkult.
– Megjöttek?
Lawrence hátra sem fordult. Zavaromban beléptem a szobába.
– Nem. Én csak…
A férfi megfordult. Végignézett rajtam, majd mosolyogva intett.
– Jöjjön ide. Na, ne féljen.
Félénken összehúzva magam odasétáltam elé. Ő csak tovább mosolygott.
– Utánam leskelődött az imént?
Teljesen elvörösödtem, belemarkoltam a szoknyámba mindkét kezemmel és bűnbánóan a lábam kezdtem bámulni.
– Uram, én nagyon sajnálom. Nem akartam, csak hallottam, ahogy a zongorán játszik. Többet nem fordul elő.
– Erre semmi szükség. Mondja, érdekli a zene?
Meglepetten néztem fel. Még soha, senki az urak és asszonyok közül nem akart velem, rólam beszélgetni.
– Igen, uram, nagyon.
– És, játszik is esetleg valami hangszeren?
– Néha zongorán, uram.
– Csakugyan? Mutassa.
Felállt a zongorától. Én ijedtemben hátraléptem.
– Uram, a valóság az, hogy nem tudok kottát sem olvasni és mikor titokban zongorázom csak dallamokkal játszom. Nem tudok igazából zongorázni.
Azt hittem ettől a vallomástól csalódottan elküld, de nem. Lawrence csak nevetett.
– Semmi gond. Majd segítek. Persze, csak ha akarja.
Nagyon szerettem volna, de eddig teljesen más viselkedést vártak el tőlem. Csendes, diszkrét, láthatatlan. Rövid habozás után odaléptem és leültem a zongora elé. Elfogott az az izgalom, ami mindig, mikor ideültem, de most valahogy más volt. Lawrence odahajolt és elkezdte magyarázni melyik billentyű milyen hang, hogyan olvassam a kottát. A kezemet fogta és igazította, hogy melyik billentyűt hogyan nyomjam le. Az ujjaim néha összetekeredtek, néha becsípődtek két billentyű közé, de jól szórakoztam és örültem, hogy végre egy igazi tanár tanított. Közelebb kerültem az álmomhoz.
Lawrence minden héten legalább egyszer eljött. Gyakran órákkal Mr. Wolverton hazaérkezése előtt. Először azt hittem véletlen, de később már úgy éreztem miattam, hogy még több időt tudjon velem tölteni. Teljesen elcsábított. Fiatal voltam, naiv és tudatlan. Nem volt nehéz dolga és ezt ő is tudta, ezért nem sietett. Lassan szőtte körém a hálóját és én mit sem sejtve közelítettem felé, hogy teljesen beletekeredjek. Szerettem őt azt hiszem. Nem emlékszem az érzésre, de talán a szerelem a legjobb kifejezés rá. Hogy ő viszont szeretett-e, soha nem tudtam meg.
1869. október 23. Este a sötétben kivitt lovagolni a mezőre. Nem mondott semmi különöset, mégis tudtam, éreztem, hogy ma este valami nagydolog fog történni. Éjfél környékén visszamentünk az istállóba, a lovakat betereltük, mi pedig a szalmára ültünk. A szemembe nézett.
– Szeretnél velem maradni? –kérdezte.
– Igen –feleltem.
– Akkor is, ha fel kellene adnod korábbi életed, hátrahagyni mindent és ha nincs visszaút sem?
Kicsit megijesztett. Nem feleltem, nem tudtam mit kéne felelnem. Láthatta rajtam a bizonytalanságot.
– Tudom, ez ijesztő lehet elsőre, de nem akarok neked hazudni.
Felállt, az istálló bejáratához ment, kinézett, majd becsukta a két hatalmas kaput. A szívem egyre hevesebben vert.
– Amit ajánlani fogok nevetségesnek tűnne, ezért megmutatom mit rejt ez az álca.
Megállt előttem, az arcát az égnek emelte. Kitátotta a száját amilyen nagyra csak tudta. Torkát vadállatias morgás hagyta el. Szemfogai hegyesre nyúltak, szemeiből egy vérszomjas fenevad bámult rám. Tágra nyílt szemekkel, megrettenve néztem, ahogy az ember, akit David Lawrence-nek ismertem, vicsorog rám. Egyszerre dőlt össze bennem minden, amit róla gondoltam. A félelem ledermesztett. Sikoltani akartam, de egy hangot sem tudtam kipréselni magamból. Futni akartam, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek. Csak ültem az iszonyattól remegve és néztem a hajdani embert, akit szerettem.
– Tudom, ez sokkoló –folytatta Lawrence. –Sajnálom, hogy nem vezettelek be korábban ebbe. Sok ez így hírtelen. Tudom, hogy legszívesebben elfutnál, segítségért kiabálnál, elrejtőznél. Azt hiszed esetleg ez a szörny bántani akar, megölni, szétmarcangolni, de nem. Nem foglak bántani, csak szeretném, ha meghallgatnál. Azt mondtad szeretnél velem maradni. Én az örökkévalóságot ajánlom neked, persze ennek ára van, előnye és hátránya is.
Hallgattam, ahogy beszél, nem tehettem mást. Rettegtem tőle. Még akkor, ott sem fogtam fel igazán, hogy mi ő. Beszélt az öröklét áráról, a halálról, a napfényről, amit sosem láthatok többet és a vérről. Miután befejezte döntés elé állított. Azt mondta, hogy elfogadja, ha nemet mondok, akkor nem fog történni semmi. Én valamiért mégis igent mondtam. Nem tudom miért. Talán láttam, hogy ha a további életem folytatom, akkor örökre cseléd maradok, végül szegényen és öregen halok meg. Talán Lawrence furcsa világának izgalma is közrejátszott.
Miután beleegyeztem Lawrence mosolyogva leült mellém és megfogta a remegő kezeimet. Sírva fakadtam. Az utolsó könnyek, amik az arcom érték.
– Semmi baj –nyugtatott a férfi és letörölte a könnyeim. –Hunyd be a szemed.
Becsuktam a szemeim. Éreztem, ahogy megcsókolja a nyakam, majd egy enyhe szúrást éreztem. A testem egyszerre megfeszült, aztán elernyedt. Nem éreztem fájdalmat, már nem is féltem. A szívem egyre lassabban vert. Még egy pillantást vetettem az egyre homályosodó világra, majd behunytam a szemem és többet nem nyitottam ki. Meghaltam.

*

Mintha rémálomból ébrednék levegő után kapkodtam, de halott tüdőm nem mozdult. Fájdalom marta a testem. Belülről karmolt és marcangolt. Ordítani akartam, de csak hörögni tudtam, ahogy az élet utolsó maradékai kétségbeesetten szorították a torkomat. Négykézlábra ereszkedtem. Hörögtem, öklendeztem és vergődtem, ahogy a belső szerveim haldokoltak a bennem felébredő fenevad karmai között. A fájdalom több volt, mint fizikai, soha nem felejtem el.
Hirtelen abbamaradt a fájdalom. A testem összecsuklott és a számat egy utolsó sóhaj hagyta el, ami felkavarta az istálló padlóján a port és a szalmát. Csak feküdtem a porban és üveges tekintetemmel a semmibe bámultam. A fejemben egy vadállat éhes üvöltését hallottam. Ellenállhatatlan éhség lett úrrá rajtam. Feltápászkodtam. A lovak idegesen nyerítettek és próbáltak szabadulni. Az éhség egyre erősebb lett, nem tudtam neki parancsolni. Az egyik lóra vetettem magam. A nyakára ugrottam és belemélyesztettem a fogaimat. A meleg vér végigfolyt az arcomon és a mellemen. Az állat kétségbeesetten ugrált, próbált lerázni magáról. Megragadtam a fejét és egy mozdulattal elroppantottam a nyakát. A halott test, mint egy zsák, a földre zuhant. Én tovább lakmároztam a véréből, amíg a bennem élő vad elégedetten fel nem vonyított. Felálltam a test mellől és diadalittasan bömböltem, akárcsak ő.
Ekkor tértem magamhoz. Nem voltam tudatában addig, hogy mit teszek, így azonnal elborzasztott a halott állat látványa, de legfőképp saját magam. Megrettenve hőköltem hátra a tetemtől a saját véres kezeimet bámulva. Lawrence odajött hozzám, rám terítette a köpenyét és átkarolt.
– Nem lesz semmi baj. Most gyere, sok dolgunk van.
Ezek után nála éltem, ha nevezhetem ezt a létezést életnek. A környéken eltűntnek nyilvánítottak, de senki nem tett komolyabb erőfeszítést a keresésemre. Egy cselédlány senkinek sem hiányzott. A lovat pedig valami vadállat művének tudták be.
Lawrence megtanított mindenre. Hogyan tartsam kordában az ösztöneim, hogyan vadásszak, hogyan álcázzam magam. Először nehezen ment. Kezdetben állatokra vadásztam, de nehezemre esett bántani őket, később azonban már egyre könnyebb lett. Csak annyi vért szívtam ki, amennyire szükségem volt. Persze gyakran hibáztam és őrjöngő vadállatként marcangoltam szét a szerencsétlent. A környéken valami nagytestű vadállatról terjedtek a hírek, ami tizedeli az állatokat. Én voltam az a vadállat. Lawrence azt mondta, idő kell, amíg megszokom ezt az állapotot.
Az elején még elviseltem, de ahogy teltek a hónapok kezdett hiányozni a régi életem. A napfény. Furdalt a lelkiismeret, de talán csak a régi énem haldoklott, miközben mellette nőtt fel az új, a sötétebb, a vérszomjasabb. Nem tehettem semmit. A sötétség lakója lettem, egy szörny. A sötétben volt a helyem a többi szörny között.
Elkezdtem emberekre vadászni. Elcsábítottam őket és mikor azt hitték nyeregben vannak lecsaptam. Élveztem ezeket a játékokat, ezt a fajta vadászatot. Szégyelltem, de élveztem és egyre jobban élveztem. Kocsmákban kerestem áldozatokat és soha nem volt belőlük hiány. Gyakran sorban álltak értem. Lawrence figyelmeztetett, hogy lehetőleg a rendőröket és a helyieket kerüljem, hogy ne keltsek feltűnést, de engem magával ragadott a felsőbbrendűség tudat és alábecsültem őket.
Az egyik kisebb gazdát csábítottam el, de azt nem tudtam, hogy a felesége és az egyik cselédjük követik őt, mert az asszony úgy hitte megcsalja őt. Óvatlan voltam. Rajta kaptak. Szörnyet kiáltva menekültek előlem mind a ketten. Az asszonyt utolértem és összezúztam a koponyáját a kövön. Ő volt az első ember, akit megöltem. Halott arcát sokáig láttam magam előtt, a sikolya még most is visszhangzik a fejemben. A szolga el tudott menekülni. Azt hittem nem lesz gond belőle, nem hisznek majd neki, ezért folytatta a szokásos vadászatomat. Lawrence-nek sem szóltam, elég gondterheltnek tűnt amúgy is a levelektől, amiket az utóbbi időben kapott. A szokásos kocsmába mentem, ahol egy férfi kezdett udvarolni nekem. Egy darabig ellenálltam, majd szép lassan engedtem. Hamarosan már úton is voltunk. Sötét sikátorokon át mentünk, amíg elértünk egy zsákutcához. Üres volt és kellően sötét.
– Itt jó lesz –mondta és magához húzott. Már hajoltam hozzá, hogy átharapjam a nyakán az ütőeret, elhajolt és egy hegyes fa karót döfött a mellembe. Nem éreztem fájdalmat, de meglepett. A férfi erőlködött, hogy mélyebbre döfje a karót, közben felkiáltott.
– Most!
Három fegyveres jelent meg a zsákutca bejáratánál. Megragadtam a férfi csuklóit és kicsavartam. Hangosan roppantak, ahogy a csontjai engedtek az erőmnek. Felordított fájdalmában és térdre esett. Kirántottam magamból a karót és a három másik felé rohantam. Lövések dördültek. Két töltény a hátamat érte a két tetőn lévő lövésztől. Térdre esetem egy pillanatra, de rohantam tovább. Szemből is lőttek, majd az egyik kardot rántott és rám rontott. A hasamba döfte, én pedig a karót az övébe. Nyögve elterült. A másik kettőt félretaszítottam, mikor a puskájukkal támadtak rám. Kihúztam magamból a kardot és eldobtam. Futottam tovább, ahogy tudtam. Először támadtak meg, először sérültem meg. Megijedtem.
Lawrence dühös volt rám. Azt mondta vadászok voltak, akik olyanokra vadásznak, mint mi. Felkeltettem a figyelmüket az ostoba viselkedésemmel. Nem maradhattunk tovább. Azt hittem miattam, de volt más is. A levelek, amiket kapott. New York-ban gondok voltak és lassan eljött az ideje annak is, hogy bemutasson a Hercegnek, a társadalmunk vezetőjének.
New York központjában volt egy hatalmas háza, oda mentünk. Itt találkoztam Emmett-el, Lawrence testőrével. Ijesztő, sötét figura volt. Csupasz arc, fekete haj és hosszú fekete kabát. Lawrence azt parancsolta neki, hogy tanítson meg mindenre, amit tud, képezzen ki. Lawrence-t ez idő alatt nem láttam szinte soha. Emmett azt mondta a dolgát végzi.
A kiképzésem azonnal elkezdődött. Emmett-el mentem vadászni, utána egész éjjel, megállás nélkül tanított. Újabb képességeket sajátítottam el, csiszoltam a harci tudásom. Emmett egész idő alatt kifejezéstelen arcot vágott. Az évek alatt, amíg tanított nem változott ez az arc. Ugyanezzel az arccal döfte belém az öklöző tőrt, ha hibáztam, mint ahogy kitörte a karomat. Nem volt benne már érzelem, nem akartam ilyenné válni, de a vele töltött hosszú idő alatt megkeményedtem én is. Nem találkoztam senki mással, csak vele, ő pedig nem beszélt hozzám másról, csak ami a képzéssel kapcsolatos. Minden alkalmat megragadott, hogy fájdalmat okozzon nekem. Gyűlöltem. Erre az érzésre tisztán emlékszem, igen, gyűlöltem őt. Ő tudta ezt. Mikor egyszer eltörte a könyököm látta rajtam az utálatot, akkor mondta nekem, hogy ebben a világban nincs szeretet, megértés, könyörület. Felejtsem el őket. Itt csak három érzelem van: düh, gyűlölet és félelem. Ezt nem akartam elfogadni, de később be kellett látnom, hogy neki van igaza.
Végül, mikor úgy gondolta készen állok megkérdezte a nevem. Megmondtam.
– Hazudsz –felelte. –Ő már halott. A neved mostantól olyan sötét lesz, mint te magad, Melania.
Melania a nevem és így lettem halhatatlan.
A földszintről zongoraszó hallatszott. Wilhelmina felnézett a könyvből. Hallgatta a lassú, szomorú dallamot. Letette a könyvet és kiment a szobából. Halkan próbált haladni a nappali felé. A lépcső halkan nyikorgott mezítelen lába alatt. A zongorán Doris játszott, a vállán ott ült a varjú. A lány a bejáratig lépdelt. A dal szomorú emlékeket hozott elő belőle. A veszekedést és szakítást a barátjával. A magány és elveszettség érzését az erdőben bolyongva. A félelmet.
A nő vállán a madár hirtelen hátrafordult és Wilhelminára nézett, majd károgott egyet. A zongora elhallgatott.
– Bocsáss meg –mondat Doris és hátra fordult. –Nem vagyok hozzászokva, hogy más is van itt. Felébresztettelek?
A dal hangulata még ott csengett a szobában és ez a nő arcán is látszott.
– Nem, nem aludtam –felelte a lány odasétált Doris mellé. –Idegen helyen nehezen alszom. Mi volt az, amit játszottál?
– Apám szerezte ezt a művet, ő játszotta és tanította meg nekem.
– Tőle örökölted ezt a sok mindent is? –kérdezte Wilhelmin az egyiptomi szobrokra pillantva.
– Igen, nagyon érdekelte az egyiptomi kultúra. Engem soha nem izgatott különösebben, de valami ragadhatott rám is. Például azt már én szereztem.
Az asztal mellett őrködő fekete sakálra mutatott.
– Zongorázni is apukádtól tanultál? –kérdezte a lány. Miután kimondta, hogy „apukád”, elég bugyutának találta.
Doris a zongorára pillantott, majd vissza Wilhelminára. A varjú a válláról felröppent és a kályha melletti szék támlájára szállt melegedni.
– Még nagyon fiatalon kezdett tanítani. És te, játszol valami hangszeren?
– Gitározom –vágta rá Wilhelmina büszkén. –A nővéreim tanítottak, ők nagyon tudnak.
– Régen én is próbáltam. Nem nagyon ment. A klasszikusabb hangszerek közelebb állnak hozzám.
– Megtaníthatlak, ha akarod. Nekem már egészen jól megy.
Doris elmosolyodott.
– Az nagyszerű lenne. És te meg akarod próbálni?
Wilhelmina végignézett a zongora rengeteg billentyűjén. Kicsit elbizonytalanodott.
– Hát nem is tudom, olyan sok ez a gomb.
– Igen, tudom –nevetett Doris. –Segítek majd. Persze, csak ha akarod.
– Miért is ne, aludni úgysem tudok.
Helyet cseréltek. Wilhelminát elfogta az a régi izgatottság, mikor először pengette meg egyik nővére gitárjának a húrjait. Doris mögé állt és elkezdte magyarázni melyik billentyű milyen hang, hogyan tartsa a kezeit és hogyan nyomja le a billentyűket. Fogta és vezette a lány kezét. A fekete madár sötét szemeivel csendben figyelte őket.

***

– Gyere már el az ablaktól –mordult fel Adam az ablakon már idegesítően sokszor kipillantó Jason látványától. –Mi a fenén idegeskedsz?
– Mégis mit gondolsz?
Adam a telefonján pörgette a számokat, majd a megfelelőnél elindította a hívást. A füléhez emelte a telefont, közben fel-alá sétált a motel szobában.
– Nem hiszem, hogy követett minket, ha mégis, azt már tudnánk. Lehet azt hiszi egyszerű utcai rablók vagyunk, akik most tökre be vannak tojva.
– Erre azért nem vennék mérget –jegyezte meg halkan Jason.
Adam megtorpant és döbbenten nézett társára.
– Elmondtad neki? Ezt nem hiszem el! Elmondtad neki, hogy vadászok vagyunk. Óriási! A számod nem adtad meg neki véletlenül? Vagy jelöljük be akkor már Facebook-on.
Jason széttárta a karját.
– Honnan kellett volna kiszopnom, hogy halhatatlan? He? Látom azért te sem bírsz magaddal. Nem gondolod, hogy Buster majd hív, ha talált valamit?
Adam felelni akart, de hallotta, ahogy fogadják a hívást.
– Na, mit találtál? –kérdezte egyből, majd csöndben hallgatott. –Sajnos emlékszem. Igen, de ez egészen biztos? Értem, akkor várunk.
Jason látta Adam arcán, hogy valami nincs rendben.
– Buster idejön? Miért? Mit talált?
– Ülj le, valamit mondanom kell –Adam nagyon feszültnek tűnt, ahogy az ágyhoz sétált és leült rá. Jason melléült.
– Volt egyszer egy barátom –kezdte Adam. –Boby. Vele dolgoztam együtt nagyon sokáig. Aztán egy elég beteg eset után úgy döntött kivesz egy kis szabadságot. Meg tudtam érteni. Egy darabig egyedül kutatgattam, de kerültem a közvetlen kapcsolatot. Tudod, egyedül, ha nem figyelik a hátad, veszélyes.
Talán két hónap telt el és hívott, hogy egy csapat újonc vadásszal dolgozik, hogy elkapjanak New York-ban egy dögöt, ami elég hamar elintézte valamennyi srác valamelyik hozzátartozóját. Elindultam, közben végig informált, hogy hol tartanak. Valami külső segítséget is kaptak. A legutolsó bejelentkezésében elmondta, hogy tudják hol a dög, ez az informátor megtudta és holnap elkapják. Éreztem, hogy a külső segítő gyanús és figyelmeztettem is, de ők rámentek. Mikor másnap éjjel hívott remegett a hangja, rettegett. Felkerestem, amint tudtam. Össze volt teljesen törve, remegett, sírt. Nem tudtam elképzelni mi történhetett. Sokáig tartott, mire annyira lenyugodott, hogy el tudja mondani mi történt.
Éjszaka üldözték a szörnyet, amíg be nem menekült valami lepukkadt raktárba, vagy gyárba. A srácoknak betanított valami egyszerű taktikát, e szerint jártak el. Körbevették a helyet. Nyolcan. Magabiztosan. Bementek. Bent várta őket a szörny, egy nő. Nagyon pontos leírást adott róla. Fekete haja kibontva a válláig ért. Fekete hosszúkabát, fekete nadrág és cipő. Jobb kezében egy öklöző tőr. Katar, ha jól emlékszem így hívják. De mégis az arcára emlékezett a legjobban. Azt mondta szép volt, a vonalai, az ajkai, a sötét szemei. Nem támadtak azonnal, hanem elhelyezkedtek. A nő csak állt és annyit mondott: „Rám küldtek, hogy pusztítsatok el. Ti is csak a bábok vagytok. Távozzatok, amíg megtehetitek.” Az egyik újonc annyira felpörgött, hogy belelőtt a nőbe, de hatástalan volt. Ezután elkezdett a terem elsötétedni. Ahogy árnyékba borult, a szemei lilán izzottak a sötétben. Ekkor elszabadult a pokol. Sorban hullottak. Néha a lila szemek villantak fel, majd egy halk nyögést követően újabb valaki hullott a földre. Boby bepánikolt és kimenekült. Kint elbotlott valamiben és elesett. Mikor megfordult az egyik újonc csoszogott ki az ajtón. Tágra nyílt szemekkel, szája résnyire nyitva. Térdre esett, mögötte feltűnt a nő árnyékba burkolódzó felsőteste rajta a két átkozott lila szemmel. Egy laza mozdulattal nyakon döfte a srácot, majd átlépte a testet és Boby felé indult. Boby azt mondta itt érezte, hogy meg fog halni. Kapálódzva mászott hátra a falig. A nő azonban megállt előtt és csak nézte őt. A katar pengéjéről csöpögött a vér, viszont a nőn semmi sérülés nem volt. Semmi. Nem bántotta Boby-t, csak egy üzenetet küldött vele. „Az árnyékból uralkodtok, de elfelejtitek, hogy én vagyok az árnyék.” Ezután egyszerűen elsétált.
– Kinek szólt az üzenet? –kérdezte Jason.
– Nem tudta és azóta sem tudjuk. Az informátora viszont felszívódott, akárcsak ez a szörny. Vagy, ahogy Boby nevezte, a Lilaszemű Démon.
– Doris is mondott valami olyasmit, hogy „Én vagyok az árnyék.”. Azt akarod mondani, hogy Doris a Lilaszemű Démon?
Adam nem felelt, csak felállt és az ablakhoz ment. Kint végignézett a sötét parkolón és a villódzó motel reklámon.
– És valójában mi ő?
– Nem tudom biztosan, de amíg Buster ide nem ér megpróbáljuk kideríteni. Megfigyeljük, de semmi mást nem csinálunk. Számíthatunk tőle látogatásra, ezért észnél kell lennünk. Felváltva őrködünk ma éjjel. Én kezdem. Holnap pedig nekilátunk.
Adam odahúzott egy széket az ablak mellé. Ráült, kihúzta az övén lógó tőrt és elkezdte tanulmányozni. Jason ellenőrizte a párnája alá rejtett pisztolyt, majd elfeküdt.
– Boby-val mi lett? –kérdezte Jason.
– Megváltozott –felelte Adam, közben végig az ablakon bámult ki.
– Ezért nem dolgoztok együtt?
Nem jött válasz. A sötétben csak Adam kezei és a benne lévő kés látszódott az ablakon beszűrődő fényben. Jason egy darabig figyelte társát, majd behunyta a szemét és próbált aludni.

***

Mikor felébredt a szobában volt ismét. Úgy emlékezett lent aludt el, miközben Doris mesélt neki az erdőben lakó szellemről, amelyik roppant jó tréfának tartja, ha összezavarhatja azokat, akik az erdőbe lépnek. Ez okozza azt a sok eltévedést, köztük az övét is. Legalábbis Doris így hiszi. Wilhelmina, miközben hallgatta, úgy érezte, mint kislány korában, mikor hasonló történetekkel altatták el.
Kilépett a szobából a balkonra. A varjú az ajtaja előtt ült a korláton.
– Jó reggelt –köszöntötte Wilhelmina és belemarkolt a hasába. Kicsit éhes volt. – Nem tudod esetleg, hogy mit lehetne enni?
A madár károgva felröppent és leereszkedett a balkonról az alsóbb szintre. Wilhelmina lement a lépcsőn, hogy kövesse. Leérve benézett a régiségekkel teli nappaliba. Nem volt bent senki. Itt beszélgettek egész éjjel.
Egymás mellett ültek a kanapén tegnap este a rögtönzött zongoraóra után. Doris csak hallgatta a lányt a szakításáról beszélni, az iskoláról, a családjáról, a problémáiról. Úgy tűnt érdekelte őt, tanácsokat is adott. Wilhelmina hosszú ideje, mióta a nővérei elköltöztek, nem beszélt senkivel olyasmikről, mint Doris-szal. Olyannak kezdte érezni őt, mint a nővérei, csak még náluk is különcebbnek.
A másik irányba fordult és elindult a balkon alatt a nappalin át. Belépett a terem végében lévő ajtón. A berendezésből ítélve a konyha volt. A csempe, az asztal, a pultok és a tűzhely olyan tisztának tűnt, mintha soha nem használták volna. Egyetlen sötét folt volt a teremben, a varjú, ami az asztalon ült egy papír cetli és egy nagy zacskó mellett. A cetlin szép, gyöngybetűs kézírással a következő állt:

Ki kellett mennem az erdőbe. Majd este érkezem vissza.

Doris

– Az erdőbe? Minek? –kérdezte Wilhelmina és a madárra pillantott. Az félrebillentette a fejét, de ezúttal nem felelt. A lány megvonta a vállát és belenézett az zacskóba. Abban kenyér, vaj és különböző felvágottak voltak. Úgy gondolta, ezt Doris neki szánta, így neki is kezdett.
Kés után kutakodva átnézett rengeteg fiókot, de elég sok teljesen üres volt. A konyha egyre furcsábbnak tűnt. Eddig nem tűnt fel neki, de az üres szekrények láttán egyre szembeötlőbbek lettek a robotgépek, fűszerek, ízesítőszerek és még sok más, amúgy megszokott dolog hiánya.
Végül talált kést és visszatért az eredeti céljához. Vágott két szelet kenyeret, majd leszelte körbe a héját. Morrígan, a varjú végig figyelemmel követte, amit csinál. A lány lecsípett egy darabot az egyik kenyérből és odanyújtotta. A madár kicsippentette az ujjai közül és mohón lenyelte.
– Éreztem, hogy erre vágysz –mosolyodott el Wilhelmina.
Leült és nekilátott az evésnek, közben néhány morzsát oda-odaszórt a madár elé is. Gondolati újra visszatértek az üres konyhára. Körbenézett a helyiségben más furcsaságokat is keresve. Sehol semmi dekoráció, lámpa búra, függöny, virág, egyszerűen semmi, ami egy picit megtöltené. Ezek hiánya a fehér pultokkal, asztallal és hűtővel együtt inkább egy orvosi rendelőre emlékeztették, csak a jellegzetes illat hiányzott.
Miután befejezte, a morzsákat a kezébe söpörte és a kukába dobta, a kést lemosta, majd visszatette a helyére. A zacskót és tartalmát az asztalon akarta hagyni, mert nem igazán tudta hova kéne tennie őket, de a felvágottakat mégsem hagyhatta kint az asztalon. Fogta őket és a hűtőhöz lépett. A hűtő, legnagyobb megdöbbenésére, teljesen üres volt. Se egy szem tojás, de még egy doboz tej sem volt benne. Az egész olyan volt, mintha pár perce hozták volna az áruházból. Kérdően hátrapillantott Morrígan-ra, de az éppen kiröppent az ajtón.
A konyha kellően beindította a fantáziáját, hogy a háziasszony távolléte alatt kicsit felderítse a házat. Tudta, hogy ez nem illendő, de Doris és maga a ház is olyan érdekes és rejtélyes, hogy szinte akarja, hogy feltárják a titkait.
A nappalival kezdte, ahol sokáig vizsgálgatta a szobrokat és a régies bútorokat. Morrígan fekete szemeivel figyelte a lány minden mozdulatát. Wilhelminának az volt az érzése, hogy Doris parancsolta meg neki, hogy tartsa szemmel. Kezdte egyre hihetőbbnek találni azt a felvetést, hogy esetleg Doris a boszorkány, Morrígan pedig afféle familiáris.
Miután minden régiséget kellően megvizsgált elindult vissza a szobájába. A varjú a vállár röppent, hogy továbbra is szemmel tudja tartani merre jár és mit csinál. A lépcső felé haladva egy ajtóra lett figyelmes közvetlenül a lépcső mellett. Eddig fel sem tűnt neki. Lassan lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Közelebb hajolt az ajtóhoz, de semmit nem hallott. Úgy gondolta a pince lehet. El sem tudta képzelni mi titkot őrizhet Doris az ajtón túl.

Folyt köv…

Szólj hozzá!