Az erdő boszorkánya 3. rész

Összes megtekintés: 612 

Felment a lépcsőn és az első ajtó előtt megállt. Ebben a szobában nem járt még egyedül a házban –és persze a pincében. Csakis ez lehetett Doris szobája, mert több szoba nincs a házban, hacsak nem a pincében lakik. Odalépett az ajtóhoz és már nyúlt a kilincsért, mikor Morrígan a vállán őrjöngő csapkodásba és károgásba kezdett. Wilhelmina lehúzta a fejét és úgy hátrált. Érezte, hogy a madár az arca előtt centikkel csapkod és kapálódzik.
Mikor abbamaradt a ricsaj felnézett. A madár a szoba ajtaja előtti korláton ült és a lányt bámulta. Wilhelmina egy lépést tett az ajtó felé, de már erre is felborzolta a tollait és dühös károgásba tört ki a varjú.
– Jól van, jól van –próbálta nyugtatni. –Felfogtam. Doris szobája tabu.
Pár pillanatig még farkasszemet nézett Morrígannal, majd sarkon fordult és bement a szobájába.
Lehuppant az ágyra és körbenézett a szobában. Nem tudta mit kéne csinálnia, amivel eltelne az idő. Doris csak este jön vissza, de még dél sincs. Elmenni nem tud, mert a vihar is még tart és amúgy sem tudja merre kéne mennie. Eszébe jutottak a szüle, akik talán halálra aggódják magukat. Fel kéne legalább hívnia őket, de nincs a házban telefon, a sajátja pedig az elázása óta nem adott életjelet.
Az éjjeli szekrényen megpillantotta a Sötétség Világát. Jobb ötlet híján felvette, megkereste hol tartott és folytatta.
1924. Kint éjszaka volt. A hatalmas ablakon túl nagy pelyhekben hullott a hó New York homályos utcáira. Régebben elbűvölt ez a látvány, de most nem éreztem semmit. Próbáltam élvezni, ahogy régen, előhozni az emlékeket, érzéseket, de semmi nem jött, csak egy sápadt arc nézett vissza rám az ablak üvegéről.
– Segítenél, ha megkérhetlek –szólt Lawrence.
A szoba közepén állt és a begombolatlan ingujjait nyújtotta felém. Szótlanul sétáltam oda és elkezdtem begombolni. A selyem öltönye már kikészítve lógott egy fogason.
– Ma éjszaka fogsz megismerkedni ennek a társadalomnak a legfelső hatalmával, az uralkodó osztállyal, vagy nevezd, ahogy akarod. Úgy érzed készen állsz?
Befejeztem a begombolást és az öltönyért nyúltam.
– Nem tudom –feleltem. –Nem tudom még mindig pontosan mire számítsak.
Megálltam előtte az öltönnyel. Ő hosszan a szemembe nézett, majd megfordult és miközben segítettem fel rá az öltönyt folytatta.
– Fontos, hogy nyugodt maradj. Ott mindenki arra játszik, hogy a másikat kihozza a sodrából. Dühükben hibáznak és a hibákat kihasználják. Jól figyelj arra, hogy mit teszel és mondasz, mert súlyos következménye lehetnek. Ezek mind arisztokraták. Királyoknak, hercegeknek képzelik magukat és a hatalomért bármit megtesznek. Az egy kegyetlen világ ahol mindenki ellenség és könnyen lehet, hogy ez az éjszaka lesz az utolsó a számodra. Megértetted?
Bólintottam. Ekkor kopogtak. Emmett lépett be hosszú fekete kabátban és azt mondta előkészítette az autót, majd távozott. Lawrence megigazította a gallérját és végignézett rajtam.
– Gyere –mondta és az ajtó felé indult.
– Kérdezhetek valamit? –szóltam utána.
Ő megtorpant és félig visszafordult. Ugyanaz az arc nézett rám ugyanazokkal a szemekkel, mint 55 évvel ezelőtt. A világ változott körülöttem és én is változtam, de ő nem. Ugyanúgy nézett rám most is, mint akkor. Ez volt talán az egyetlen dolog, ami még képes volt érzelmeket kelteni halott szívemben.
– Miért engem választottál akkor, 55 éve?
Lawrence szája mosolyra húzódott.
– Szeretem a szépet –felelte –és szeretném a szép dolgokat megőrizni az örökkévalóságnak.
Nem hittem, hogy ez a valódi ok, de mégis azon kaptam magam, hogy elmosolyodtam és félrenéztem, mintha a régi önmagam szemérmessége támadt volna fel, mintha valami régi érzés is felszínre került volna, bár akkor már nem tudtam mi lehetett az pontosan.
Ismét kopogtak.
– Tessék –szólt megemelt hangon Lawrence.
Az ajtó lassan kinyílt és az egyik szobalány dugta be a fejét. Sokan dolgoztak Lawrence házában, de rajtunk kívül mind emberek voltak és közülük is csak egy-kettő tudta, hogy mik vagyunk valójában, azonban ők a házigazda hatalma alatt voltak. Az elvegyüléshez emberekkel kell körülvennünk magunkat, így nem keltünk feltűnést és nappal, mikor sebezhetőek vagyunk, ők vigyáznak ránk.
– Bocsásson meg uram a zavarásért –mondta. –Meghoztam a ruhát.
Lawrence intett neki, hogy jöjjön be. A szobalány belépett a kezében valamilyen fekete szövettel. Átadta a férfinak, majd meghajolt és távozott. Lawrence kiengedte a szövetet és felém fordult vele. Egy hosszú fekete ruha volt. A mellrészén egy fűző volt, mellkas magasságában egy fodros pánt haladt körbe. A szoknyarész fodrokban végződött és fölötte különféle minták futottak, amik talán virágokhoz hasonlítottak.
– Remélem tetszik –mosolygott Lawrence.
Odaléptem és megfogtam a ruhát, a hüvelykujjam végighúztam a finom anyagon.
– Úgy gondoltam –folytatta –szeretnél majd megfelelő öltözékben megjelenni. Ezt a ruhát találtam méltónak hozzád.
– Ez… -kezdtem, de azonnal a szavamba vágott.
– Nem, én ezt ajándéknak szánom. Kérlek, ne utasíts vissza.
Újra végignéztem a ruhán és végighúztam rajta a kezem.
– Örömömre szolgálna, ha ezt viselnéd az este.
Beléptem a spanyolfal mögé és felvettem a ruhát. Nem mondanám, hogy tetszett a ruha, de azt sem, hogy nem. Nem éreztem, amit egy ember érez mikor valami szépet lát és azt sem, mikor valami undorral tölti el. Üres voltam, nem éreztem semmit. Rajta viszont, mikor kiléptem a fal mögül, láttam, hogy örömét leli abban, amit lát. Nem értettem miért.
Pár pillanat múlva elkomorodott. Meglátta bennem az ürességet. Közelebb jött.
– Mi bánt? –kérdezte.
– Semmi –feleltem egykedvűen, holott tudtam, hogy valami nincs teljesen rendben és ezt Lawrence látta rajtam.
– Látom, ahogy az érzelmeid fakulnak –kezdte. –Látom, ahogy távolodsz attól, ami valaha emberré tett, egyre mélyebbre süllyedsz. Tudom, mert én is átmentem ezen. Minél távolabb kerülsz az embertől, annál több érzelem veszti el az értelmét, a jelentését. Ennek a degenerációnak a végén nem marad más belőled, mint puszta ösztönök, egy vérre szomjazó vad.
– De hogyan tudnék továbbra is ember maradni, ha már nem vagyok az?
– Nagyon nehéz megtalálni a jó utat és ezt csak te tudod megtalálni. Ebben nem segíthetek, annyit azonban mondhatok, hogy olyan dolgot keress, ami felkelti az érdeklődésed, kötődsz hozzá valamilyen formában és szórakoztat úgymond, valami emberi dolgot. Ma éjjel biztosan látni fogod, hogy milyen az, ha eltávolodsz az emberi énedtől.
A karját nyújtotta felém.
– De most gyere. A végén még elkésünk.
Belekaroltam és elindultunk a homályos folyosókon és lépcsőkön át az udvarra, hol Emmett várt minket egy fekete Ford T Model mellett. Lawrence kinyitotta nekem a hátsó ajtót, majd beszállt mellém. Emmett vezetett. Kihajtottunk a főútra és a belváros felé vettük az irányt. Hatalmas épületek takarták el az eget. A várost mindig is szűknek és fojtogatónak találtam, ahogy az épületek fölém tornyosultak, a szűk utcák pedig mintha össze akarnának nyomni. Egy beton börtön az egész.
Egy hotel előtt álltunk meg. A kint várakozó inas átvette az autót és elment leparkolni vele. Bementünk és Lawrence-el a recepcióhoz mentünk.
– Miben segíthetek? –kérdezte a pult mögött álló középkorú férfi.
– Mr. Robert London-hoz vagyunk hivatalosak –mondta Lawrence.
– Azonnal. Egy pillanat türelmet –hadarta, azzal kisietett hátul egy ajtón.
Pár perc múlva egy öltönyös férfi társaságában tért vissza.
– Mr. Lawrence –hajolt meg üdvözlés képen. –Már vártuk.
Mikor felegyenesedett egyenesen rám pillantott. Visszataszító arca volt. Hosszú, hegyes orral, csúcsos állal és az egész arca meg volt nyúlva. Nyakát behúzva és görnyedten járt. Felső metszőfogai szinte küzdöttek, hogy kimásszanak az ajkai alól. Egészen úgy festett, mint egy jól megtermett patkány.
Idegesítően lassan futtatta rajtam végig a szemét, majd groteszk vigyorra húzta a száját.
– Kérem, kövessenek –mondta, azzal előre indult. Ahogy haladtunk több őrt is láttam, akik minden bizonnyal a hívatlan vendégek távoltartásáért feleltek a hotelnak abban a szárnyában, ahol privát partijukat tartották a holtak.
Az egyik hosszú folyosó falának dőlve egy kecskeszakállas férfi figyelt minket. Mikor a közelébe értünk kilépett elénk és enyhén meghajolt.
– Mr. Lawrence! Régen volt, hogy utoljára találkoztunk.
A patkányképű félreállt, Lawrence pedig előrelépett.
– Valóban. Hol kísértett az elmúlt évek alatt, Mr. Woodward?
Woodward elmosolyodott, amitől inkább veszedelmessé vált az arca.
– Más régiókba hívott a kötelesség, de látom te sem tétlenkedtél.
A szemembe nézett. A pillantása félelmet gerjesztett bennem. Akaratlanul is összeszorítottam a fogaimat, de próbáltam rejteni az ijedtségem. Már ekkor tudtam, hogy nem akárkivel állok szemben. Közelebb lépett és felém nyújtotta a kezét. A lábam megremegett és legszívesebben elfutottam volna, az egyik lábammal önkéntelenül hátrébb csusszantam, vonyított bennem a félelem.
Ő egyre közeledett. Behunytam a szemem és éreztem, ahogy hideg keze az arcomhoz ér és lassan végigcsúszik rajta. A kezem ökölbe szorult és talán még el is vicsorodtam.
– Aranyos –jegyezte meg, majd elvette a kezét és Lawrence-hez fordult. – És te mivel foglalatoskodtál a szoknyavadászaton kívül barátom? Még mindig a sok szerencsétlen alkohol függőségéből szeded meg magad? Nem terheli meg ez túlságosan az erkölcsös lelkedet?
Lawrence egy pillanatra lenézett és megigazította a nyakkendőjét. Úgy tűnt nem nagyon vette magára a gúnyolódást.
– Lehetséges, hogy egy kicsit –felelte nyugodtan -, de úgy hiszem, sokkal tisztább a lelkiismeretem így is, mintha a saját fajtám vérét innám, vagy nem értesz egyet?
Woodward jobb szeme megrándult, majd felnevetett.
– Természetesen nem ellenkezem veled, de ha most megbocsátasz.
Meghajolt és elindult visszafelé, ahonnan jöttünk. Mellettem haladt el és végig a szemembe nézett.
– Vigyázz magadra –suttogta és végigsimította csupasz alkaromat.
Beleborzongtam az érintésébe. Pár pillanatig még figyeltem, ahogy távolodik.
– Jól csináltad –mondta Lawrence miközben a patkányképűt követtük tovább. –Ne engedd, hogy rád ijesszenek, hogy a félelem úrrá legyen rajtad.
A folyosó végén lévő kétszárnyas ajtónál álltunk meg.
– Kit jelenthetek be? –kérdezte felénk fordulva.
– David Lawrence-t és –Lawrence rám nézett és egy pillanatig habozott. –Melania Klein-t.
Melania Klein? Akkor annyira nem zavart ez, hiszen pusztán egy név volt, egy rögtönzött név, ami a formaságok miatt kellett, de később ezt a nevet használtam mindenhol. Immár a nevem is teljesen lecserélték.
A patkányképű a kilincsekért nyúlt, mikor egy sikoltás rázta meg a folyosót. Egy szobalány rohant felénk segítségért kiabálva, akit két férfi üldözött. A lány megbotlott a szőnyegben és hasra esett előttem. Odamászott a lábamhoz, belekapaszkodott a szoknyámba és térden állva könyörgött.
– Kérem, kérem segítsen –szemeiből csorogtak a könnyek.
Én nem tudtam, mit tegyek. A két férfi odaért, felállították a lányt, aki kapálódzva és kiabálva próbált szabadulni. Az egyikük lefogta és befogta a száját, a másik elénk állt és meghajolt.
– Bocsássanak meg a kellemetlenségért, mi csak…
Nem tudta befejezni, mert egy mély, dörmögő hang megdermesztette a levegőt.
– Fogjátok meg a lányt idióták –szinte remegett az épület, ahogy beszélt.
A folyosó végén egy hatalmas árnyék jelent meg, majd befordult a hozzá tartozó test. Egy óriási férfi döcögött a folyosón felénk, sétapálcája tompán kopogott a szőnyegen. Nem tudom, hogy kövér volt-e, vagy csak egyszerűen nagy, de a folyosót majdnem teljes szélességében elfoglalta.
– Mr. Lawrence –tárta szét lapát kezeit az óriás. –Remélem nem volt terhére ez az apró kis incidens. Ezek a mai lányok folyton kéretik magukat.
Hatalmas, békaszerű száját kitátva jót nevetett a saját viccén. Már maga a termete is ijesztő volt, de éreztem benne valami mást is, valami még borzalmasabbat.
– Ami azt illeti, Gerich báró, jobban örültem volna, ha óvatosabb és nem hozza mindannyiunk tudomására, hogy vacsorázni szándékozik.
Gerich báró felmordult és koppantott egyet a padlón a sétapálcájával.
– Hozzátok a lányt –intett az embereinek. –Az összejövetelen még találkozunk Mr. Lawrence.
Egy utolsópillantást vette ránk, majd megfordult és eldöcögött.
– Ő Alexander von Gerich báró –kezdte Lawrence, mikor az óriás már eltűnt a folyosó végén. – Egy bizonyíték arra, hogy a szörnyetegek között is vannak szörnyek. Őt nagyon jól jegyezd meg.
– Miért? –kérdeztem, mert én is szörny vagyok, szörnyű dolgokat tettem már és nem értettem mit tehet egy hozzám hasonló, amitől még a szörnyek mércéjével is szörnyeteggé válik.
– Falánk kannibál az ő fajtája –felelte és arcára undor ült ki. –Nem csak a vérét issza, hanem a húsát eszi a szerencsétleneknek. Nyers emberi húst. Az a szegény lány szörnyű halált fog halni.
Kirázott a hideg, ahogy elképzeltem a jelenetet miközben az a dög elevenen rágja le a lány húsát és még élvezi is. A visítása a fejemben, mintha tényleg hallottam volna.
Lawrence a patkányképűre pillantott és bólintott, mire az kinyitotta az ajtót. A hatalmas terem mennyezetéről kristály csillárok lógtak megvilágítva a fehér márvány padlót. A teremben már többen voltak, a színpadon a zenekar lassú zenét játszott.
– Mr. David Lawrence és Lady Melania Klein –harsogta a patkányképű, majd félreállt.
A tömeg egy pillanatra ránk irányította a tekintetét és mi lassan lesétáltunk a lépcsőn. Alig értünk le máris egy nő libbent oda egy magas, kopasz férfiba kapaszkodva. A nő díszes vörös ruhája és erős vörös rúzsa élesen elütött hófehér bőrétől. Ezüst nyakéke szinte beleolvadt mély dekoltázsába.
– Mr. Lawrence –búgta bársonyos hangján, majd lassan végigmért, minden egyes porcikámat alaposan megvizsgálta. Úgy éreztem magam, mint az állatkertben a majmok. Nem, inkább, mint az oroszlánok. Szépek, fenségesek, vadak, de mégis kénytelenek eltűrni a bámészkodókat.
– Mondd, hol találni ilyen gyöngyszemeket, mint te? –kérdezte, közben idegesítően fürkészte tovább az arcom, majd hírtelen a szemembe nézett és vörösre rúzsozott ajkai szolid mosolyra húzódtak.
– Sokáig kell kutatni a legeldugottabb helyeken Miss Bellacour –felelt Lawrence. A nő nem törődött a férfival, továbbra is engem bámult szinte bűvöletben.
– Te tudsz beszélni? –kérdezte ismét tőlem.
– Természetesen –feleltem olyan lágyan és nyugodtan, ahogy csak tudtam. –Egyszerűen csak nincs semmi mondanivalóm.
– Mondták már –lassan az arcom felé nyúlt vékony kezével -, hogy milyen gyönyörű vagy?
Lágy mozdulattal hárítottam a kezét, amire ő csak elmosolyodott és hátra lépett. A bűvölet eltűnt a szeméből.
– Szépséges a játéka Mr. Lawrence, tetszik. Most tényleg irigykedem magára.
– Nagyon megtisztel –felelte a férfi nyugodtan – és bizonyára Miss Klein-t is, de én nem játék babaként tekintek a körülöttem lévőkre.
– Jaj –Bellacour színésziesen csupasz, fehér mellkasához kapott. –Mr. Lawrence ne legyen ilyen kemény hozzám. Én nem játékoknak tekintem őket, hanem műalkotásoknak. Hiszen a legszebb műtárgy maga az ember, bár vele nagyon szeretnék játszani.
Csábos, őrült tekintetéből el tudtam képzelni milyen játék lenne az. Ismét végigjáratta rajtam a tekintetét. Két ujját az ajkaihoz nyomta, majd az én számhoz érintette őket.
– Örvendtem a találkozásnak –intett és párjával odébbállt.
Lawrence-el a táncparkett felé indultunk, de én közben tovább próbáltam figyelni a nőt. Hozzábújt a mellett szoborként álló férfihoz, végigsimította az arcát, magához húzta a fejét és megcsókolta. A férfi szája szélén vér csordult végig, amit a nő lassan nyalt le.
– Ne bámuld őket –szólt rám, mikor észrevette. –Ő Kathrina Bellacour, egy kissé különc művésznek mondanám. Megszállottja a szép dolgoknak, különös tekintettel az embereknek. Gyűjti őket, öltözteti, csodálja, játszik velük, mint a babákkal. Legalábbis amíg el nem törnek.
– És ki az a férfi vele? –kérdeztem a fejemmel feléjük bökve.
– Egyike a gyűjteményének. Szegény szerencsétlen. Kathrina magához láncolta az érzelmeit, már semmi nem érdekli, csak hogy a szeretett nő kedvében járjon, akár viszonzott ez, akár nem.
– És valószínűleg nem –tettem hozzá.
Lawrence nem felelt, csak megfogta a kezem.
– Felkérhetem egy táncra kisasszony? –kérdezte mosolyogva.
Én is erőltettem egy mosolyt az arcomra és bólintottam. A táncparkettre léptünk és átkarolt. Lassan vezetett a zene ritmusára. Tánc közben jutott eszembe, amit Lawrence mondott az emberségről és az itteni eltorzult lelkeket látva még szörnyűbbé vált a kép arról, amivé válhatok. Szörnyeteggé a szörnyek között.
Tanulságos éjszaka volt ez a számomra. Lawrence szemébe néztem, majd közelebb csúsztam hozzá és folytattuk lassú táncunkat, a Danse Macabre-t.
Wilhelmina már a huszonhetedik kifacsart pózt próbálta ki, de így sem volt kényelmesebb olvasni. Feladta. Hanyattfeküdt, a könyvet a mellére fektette és nagyot ásított. A könyv a mellkasával együtt emelkedett meg, majd süllyedt vissza. Megdörzsölte fáradt szemeit és behunyta, hogy pihentesse. Ahogy ott feküdt és merengett az olvasottakon elnyomta az álom.
Csörömpölésre riadt fel. Ahogy felült a könyv az ölébe esett. Felnézett a falon kattogó órára. Már este volt.
– Jól elaludtam –mondta magában és megdörzsölte a szemeit.
Gondolta, talán Doris jött meg és ő csörömpöl odalent. Felkelt és kiment, de ahogy a lépcsőn ment le a nappaliba látta, hogy az ajtó tárva-nyitva és kint még mindig tombol a vihar. Az asztal félrelökve, a szőnyeg felgyűrve és az egyik váza maradványa hevernek a földön. Ez okozhatta a zajt. A földön sáros lábnyomok vezetnek a pincelejáróig. A lány érezte, hogy valami nincs rendben. Az pincelejáró ajtajához lépett és lenyomta a kilincset. Nyitva volt.
Kitárta az ajtót és lenézett. A sáros kőlépcső alján halvány fényt látott. Félve indult le és próbált nem a sárfoltokba lépni. A kő fagyos érintésétől kirázta a hideg. A lenti teremben egyetlen izzó szolgáltatta halvány fényben rengeteg láncot látott, a végükön kampókkal. A láncok halkan, de mégis ijesztően csörögtek, ahogy sétált végig köztük, mintha a sötét sarkban mozogna valami árny és az okozná a zajt.
A terem túloldalán egy vaskos fémajtó volt résnyire nyitva.
– Doris? –kérdezte remegő hangon.
Az egész teste remegett, nem tudta, hogy a félelemtől vagy a hidegtől. Lassan elkezdte betolni a fémajtót. A benti látványtól elborzadt.
A szobának a csempézett falai, a padlója és még a mennyezet is vörös volt a vértől. A középen lévő emelvényt, vagy oltárt is vérfoltok és szakadt rongyok tarkították. Az oltár melletti asztalon különféle eszközök hevertek fémtálcákon. Nem tudta mik azok, de nem is akarta tudni. A legszörnyűbb mégis a láncokon a plafonról lógó meztelen test a szoba túloldalán.
A rémület teljesen ledermesztette, de hamarosan csak arra tudott gondolni, hogy el kell tűnnie innen azonnal. Akár a viharba is. Megfordult, hogy elrohanjon, de Doris ott állt mögötte. Lila szemeivel Wilhelmina zöld szemeibe nézett, szinte hipnotizálta túlvilági tekintetével. A lány sikoltani, kapálódzni, küzdeni akart, de teljesen megbénult. Érezte, ahogy a nő kezei a vállára csúsznak, ajkai pedig gonosz mosolyra húzódtak.
Wilhelmina az ijedtségtől remegve, levegő után kapkodva ébredt. Szíve majd kiugrott a helyéről. Rettegve nézett körbe a szobában, de egyedül volt, ölében a könyvvel. Megkönnyebbülten sóhajtott fel és megdörzsölte az arcát. Régen volt már rémálma. Biztosra vette, hogy a tudatalattija kombinált össze valamit a pletykákból és az itt tapasztaltakból. Pedig Doris csupán különc, legalábbis remélte, hogy csak ennyiről van szó.
Mikor lenyugodott felkelt és az órára nézett.
– Jól elaludtam –mondta magának. –Már a nap is lement. Talán Doris is megjött.
Kiment a szobából. Kint sötét volt, tehát még Doris sem érhetett haza, gondolta. Felkapcsolta a villanyt és látta, hogy a Doris szobája előtti korlátról eltűnt a madár. Odament és lenézett a korláton át a nappaliba, de ott sem volt. A szoba ajtajához lépett és bekopogott, hátha Doris itt van. Nem jött válasz. Megfogta a kilincset és lenyomta. A zár halkan kattant és az ajtó kinyílt.
Félve tolta be az ajtót, ahogy küzdött benne a kíváncsiság a rémálmának képeivel. A folyosóról beszűrődő fényben nem látott sokat a sötét szobából. Kezével a falat kezdte tapogatni a kapcsoló után, majd mikor ujjaival kitapogatta felnyomta és kitárult előtte Doris szobája.
A szoba falai mentén plafonig érő könyvespolcok álltak rogyásig tömve. Még a földön is halmokban álltak könyvek. A szoba közepén pedig egy nagy íróasztal egy számítógéppel és különféle papírokkal. A papír illata megtöltötte az egész szobát.
Wilhelmina óvatosan belépett, majd a legközelebbi könyvespolcot kezdte vizsgálni. A könyvek régiek voltak, megsárgult lapokkal, némelyiknek díszes, kemény kötése is volt. Egyet-egyet óvatosan kihúzott, hogy megnézze. Elvétve akadt angol nyelvűre, a legtöbb latin volt, kínai, vagy arab, bár ezekben sem volt biztos. Soknak még a címét sem tudta megfejteni.
Az asztalon egy nagy könyv feküdt kinyitva. Megsárgult lapjaira számára érthetetlen szöveg volt írva, de figyelmét inkább a rárajzolt geometriai ábrák, csillagok, pentagrammák és furcsa szimbólumok keltették fel. Mintha valami varázskönyv lenne. Körülötte jegyzetek hevertek, amikre a benne lévőkhöz hasonló szimbólumok voltak rajzolva mellettük megjegyzésekkel. Az egyiken egy körben egy pentagram, a közepén egy szemmel, a csillag ágaiban pedig kacskaringós szimbólumokkal.
A lány újra körbenézett a szobában és kicsit elbizonytalanodott abban, amit eddig próbált magával elhitetni. Lehetséges lenne, hogy Doris mégiscsak valamiféle boszorkány lenne? Úgy döntött ideje kimenni, már így is elég időt volt itt, ráadásul nem is szabadott volna ide bejönnie. Óvatosan kikászálódott a dolgozóasztal mögül és próbált nem belerúgni a könyvkupacokba.
– Te mit keresel itt?
Wilhelmina felkapta a fejét és Doris-t pillantotta meg az ajtóban, vállán a varjúval. A lány ijedtében megbotlott egy kupac feltornyozott könyvben, amiket fel is borított és nekiesett a mögötte lévő polcnak. A lába kicsúszott, ő pedig a földre esett. Mikor felpillantott, tekintete találkozott Doris ijesztő pillantásával. A lány már nyitotta a száját, hogy szóljon, de egy hang sem jött ki a torkán az ijedtségtől.
– Nagyon kíváncsi lány vagy, ugye? –mondta a nő és lassan elindult Wilhelmina felé. Morrígan leröppent a válláról és dühösen károgva az ajtó melletti kis asztalra szállt. A lány a földön ült, bénultan és rémülten nézte, ahogy Doris közeledik felé. Mikor már a nő nagyon közel járt, behunyta szemét és várt.
– Nem kell félned, nem foglak békává vagy csótánnyá változtatni.
Wilhelmina újra kinyitotta a szemét. Doris ott guggolt előtte, de az arcán nem látott haragot. Ez még inkább megijesztette.
– De… én… -nyögdécselte a lány.
– Igen, tudom, hogy megérdemelnéd, amiért engedély nélkül bejöttél ide visszaélve a vendégszeretetemmel –mondta, majd felállt és a kezét nyújtotta. –Na, gyere. De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, elvarázsolhatlak remegő lábú kiskutyává.
Doris mosolyától Wilhelmina megkönnyebbült, de meglepődött, mert nem erre számított. Megfogta a nő kezét, aki felsegítette.
– És nem is haragszol? –kérdezte a lány bizonytalanul.
– De, haragszom –felelte Doris, de arcán a harag legkisebb jele sem volt felfedezhető. –Csak ha már bejöttél és körbenéztél mit tegyek? Meg az én hibám, elvégre én nem zártam be az ajtót.
Lesütötte a szemét szégyenében Wilhelmina, hogy a vendéglátója kedvességével így visszaélt, és Doris még csak nem is mérges rá. Ha legalább kiabálna vele azt is könnyebben elviselné.
– Nem kell így letörni –mondta Doris. –Nincsen semmi baj. Nem csináltál semmit.
– De igen és sajnálom –ahogy a lány kimondta, egy kicsit megkönnyebbült.
– Igazán nincs miért –a nő karba tette a kezeit. –Na, és találtál valami érdekeset?
Wilhelmina a könyvespolcokra, majd az asztalon heverő papírokra pillantott. Nem tudta hírtelen, hogy mivel kezdje, hiszen rátalált a boszorkány mágikus könyvtárára.
Ahogy visszafordult, Doris eltűnt előle és érezte, hogy valami a lábához ér. Lepillantott és látta, hogy a nő az általa felborított könyv tornyot építi újra. Félrecsúszott az útból az asztal mögé és figyelte, ahogy Doris végezve a toronnyal ráül arra és kényelmesen keresztbeteszi a lábait, és int neki az asztalnál lévő szék felé. Pillanatnyi meglepettségében azt sem tudta mit tegyen, majd habozva beleült a székbe.
– Várom a kérdéseket –mondta a nő.
Wilhelmina eltátotta a száját meglepettségtől. Mégis milyen kérdések, kérdezte magától. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Gyakorlatilag betört ide és nemhogy őt vallatnák, még neki kell kérdeznie? Ha Doris azzal akar büntetni, hogy zavarba hoz, akkor nagyon jól csinálja, gondolta, sokkal hatásosabb, és kegyetlenebb, a módszere, mint a szobafogság, a kiabálás, vagy akármi, amit eddig tapasztaltam. Talán még élvezi is.
– Hogyan? –dadogta zavarodottan.
– Most, hogy megtaláltad ezt a szobát gondolom sok kérdésed van. Ne hidd, hogy nem ismerem a pletykákat, amik rólam terjednek a városban. Kérdezz bátran. Vedd úgy, mint egy exkluzív interjút az erdő boszorkányával.
Wilhelmina értetlenkedve nézte a nőt, igaz volna rengeteg kérdése, de nem értette mire fel ajánlja fel így hírtelen. Doris arcára barátságos mosoly kúszott és a lány rögtön megértette. Talán Doris-t, még ha nem is mutatja, legbelül bántja az, amit a városban beszélnek róla. Képtelen végigmenni az utcán anélkül, hogy össze ne súgnának a háta mögött, ne mutogatnának rá. Nem akarta ő ezt, de az emberek ráaggatták ezt a boszorkány dolgot a legenda alapján és megbélyegezték. Pedig ő csak egy egyszerű ember, aki csupán egy különleges helyen él a különös hobbijaival. Egyedül. Talán csak beszélgetni szeretne valakivel és megmutatni végre milyen ember is ő valójában.
A lány is elvigyorodott, majd elnevette magát. Doris a szája elé téve a kezét kuncogott. Wilhelmina csodálta, amiért ilyen jól viseli ezt az elzárkózottságot, a kiközösítést. Az elején még ő is félt tőle, mert olyan idegennek érezte, meg a pletykák miatt is, de így közelebbről már nem is tűnik olyan rettenetesnek. Rendes embernek ismerte meg ezalatt a rövid idő alatt, és talán az együtt töltött idő rövidsége miatt elhamarkodottan ítéli meg, de megkedvelte Doris-t.
– Nos?
– Hát, volt egy álmom –kezdte rövid szünet után Wilhelmina és elmesélte a nőnek az álmát a pincéről, a kísértetiesen csörgő láncokról és a kínzókamráról. –A kérdésem pedig az lenne, hogy tulajdonképpen mi is van a pincében?
Doris csak mosolyogott a történeten.
– A sok műtárgyat már láttad a nappaliban. Van néhány, amit a hely hiány miatt odalent vagyok kénytelen tárolni. Ezért tartom zárva a pincét, de a mennyezetről lógó láncok biztosan nincsenek.
– És elzárt kamra holtestekkel? –kérdezte tétován Wilhelmina.
A nő ajkai titokzatos mosolyra húzódtak, de nem felelet. A lány is elmosolyodott, mert tudta, hogy Doris csak meg akarja ijeszteni, legalábbis remélte.
– Tényleg boszorkány vagy? –tette fel a következő kérdést a lány. –Úgy értem itt ez a sok könyv varázslatokkal gondolom. Használod is őket, vagy csak gyűjtöd?
– Jogos kérdés –felelte Doris. –Igaz, hogy az itt lévő ősi könyvek több mint ezer éves rituálékat tartalmaznak, amiket az emberek még az ősi időkben használtak, hogy kapcsolatba lépjenek istenekkel, démonokkal, vagy más megnevezhetetlen lényekkel. A boszorkányok és mágusok messze, időszámításunk előtti korokból származnak, ahonnan ezen könyvek egy része is, ahol hatalmas márvány városokat emeltek és uralkodtak a világon, amíg el nem buktak, mint minden hatalom előbb-utóbb és eltűntek az idő útvesztőjében. Az emberek azonban tovább beszéltek róluk az évezredek során. A boszorkányok, mágusok és más, az árnyékokban bujkáló lényeket nevezhetjük meséknek, kitalációknak, de eredetük olyan ősi, hogy talán van valami igazság is ezek mögött a legendák mögött.
Wilhelmina figyelmesen hallgatta a nőt. Szerette, mikor ilyen misztikus, természetfeletti dolgokról mesél, mert nagyon érdekesnek találta őket. Nagyon sokat tudhat ezekről. A történet végén viszont hiányérzete támadt, amit szóvá is tett.
– Nem válaszoltál a kérdésemre –csattant fel a lány.
Doris azonban csak megtámasztotta az állát a tenyerén és ajkai ismét arra a titokzatos, ijesztő mosolyra húzódtak.

***

Halloween éjszakája különösen izgalmasnak ígérkezett, legalábbis a gyerekek számára. Az idősebbekben a bugyuta műanyag és karton csontvázak, zombik és egyéb rémek már nem igazán indítottak be semmit. Talán csak a nosztalgia érzését, ahogy Adam-ben is.
– Ez eszembe juttatja a régi Halloween-eket –sóhajtotta. –Mindig belógtunk az utcában lakó öreg kertjébe, hogy bosszantsuk. Úgy hívtuk, hogy Hegyi suttyó Harry a beszédstílusa, meg még sok más miatt. Mindig puskával jött ki és elkergetett, de utána megint visszamentünk. Utált minket, de mi se szerettük.
– Nekem egy kínos eset jutott eszembe –felelte Jason, közben pár boszorkánynak öltözött fiatal lány fekete-fehér csíkos harisnyájában és rövid szoknyájában gyönyörködött kissé előre hajolva. –A szomszéd lányt próbáltam megfűzni, de előtte el kellett vinni házalni az öccsét. Ezután a hátsókertben a fák között vetettem be magam. Mikor már úgy elég jól belejöttünk a matatásba az öcsi úgy gondolta jó vicc lesz ránk ijeszteni. Észlelve a helyzetet a szülőkért rohant. Akkor futottam életem leggyorsabb sprintjét.
A központhoz közeledve egyre sűrűsödtek az emberek. Itt már inkább az idősebbek számára állítottak fel sörsátrakat, ételbódékat és egy színpad is állt távolabb, ahol már valami helyi banda játszott szolid hangerővel. Adam végignézett a sétálgató, iszogató, ücsörgő embereken egy konkrét személyt keresve.
– Hol kezdjük? –vetette fel a kérdést.
Jason végighordozta a tekintetét a téren és a színpadon állapodott meg.
– Mondjuk ott –mutatott arra.
– Nem kedvelem különösebben a pop rockot.
– Én sem, de a megérzésem azt súgja ott lesz a jó.
– Te meg a megérzéseid –rázta meg a fejét Adam gúnyosan, de végül mégis a színpadhoz mentek.
Az éppen fent lévő együttes pont akkor búcsúzott el. Adam ennek különösen örült, mert az a közhelyes sipákolás, amit az énekes előadott már távolról is bántotta a fülét, bár a basszus gitárt egészen jónak érezte. Körbepillantott, de senki ismerőset nem látott. Jason megérzése, úgy tűnt, megint semmire nem volt jó.
Újra a színpadra pillantott, ahol még számára is valami egészen érdekes készülődött. Az előző produkcióhoz képest mindenképpen. Három lány állt a színpad elejére gitárokkal. Gondolta, hogy ez vagy nagyon jó lesz, vagy iszonyatosan kínos, de Jason-ön látta, hogy a felállás már meggyőzte. A vörös ritmus gitárost Adam túl punkosnak találta, a feketét –a szólistát –túl gothosnak. Nem igazán rajongott ezekért a stílusokért. A bal szélen álló másik vörösre, a szolidabban öltözött –igaz így kicsit elcsapott a másik kettőtől –basszus gitárosra viszont elégedetten rábólintott. Jason észlelve ezt vigyorogva oldalba bökte:
– Látom azért belőled sem halt ki minden tesztoszteron.
– Annyira azért még nem vagyok öreg, kölök.
Ekkor valaki a hátuk mögött hangosan ujjongani kezdett. Ő volt az egyetlen, aki így tett, ezért volt annyira feltűnő. Mindketten hátrakapták a fejüket. Wilhelmina Shaw volt az egy magas, széles vállú férfi társaságában. Doris azonban nem volt a közelükben. A lány csókkal vált el a férfitól, aki ezután elrohanva Adam és Jason mellett felmászott a színpadra, ugyanis –mint kiderült –ő a negyedik gitáros. A lány egyedül maradt és izgatottan figyelte a készülő produkciót.
– Úgy tűnik ezúttal bejött a megérzésed –jegyezte meg Adam és a színpad felé fordult. –Végül is szökőév van.
– De nincs itt a nő.
– Itt lesz.
– Ez a te megérzésed?
– Ez nem megérzés.
Ekkor pendültek el az első húrok a színpadon. Adam kellemesen csalódott. A dalszöveg ugyan érzelmes volt, de az erőteljes gitártémák lendületet adtak neki és nem vált nyálassá. A ritmusgitárost énekesnek egész jó választásnak találta, bár a szólistát jobbnak érezte a rövid részletekből, amiket ő énekelt.
Hallgatták a zenét, közben szemmel tartották Wilhelminát, aki időközben előre furakodott csápolni. Amint eltűnt a szem elől Jason intett társának, hogy utána megy. Adam bólintott és önkéntelenül oldalra pillantott. Ekkor látta meg Doris-t közeledni.
Hosszú, fekete ruhában volt. Nem tűnt jelmeznek, ahhoz túl szép volt, inkább estéji lehetett. A nő maga sem keltette azt a benyomást, hogy ő beöltözött volna bárminek is –az ugyanis igen furcsa humorra vallott volna. Kiegészítőkkel sem aggatta túl magát, pusztán egy fekete nyakpántot viselt. Egyszerű volt, elegáns és csodálatos.
Adam-et annyira elbűvölte, hogy csak késve vette észre, hogy Doris megállt és őt figyeli. Nem jött közelebb, csak állt ott és mosolyogva nézte őt, mint ahogy az emberek nézik egy régi barátjukat, akivel véletlenül futnak össze, vagy a párjukat mikor végre egymásra találnak a forgatagban.
A férfi tudta miért nem jön közelebb. Doris tisztában van vele, hogy nyerésre áll. Tudja, hogy félnek tőle és nem kell semmit tennie, hogy óvatosságra kényszerítse a vadászokat, pusztán megjelennie és éreztetni velük, hogy szemmel tartja őket. Most ő diktál.
Adam vett egy mély levegőt és elindult a nő felé. Arra jutott, hogy most nincs mitől félnie. Doris nem tehet semmit, amíg emberek között vannak, meg ha el akarná tenni őket láb alól már megtette volna. Ha sikerül beszélnie vele talán meg tudhat valamit. Közelebb érve látta, hogy a nő csupasz mellkasán és vállain, de még a homlokán sincs semmi nyoma a korábbi találkozásuknak. Csak sima, hibátlan, fehér bőr. Ekkor merült fel benne, hogy mégsem olyan veszélytelen vele beszélni. Szavai talán a szirénekhez hasonlóan eltompítják az ítélőképességét, magához láncolják az érzelmeit. De Adam elhessegette a gondolatot. Úgy gondolta már úgy is mindegy, legyen, aminek lennie kell.
– Szép esténk van, nemde? –köszöntötte Doris.
Adam nem felelt.
– Azt hiszem legutóbb nem sikerült illendően bemutatkoznom. A nevem Doris Watson.
– Engem szólítson Adam-nek.
– Örvendek Adam. Azt hiszem van valami, amit meg szeretne velem beszélni, mivel az első találkozásunkkor kissé eldurvult a helyzet.
– Sajnálatos módon –felelte Adam. A nő korábbi veszedelmes kisugárzását most nem érezte, ami kissé megnyugtatta, de próbált észnél maradni. Doris törékeny külseje egészen csalfa.
– Sétáljunk egyet –javasolta Doris.
A színpaddal ellentétes irányba mentek. Adam próbált természetesen viselkedni, de próbálta a hamis biztonságérzetén felülkerekedni és szemmel tartani Doris-t. A nő csak mosolygott akárhányszor rápillantott. Gyönyörűnek találta a mosolyt és akárhogy próbálta nem tudta elhessegetni ezt a gondolatot. Nem tudta fenntartani a figyelmét sem rendesen. Mikor meglökték és a kezük összeért ijedtében félrekapta a kezét. Doris ezen nagyon jól szórakozott. Adam úgy érezte magát, mint az első randiján. Szánalmasan próbálta fenntartani a figyelmét, de helyette csak egy paranoiás idiótának tűnt. Feladta és a nőre nézett, aki nyugtatóan mosolygott rá továbbra is.

Szólj hozzá!