Az erdő boszorkánya 4/4

Összes megtekintés: 540 

– Nem kell izgulnia –mondta.
Adam megsemmisülten sóhajtott egyet. Biztosra vette, hogy már valamilyen praktika hatása alatt áll. Ritkán bénázik ennyire. Még azt is elfelejtette, amit mondani, kérdezni akart.
– Nem áll semmiféle „sötét mágia” hatása alatt, ha erre gondol –folytatta Doris látva a férfi zavarodottságát. –Nem szokásom ilyesmit alkalmazni, csakis ha szükséges. Ami a sikátorban történt az sajnálatos. Nyílván azután arra számított, hogy ha megjelenek tűzcsóvákat szórok majd és lépteim nyomán felhasad a föld.
– Számítottam egyfajta válaszra –kezdte Adam miután sikerült összeszednie magát. –De mégsem tett semmit. Miért?
A zene egyre halkabban hallatszott a hátuk mögött. A csönd lassan telepedett köréjük, ahogy már csak az emberek halk beszélgetése és a távoli dübörgés hallatszott.
– Maguk vadászok pusztítanak. Mindent, amiről úgy hiszik a természet és az emberek ellen valók. Majd mindig fölöslegesen ölnek. A céltalan gyilkolászás csak kárt okoz és, úgy hiszem, ez tesz valakit szörnyeteggé.
Látva a nő finomvonású arcát, sötét szemeit és csinosan mosolygó ajakit, amikről alig tudta levenni a szemét, Adam szeretett volna egyetérteni a nővel, de emlékeztette magát arra, hogy nem emberrel áll szemben.
– A szörnyek nem csak gyilkolnak –mondta Adam határozottan. –Fiatal lányok megrontása ugyanúgy, ha nem jobban, szörnyé tesz. Tudok a kis afférjaidról, habár nem tudom mi a céljuk, de talán jobb is így.
Doris még szélesebb mosolyra húzta ajkait.
– Adam, okosabb embernek hittem annál, hogy holmi utcai szóbeszédek alapján ítéljen meg valakit.
– Nem minden pletyka hazugság.
– Nem is mondtam, hogy mindegyik az, de soha nem bántottam senkit –mélyen a férfi szemébe nézett. –Csak azokat, akik ártani akartak.
Adam állta a tekintetét. Újra érezte, hogy kezdi uralni saját magát.
– De ez nem változtat semmit azon, hogy nem vagy ember.
– És ez már ok a gyilkolásra? –Doris hangjában megváltozott valami, amitől Adam-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete. –Miből gondolod, hogy az én elpusztításom a jót szolgálja? Miből gondolod, hogy nem szabadítasz el valami sokkalta nagyobb veszedelmet, mint aminek engem gondolsz?
Csönd lett. Adam nem mert megszólalni. A nő arca változatlan volt, de a hangjában érezte a rejtett indulatot.
– Miféle veszedelmet? –kérdezte végül.
Doris megállt és a férfi felé fordult. Tekintete ijesztő komolyságot sugárzott.
– Ez az én területem. Csak azért vagytok még itt, mert én nem akartam másként. Nem akarlak bántani téged és a barátodat, de megvédem a környezetem –közelebb lépett Adam-hez, kezeit a férfi vállaira csúsztatta, egészen közel hajolt az arcához és suttogva folytatta –és ha bármivel próbálkoztok, ha bárkinek baja esik miattatok megtalállak benneteket és mindkettőtöket megölöm.
Az utolsó szavakat egyenesen Adam fülébe suttogta, aki megborzongott, ahogy érezte a nő leheletét a bőrén. Kezei Doris csípőjére ugrottak, érezte a ruhája finom anyagát. El akarta tolni magától a nőt, de erre nem volt szükség. Ahogy eltávolodott a nő arca, ajkai ismét mosolyra húzódtak, a komolyság is eltűnt róla. Adam elképzelte, hogy most ott állhatnak: egymásba kapaszkodva, mint egy szerelmes pár. Furcsának találta ezt a fantáziálást, különösen mivel éppen az előbb fenyegették meg halálosan.
Egyikük sem szólalt meg, csak egymás arcát kémlelték. Adam most már inkább titokzatosnak találta Doris arcát, mint egyszerűen csak elbűvölően szépnek. Ahogy méregette a nő finom vonásait, szem gyakran vándorolt le a vékony nyakára, meztelen fehér mellkasára és vállaira.
Hirtelen valami nyugtalanító érzés kerítette hatalmába. Felnézett a nő sötét szemeibe és egyből megértette. Csend volt. Nem volt senki a közelükben, már régen nem is a fesztiválon voltak. Teljesen egyedül voltak.
– Látom észrevetted –törte meg a csöndet Doris. –Könnyedén megölhetnélek, és senki nem venné észre. Biztosra veszem már arra is rájöttél, hogy elmenekülni sem tudnál. Akármit tennél három lépés után az enyém vagy.
A nő semleges hangon mondta végig mindezt, mintha tényeket sorolt volna. Adam, azonban tudta, hogy ez a helyzet. Legszívesebben elkáromkodta volna magát a saját hülyeségén. Annyira koncentrált arra, hogy ellenálljon minden bűvöletnek, amit a nő rábocsáthat, annyira úrrá lett rajta a paranoiája, az idegesség, hogy belesétált egy ilyenbe. Biztos volt benne, hogy Doris semmit nem csinált, csak megvárta, amíg ő belelöki sajátmagát ebbe a verembe.
– De nem foglak bántani –tette hozzá.
– Miért nem? –kérdezte Adam leplezve meglepettségét. –Hogy megmutasd mennyire nagylelkű vagy?
– Nem, hanem hogy megmutassam, nem vagyok gyilkos.
– Ha elmegyek, talán több vadásszal jövök vissza és kipucoljuk ezt a helyet.
– Talán így teszel –Doris végigsimított a férfi vállait és felkarját, majd egy lépést hátrált. –Viszont én mégis elengedlek. Sértetlenül elhagyhatjátok a várost és jobb lenne, ha nem is jönnétek vissza.
A nő lassú kecse léptekkel kerülte meg a férfit, és ahogy haladt el mellette végighúzta vékony ujjait Adam alkarján.
– Gondold végig, amit mondtam. Remélem a megfelelő döntést fogod hozni.
Adam hosszan figyelte, ahogy a nő lassan távolodik a sötét utcán, majd még egyszer utoljára visszanézett mielőtt a sarkon eltűnt volna.

***

– Ez biztos? –kérdezte Adam az asztal túloldalán ülő Boby arcát fürkészve.
Boby megváltozott. Adam már évek óta nem látta. Arca borostás volt, ráncos, akár egy megfáradt öregemberé, szemei beesettek és fáradtak, de a tekintete elszántságot tükrözött és –ami Adam-et inkább zavarta –megszállottságot.
– Igen –felelte Boby.
– Ez sok mindent megmagyaráz –dörzsölte meg az állát Adam elgondolkodva.
– Például, hogy miért dobált minket jobbra-balra? –fakadt ki Jason. –Meg, hogy miért nem feküdt ki a fejlövéstől?
– Például –bólintott Adam.
Jason sóhajtott és két ujjával megdörzsölte az orrnyergét.
– Ezt megszívtuk, ugye tudod. Még soha nem volt dolgunk ilyennel.
– Nekünk volt, nagyon régen –fordult Boby-hoz Adam. –Emlékszel, Boby?
– Emlékszem –bólintott. –Nekem konkrétan ezzel a ribanccal is volt dolgom, de most nem menekül el, most, hogy annyi év után végre megtaláltam.
Adam-nek nem tetszett ez a hangnem. A Boby mellett ülő Buster-re pillantott. A hatalmas férfi csak csendben figyelt és hallgatott. Reménykedett benne, hogy ő majd visszafogja régi barátját, mielőtt az ámokfutásba kezdene.
– Én beszéltem vele –mondta Adam.
Buster alatt megnyikordult a szék, ahogy érdeklődve előredőlt. Boby összehúzta a szemöldökét, a pillantása a legkevésbé sem volt szívélyesnek mondható. Adam számított erre.
– Bármit is mondott, hazudott. Mind hazudnak, te is tudod –mondta lassan Boby minden szót kihangsúlyozva.
– Hallgass meg –intette le Adam. –Megölhetett volna, de nem tette. Azt mondta nem akar bántani senkit sem és nem is fog, ha mi sem csinálunk hülyeséget.
– És te hittél neki? –vetette oda szemrehányóan Boby. –Csak manipulál. Sok másik ilyennel találkoztam, amíg ezt a dögöt üldöztem. Ravaszak, manipulatívak, kegyetlenek. Az az áldás, ha megölnek. Láttam olyanokat, akik a befolyásuk alá kerültek. Nem volt szép. Gondolj az áldozataira, meg kell bűnhődnie azért, amit velük tett.
A szék újra megnyikordult, ahogy Buster ismét hátradőlt. Adam megdörzsölte az arcát és Jason-re nézett. Tudták, hogy nem fog tetszeni Boby-nak az, amit az áldozatokról megtudtak.
– Boby, nincsenek áldozatok –mondta Adam az asztallapot bámulva.
– Hogy? –kapta fel a fejét Boby.
– Végigjártuk az összes embert, akiknek a neve kapcsolatba került a nővel –kezdte Jason, majd Adam-re pillantott, de az nem szólt közbe. –Mindannyian élnek és teljesen rendben vannak. Beszéltünk is mindenkivel.
– Attól, hogy nem halt meg senki még nem jelenti, hogy nincs áldozat. Mondtam, hogy imádják manipulálni az embereket, elrabolni az érzelmeiket és aztán nem ereszteni.
– Nem –rázta meg a fejét Jason. –Semmi ilyesmi nincs. Mindenkivel, akivel…
– Akkor nem vettétek észre! –csattant fel dühösen Boby.
– Nem vagyunk amatőrök, Boby! –csapott az asztalra Adam. –Tudjuk, hogyan derítsük ki, hogy valakit befolyásolnak-e vagy sem, de itt nincsen senki, akit manipulálnának. Még a nőhöz legközelebb álló személy, a Shaw lány is teljesen normális.
– Már amennyire egy tini normális –próbálta oldani a feszültséget Jason, de senki nem figyelt rá.
– Szerintem egy valakit azért befolyásol –mondta Boby és lassan felemelkedett az asztaltól.
– Mire akarsz ezzel célozni, Boby? –kérdezte fenyegető pillantást vetve régi barátjára.
– Arra, barátom, hogy talán túlságosan is közel kerültél a Lilaszemű Démonhoz. Nagyon véded őt, talán nem vagy önmagad.
– Én nem vagyok önmagam? Te űzöd őt már évek óta. Ez már nem vadászat, ez már megszállottság. Doris és én csak… -elharapta a mondatot, de már későn.
– Ó, szóval most már Doris, mi? –mondta Boby gúnyosan.
Buster felállt és lapát kezét Boby vállára téve visszaültette a helyére.
– Szépen játszatok, mert szétültetlek benneteket –dörmögte.
Csend lett. Boby karba tett kézzel fortyogott magában. Adam megkönnyebbülten dőlt hátra a székében. Tudta, hogy Buster-re számíthat. A férfi mindig is a csend és nyugalom szigete volt, ha már mindenki elvesztette a fejét, ő mindig tudta mit kell tenni. Megnyugtatta, hogy legalább egy valaki volt a szobában, akire Boby hallgat még.
Kihasználva a pár pillanat nyugalmat felkészült, hogy egy kalligrafikus körmondatban elmagyarázza a Doris levadászásával kapcsolatos aggályait, de Buster közbeszólt.
– Azért Boby-nak abban igaza van, hogy egy kicsit talán erősen ragaszkodsz ahhoz, hogy a nő ártalmatlan.
– Ne kezd már te is –dörzsölte meg az arcát Adam.
– Nem –folytatta a férfi nyugodtan. –Ez fontos. Voltál a nővel kettesben, egyedül hosszabb időre, mikor Jason nem volt a közelben?
Adam tudta mire megy ez ki, de már kezdett összezavarodni. A nő, Doris, talán mégis a hatása alá került. A legrosszabb, hogy nem érzi magát másnak. Az emlékeiről és érzésekről, Doris-szal való beszélgetésről sem tudja, hogy valódi-e. Az elbizonytalanodása csak azt bizonyítja, hogy józan, de azt nem, hogy amire emlékszik az úgy is történt, vagy hogy ha legközelebb összetalálkozik a nővel, akkor is meg tudja tartani tudata stabilitását és nem roppan-e össze a természetfeletti akarat nyomása alatt.
– Igen –sóhajtotta Adam. –Voltam.
– Tudod, hogy ez mit jelent. Ezek…
– Tudom, Buster. Nem kell a prédikáció.
– És mit fogsz csinálni?
Adam egy újabbat sóhajtott.
– Elmegyünk a városból, pár hétre –Jason közbe akart szólni, de Adam leintette. –Doris… a nő azt mondta, hogy szabadon elmehetünk. Rólatok nem tud, ezért, mikor mi elmegyünk nektek szabad mozgásotok lesz. Viszont szeretnék kérni valamit.
Boby-ra pillantott, aki eddig elégedetten bólogatott, de most összehúzta a szemét.
– Azt szeretném, Boby, függetlenül attól, hogy most mit gondolsz rólam, hogy utánanéznétek a nőnek, az „áldozatoknak” és mindennek, amit elmondtam. Szeretném, ha megfontolnátok az elpusztítását. Ha ez számít neked, van egy olyan érzésem, hogy ezt nem szabad elkapkodni. Ha meg tévednék, az csak annyit jelent, hogy nem vagyok teljesen a tudatomnál.
Pár pillanatot várt a reakciókra végül Boby szólalt meg.
– Hosszú ideje üldözöm ezt a valamit és biztos lehetsz benne, hogy most nem fogom elkapkodni. Mindent megtudok róla, amit lehet és mindenről magam győződök meg mielőtt bármit is tennék, de azt nem ígérem, hogy nem ölöm meg.
A feszültség újra felizzani látszott közöttük, de Adam végül nem vette fel, fölösleges lett volna.
– És mire kell figyelnünk? –kérdezte Buster terelve a témát. –Mit tudtatok meg? Hol a menedéke, például?
– Az erdőben –vette át a szót Jason. –Valahol.
– Szokatlan búvóhely –jegyezte meg Boby. –Viszont egyszerű kiiktatni.
– Nem hinném –rázta meg a fejét. –Az erdő védi. Órákra el lehet benne tévedni anélkül, hogy előrébb jutnál. Tapasztalatból mondom. Nem lehetetlen eljutni oda, de igen nehéz. Szerintem, ha tudja, hogy a nyakán vagyunk meg tudja oldani, hogy soha ne találjuk meg a házat, vagy ne jussunk ki az erdőből. Viszont ha mégis eljutnánk a házig és felgyújtanánk, esetleg az se segítene túlságosan, mivel a pincéjében valamiféle hidegháborús bunker van, szerintem ott alszik. Katonai robbanóanyagunk meg ugye nincs.
Boby morogva dörzsölgette a borostáját.
– Akkor ki kell csalni onnan, úgy, hogy oda menjen és azt csinálja, amit mi akarunk.
– És ezt hogy gondoltad? –kérdezte Adam.
– Említettetek valami lányt, aki elég közel került hozzá.
– Nem tetszik ahová ez az egész tart.
Ha van jobb ötleted hallgatlak –Boby tartott egy rövid szünetet, majd folytatta. –Tehát a lánnyal elő tudjuk csalni, ha olyan kettejük kapcsolata, hogy ha történne vele valami a nő egyből utána eredne.
– Hát elég sok időt tölt a nő házában –mondta Jason bizonytalanul. –Ez csak jelent valamit.
– Boby, nem szeretnék ártatlan áldozatokat és remélem te se. Nem kellene belekeverni.
– Más megoldást választanék, ha lenne más, de egyenlőre nincs. Áldozatot én sem akarok. Elengedjük, amint elkaptuk a nőt.
Adam ezt csak remélni tudta. Már nem volt biztos benne, hogy öreg barátja mire lesz képes ha gyűlölete tárgya elérhető közelségbe kerül.
– És hogy tervezed elkapni a nőt?
– Még korai lenne megmondani, de vannak ötleteim, ne aggódj.
A gonosznak teljes magabiztossággal nevezhető mosoly kétségbevonhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy az eltelt évek alatt kiötlött tervei végre beérhetnek a magasztos bosszú elérésében.
– Ha nincs más kérdésetek, akkor mi mennénk –állt fel Adam.
– Majd szólunk, ha kelletek –dörmögte Buster.
Adam az ajtóhoz ment, majd visszafordult.
– Kelleni fogunk –mondta határozottan -, őt nem kapjátok el ketten.
Rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta.
– Holnap reggel indulunk. Szóljatok a fejleményekről, ha gondoljátok és Buster, vigyázz Boby-ra.
A hatalmas férfi csak mosolygott és intett. Adam még egy utolsó pillantást vetett Boby-ra, aki továbbra is gyanakodva bámulta őt, majd kinyitott az ajtót és Jason után kilépett rajta.
– Ez most mi volt? –kérdezte Jason, mikor már kellően eltávolodtak.
– Mondtam, hogy Boby megváltozott.
– Akkor most elmegyünk? Remek. Meg mi volt ez az egész? Tényleg azt hiszed, hogy meg vagy szállva? Jó, lehet, hogy párszor fejbekólintott a csaj, de szerintem tökre rendben vagy.
– Szerinted –szólt Adam. –Én viszont érzem, hogy valami nincs rendben.
– Mégis mi? Beavatnál?
– Buster-nek és –bármi nehéz bevallani -Boby-nak is igaza van. Elég furcsán érzem magam Doris közelében, már az első találkozásunkkor is éreztem. Valami nem frankó velem, tudod? Ezért megyünk el, túl bizonytalannak érzem maga, pihennem kell.
– Nem lehet, hogy csak szerelmes vagy?
Adam szúrós pillantást vetett társára.
– Nem vagy vicces.
– Csak próbálom oldani a feszültséget.
– Nem sikerült.
– És akkor most mi a terv? Lelépünk és az egészet hagyjuk a francba?
– Nem –rázta meg a fejét Adam. –Csak pár hét és visszajövünk, vagy előbb, ha Buster-éknek kellenénk. Ez még nincs lezárva. Csak azt remélem, hogy Boby nem csinál semmi hülyeséget addig.

***

Jason lépteket hallott az ajtó mellett a falnak lapulva. Felemelte a pisztolyt és intett társának. Adam hátrébb még párszor fogást váltott a túlméretezett késén keresve melyik lesz a legmegfelelőbb, ha eljön a pillanat, hogy használja. Már előre tudta, hogy sok hasznát nem fogja venne, mert a túlélésük aligha az ő képességeiken fog múlni ezen az estén.
A cipők halk kopogása nyugodt járásra utalt, a hangja erősödött, közeledett. Csak azért hallják, hogy közeledik, mert ő úgy akarja. Adam nem volt biztos benne, hogy kész erre a találkozásra. Majdnem két hónap telt el és most újra itt. Megmarkolta a kést. Az ajtó előtt elhallgattak a léptek. A kilincs lenyomódott, a zár kattant, az ajtó résnyire nyílt.
A bent lévők visszatartott lélegzettel vártak. Az ajtó hirtelen kicsapódott és egy fekete madár röppent be rajta Adam felé. Károgva körberepülte a szobát és Adam arca előtt kezdett csapkodni. A férfi maga elé rántotta a kezeit és próbálta elkergetni az állatot.
Miután sikerült elűznie a madarat és felnézett az ajtóban meglátta a megcsillanó lila szempárt.
– Jason! –kiáltotta.
A társa a kiáltásra fordult csak meg, a madár őt is megzavarta, így már későn. Az árny alak megragadta a karját és a falnak ütötte, mielőtt célozhatott volna a fegyverrel. Egy ütést kapott a fegyvertartó kezére, érezte, ahogy kifordul a fegyver zsibbadt ujjai közül, a második csapást a torkára kapta. Mindkét kezével odakapott, elakadt a lélegzete és hányinger jött rá. Adam meglódult a késsel, de már késő volt. Megtorpant, de a fegyvert nem engedte le. Jason pisztolyával nézett farkasszemet és mögötte Doris sötét szemei néztek vissza rá.
– Mondtam neked, hogy ne gyertek vissza –mondta.
A fekete madár átrepült Adam feje felett és a nő vállára telepedett. A férfi oldalra pillantott Jason-re, aki még a levegővételekkel küzdött, de úgy tűnt rendben lesz.
– Fel fogok tenni kérdéseket –folytatta szokásos nyugodt, szinte már bájosan fenyegető hangján. – A válaszokból fogom eldönteni, hogy életben hagylak, megölöm egyikőtök, vagy mindkettőtöket.
Adam bólintott.
– Hol van a lány?
A férfi újra Jason-re pillantott, majd vissza.
– A volt DPF üzemben. A…
– Kik vannak még ott? –vágott közbe a nő.
– Két másik vadász.
A következő pár másodperc óráknak tűnt és Adam már várta mikor látja meg a villanást a fegyver csövében, de Doris leengedte a fegyvert, kitárazta és a csőből is kilökte a töltényt, majd az üres pisztolyt a földre dobta.
– Ha hazudtatok nekem, vagy a lánynak bármi baja esett, visszajövök értetek –mondta, azzal megfordult és kisétált.
Adam lassan kifújta a tüdejében rekedt levegőt, ahogy a nő eltűnt a sötétben.
– El is felejtettem mekkorát tud ütni –tápászkodott fel Jason. –Csoda, hogy nem ölt meg minket.
– Csoda –motyogta maga elé Adam. –Boby-nak igaza volt, fontos neki lány. Azért nem ölt meg, hogy tudjon kihez visszajönni, ha nem találja az üzemben.
– Remélem Boby tudja mit csinál –dörzsölte a nyakát Jason. –Baromi nagyot üt.
– Baromi nagyot üt –ismételte Adam. –És most már baromi pipa is.

***

Wilhelmina egy dohos helyiségben ült a sarokban, a kezei gyorskötözővel voltak hátrakötve, a csuklói rettenetesen fájtak, éhes volt és fázott. Már napok óta volt az ismeretlen helyen, naponta egyszer egy szótlan, nagy ember hozott neki enni, azután többször még ránézett, így legalább a dolgát el tudta végezni, ha kellett, de a nagy ember soha nem beszélt vele. Gondolt már a szökésre, de az egyetlen ajtó zárva volt, az ablak túl szűk, a gyorskötözőt pedig csak evéshez vették le és akkor is ott volt vele végig a nagy ember.
Sírt és könyörgött is, de semmi hatása nem volt, így felhagyott vele. Semmit nem mondtak neki, hogy kik ők, miért hozták ide és mit akarnak tőle. A kezdeti rettegés is alábbhagyott és csak akkor riad fel újra, minden egyes alkalommal, mikor az ajtó zárjában csörögni hallja a kulcsot.
Biztosra vette, hogy már keresik, a nővérei, a barátai, a rendőrök és talán Doris is. Viszont abban már koránt sem volt biztos, hogy megtalálják-e mielőtt késő lenne, akármi is legyen elrablóinak a célja.
Felállt és megmozgatta elgémberedett vállait, kicsit járkált, hogy kimozgassa a görcsöket a lábaiból, mikor hangokat hallott az ajtón túlról. Beszélgetést, közelről. Odasietett az ajtóhoz és próbálta kivenni miről folyik a társalgás.
– Hozzátok a lányt –hallatszott az első hang.
– Mit akarsz csinálni, Boby? –szólat meg egy másik. –Megkaptad a nőt, láncra verve, kiszolgáltatottan, ahogy szeretted volna. Engedjük el a lányt, ő innentől már nem számít.
– Azt akarom, hogy szenvedjen az a ringyó, kínlódjon tehetetlenül. Azt akarom, hogy ez mindenki bosszúja legyen, akinek valaha is ártott.
– Boby, nem tetszik ahova ez tart…
– Ne szólj bele a dolgomba, Adam. Elpuhultál, nyámnyila, szőke herceg, büszke és igazságos harcos. Megmented az ártatlanokat és azt teszed, amit helyesnek gondolsz. Nincsenek ártatlanok, nincsen jóság az árnyékok közt.
– Ez gyerekes, Boby. Most már jó lenne ha befejeznéd.
– Én befejezem, attól ne félj. Befejezem azt is, amit neked kellett volna, amikor idejöttél. Ahelyett, hogy bájolognék, én teszem a dolgom. Menj és búcsúzz el inkább a barátnődtől, aztán tűnjetek innen. Hogy is hívják, Doris?
Csend következett. Wilhelmina zöld szemei nagyra nyíltak a meglepettségtől.
– Doris itt van –suttogta halkan.
– Bazdmeg –tört meg a kinti csend.
– Buster, hozd a lányt.
Erősödő lépteket hallott, gyorsan hátrasietett a terem hátsó felére és várta, hogy kitáruljon az ajtó.
– Nem erről volt szó –folytatódott kint a beszélgetés. –Azt beszéltük meg, hogy a lányt elengedjük, az a legjobb, ha minél kevesebbet tud.
– Terveim vannak még vele.
– Miféle tervek? –hangzott a követelés.
A zárban közben megzörrent a kulcs és az ajtó zárszerkezete nyikorogni kezdett. Wilhelmina összerezzent a hangjától.
– Buster, fogd ezt és kösd be a szemét. Tudni akarom, hogy mit tud a nő és ez így a legkönnyebb.
– Már nem tudom hihetek-e neked, Boby.
– Nem kértelek rá.
Az ajtó kitárult és mögötte feltűnt a nagy ember. A lány ijedten hátrált egészen a falig. A férfi megragadta Wilhelminát erősen, de nem durván, felmutatott neki egy kendőt, majd lassan a szemére kötötte. A lány nem ellenkezett, tudta, hogy nem érne el vele semmit és nem akarta erőszakossá tenni fogva tartóját, ha már eddig nem volt az vele. Miután bekötötte a szemét a férfi a vállára kapta és elindult vele.
Érezte amikor kivitték a szobából, megváltozott a levegő. Furcsa füst és égett szagot érzett. Hirtelen megállt vele a férfi. Ő elkezdte a fejét óvatosan a hátához dörzsölni, hogy valamennyire feljebb csúsztassa a kendőt.
– Engedd el –erősködött tovább az egyik korábbi hang.
– Majd ha megtudtam amit akartam.
Egy férfi mélyen sóhajtott.
Sikerült a bal szeméről leszednie valamennyire a kötést. Látta betonpadlót, rajta a kopott festékcsíkokkal, a fém ajtaját a szobának, ahol eddig volt, látott még egy kaput távolabb és nagy ablakokat. Úgy gondolta egy üzemben lehet, vagy raktárban.
– Buster, legalább te mondj valamit.
Wilhelmina most hallotta először megszólalni a nagy embert, ő is beleremegett a dörmögő hangjába.
– Te is tudod, hogy többet kell tudnunk. Hányan vannak és hol. Jelenleg ez a legjobb megoldás és a legkevésbé mocskos.
– Francba. Jó, legyen.
Újból elindultak. Két férfi most a látóterébe került, akik a nagy embert követték, akit Buster-nek neveztek. Az egyik fiatal volt és magas, a másik idősebb, alacsony és körszakállas. Wilhelmina nem ismerte őket.
A szakállas észrevette, hogy őket figyeli, odalépett a lányhoz és lehúzta a szemkötőt, hogy újra ne lásson semmit.
– Jobb, ha ezt inkább nem látod, hidd el –mondta.
További séta következett a szemfedő jótékony homályában a visszhangzó csarnokon, amit továbbra is különös égett szag lengett be. Majd kinyílottak egy nyikorgó ajtó, Wilhelmina hasonló fémajtónak képzelte el, mint ami az ő „cellájánál” volt. Az szag szinte hirtelen vált orrfacsaró bűzzé, amit semmi korábbihoz nem tudott hasonlítani. A szeme is könnybe lábadt tőle. Hallotta, ahogy kísérői közül valakire még az öklendezés is rájött.
Egy székre, vagy valami hasonló ülőalkalmatosságra ültették és úgy tűnt otthagyták. A lány azonban nem mert mozdulni, vagy a vállával leszedni magáról a kendőt. Csak fülelt és reménykedett, hogy hamarosan tényleg elengedik. Bíztató volt a számára, hogy egyikük mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy elengedjék.
– Buster, ébreszd fel Csipkerózsikát.
Wilhelmina ropogást hallott egészen közelről, majd egy olyan hangot, mint amikor valami nyálkásból rántanak ki valamit. Ezután halk hörgés és láncok csörgése következett.
– Ébresztő, de álomszuszék valaki –gügyögött a férfi. –Buster, hevítsd fel ezt, ettől majd felélénkül.
Hosszú sziszegés és zúgás következett, ami Wilhelminát valamiért nagyon megijesztette. Velőig hatoló rettegés csak akkor ébredt benne, mikor egy nő, egészen közel hozzá, eszeveszett fájdalmas sikolyban tőrt ki. A láncok vadul csörögtek. A nő csak ordított. Doris, suhant át Wilhelmina agyán. Rettegve összehúzta magát és halkan sírva fakadt.
A sikolyok abbamaradtak, a láncok erősen megrázkódtak, egy férfi felnevetett.
– Most már ébren vagy, ugye? Nézd csak mit hoztunk neked.
Egy kéz hirtelen a megragadta a lány vállát, amitől halkan felsikkantott. Csend következett, mintha a férfi válaszra várna, de az nem jött.
– Kérdezni fogok –folytatta végül. –Az érdekel, hogy vagytok-e még, hányan és hol. Ha jól felelsz, meggyorsítom a halálod. Szóval?
A férfi felmordult, amikor ismét nem jött semmi reakció. A nő, Doris, pedig újra őrült ordításban tört ki. Wilhelmina összehúzta magát és csak hallgatta, összeszorított fogakkal szenvedett magában. Fájdalmas volt és rémisztő pusztán csak hallgatni.
A kínzás még folytatódott, nem tudni meddig, de Wilhelmina számára legalább óráknak tűnt. Az ordítások ereje nem vesztett ezalatt az erejéből, végig ugyanazzal az erővel és fájdalommal csaptak le, ahogy a legelső. Két embert kínoztak itt egyszerre, a lány már teljesen megtört, azt kívánta, hogy vége legyen, azt kívánta bárcsak megtudná mondani amit tudni akarnak.
– Boby, ezt rossz nézni –szólt egy másik férfi, Wilhelmina úgy gondolta a körszakállas lehetett. –Miért nem ölöd meg és megyünk innen.
– Nem! –kiabálta a „kínzómester”, akit Boby-nak neveztek. –Nem, amíg meg nem tudtam, amit akarok.
– Ez már régen nem erről szól, eleget szenvedett, fejezd be.
– Még nem eleget!
Újabb kínzó erejű sikoly hasított bele a lány fejébe. Nem bírta tovább.
– Elég! –ordította sírva. –Elég legyen! Hagyják békén! Hagyják végre. Legyen vége.
– Na, nézd csak, a kis barátnőd már nem bírja –Boby megragadta Wilhelmina nyakát hátulról. –Az ő fájdalma hogyan esne neked, ha?
A lány egy egészen meleg dolgot érzett egészen közel a nyakához és félt, hogy az amire gondol.
– Nem mondasz semmit, de látom a szemeden, hogy ő valamiért fontos neked. Bizonyára fogalma sincs, hogy mi vagy te, igaz? Vajon mit szólna hozzá, ha megtudná? Vajon mit szólna, ha látna téged most? Tudod mit, kérdezzük meg tőle.
Wilhelmina szeméről hirtelen lerántották a kendőt. Többen megmozdultak erre. Az egyik férfi fel is kiáltott.
– Boby, mi a franc…
A lány elsőre a két döbbent férfit látta meg maga előtt az ajtóban állva, aztán balra nézett és meglátta azt a bűzös valamit. Pár pillanatig fel sem ismerte mi az. Ember volt –vagy valaha az lehetett, a földön térdelt, láncokkal volt lekötve, az egyik karja fekete és vörös volt az égésektől és tompán csillogott a lámpafényben. Képtelenségnek tűnt, hogy képes még használni egy ennyire elszenesedett végtagot. Mikor lassan a lány felé fordította a fejét látszott, hogy a nyakát és az arcának egyik oldalát is sebek és égések borítják, a haja is részben megégett, de az arca továbbra is felismerhető maradt. Doris arca volt az.
Wilhelmina teljesen megfagyott az összeégett, megkínzott nő látványától. Doris tekintetében nem látott se kínt, se szomorúságot, csak azt az ürességet, amit első találkozásukkor. Kínjában elfordította a fejét, hányinger jött rá, a mögötte álló férfi viszont megragadta az arcát és kényszerítette, hogy nézze a nőt.
– Látod ezt? Látod! A barátnőd teljes valójában. Nézd a karját, ordítania kéne a fájdalomtól, sőt, nézd a mellkasán a sebet, halottnak kéne lennie. Bármelyik ember belehalt volna ebbe. Ő nem ember, hanem egy szörny! Nézd meg jól.
– Boby, itt a vége –szólt közbe erélyesen a körszakállas. –Elég ebből az őrületből. Elvisszük a lányt, te meg csinálj amit…
Elakadt a mondatban és megtorpant. Wilhelmina oldalra pillantva meglátta a Doris kínzójának öreg, ráncok szabdalta arcát és a fegyvert, amit most társára fogott.
– Boby, mi az isten…
– Nem visztek senkit sehová –mondta Boby határozottan.
A körszakállas Boby-ra és valahol a szoba túloldalára –valószínűleg Buster-re pillantott. A felismerés és a belenyugvás ült ki az arcára.
– Egész végig ez volt a terv, mi?
– Nem engedhetjük el őket, a lány túl közel került hozzá. Nincs más út –magyarázta Boby némileg visszafogottabb hangnemben.
A szakállas sóhajtott.
– Baromság –kiabálta közbe fiatal társa kikelve magából. –Átbasztatok minket. Ha ezt meg mered csinálni megtalállak és kitaposom a beled vénember.
Hirtelen, ingerült mozdulatára az öreg ráirányította a fegyvert.
– Óvatosan ugrabugrálj töki.
– Bazdmeg Boby, de különösen te bazdmeg Buster. Azt hittem te legalább velünk vagy.
– Ez a legjobb megoldás –dörmögte a nagy ember a háttérben, de alig lehetett hallani a fiatal férfi dühöngésétől.
– Basszátok meg mind.
– Fogd be, Jason –fordult hozzá a szakállas.
Jason azonban nem fogta be.
– Francot, majdnem kétszer nyírt ki minket a csaj mire elkaptuk. Megegyezetünk, hogy a lánynak nem lesz baja, erre ezen a szarházi csak úgy…
Azt mondtam kussolj –kiabált rá.
Elhallgatott. A pár pillanatnyi csendben, ahogy végignézett a mérgét visszafojtó Jason-ön, a fájdalmas felismerésbe beletörődő szakállas társán és a fegyvert szorongató Boby-n Wilhelminának hirtelen csapódott le a korábbi események vészjósló tartalma és ez csak fokozta a rettegését. Újra sírva fakadt.
– És most? –vonta meg a vállát a szakállas. –Mit fogsz csinálni? Lelősz? Rólam is azt mondtátok, hogy túl közel kerültem… Doris-hoz. Mindenki ellenség már, aki nem támogatja az őrületed?
Az öreg morgott magában és leengedte a fegyvert.
– Menjetek.
Szúrós pillantás vetett Jason-re, mielőtt az meg tudott volna szólalni. A szakállas bólintott, majd sarkon fordult.
– Te mi a fenét csinálsz? –kérdezte Jason. –Meg fogják ölni.
– Tudom.
– Csinálnunk kell valamit.
– Tudom.
Hosszan egymás szemébe néztek, küzdöttek a másik pillantásával. A szakállas végül lesütötte a szemét és az ajtó felé indult. Jason méregtől eltorzult arccal nézett utána, majd vissza a szobába. Wilhelmina reménykedve nézte, szerette volna, ha odarohanna hozzá és megával vinnék őt is, de férfi csak elkáromkodta magár és társa után indult.
– Adam?
Doris hangja halkan mégis jól hallhatóan pendült meg a szobában. Mindenki a hang irányába fordult. A nő égett arcával a távozók felé fordult amennyire csak tudott.
– Adam, mond, most ki a szörnyeteg?
A férfi visszafordult, találkozott a pillantása a nőével, pár pillanatig tartott az egész, aztán ismét elfordult. Jason tehetetlen dühvel nézett vissza az ajtóból egyenesen a kisírt szemű Wilhelminára, aztán becsukta az ajtót. A lány még hallotta, ahogy a fémlépcsőkön kopognak a lépéseik és velük együtt a szabadulásának reménye is távozik.
Ijedtnek fordult hátra, mikor meghallotta a lángvágó zúgását és Boby reszelős hangját.
– Akkor folytassuk.
És folytatták. Boby lassan közelített a lángvágóval a nő felé, az pedig rémülten zihálva és vicsorogva hátrált, majd dobhártyaszaggató ordítás következett, ahogy a láng elkezdte leenni a bőrt és húst a nyakáról. Wilhelmina behunyt szemekkel, összeszorított fogakkal hallgatta. Csak akkor nyitotta ki újra, mikor újra elhallgatott és csak a láncok csörögtek vadul.
Doris előredőlve rángatta a láncokat és vicsorogva próbált elérni kínzóit. A lány halkan felsikkantott, mikor felé fordított a fejét és rámorgott. A vonásai egészen állatiassá váltak és a szemei valahogy ismerős lilás fénnyel villantak fel, úgy festett, mint egy megkötözött és bezárt vad. Aztán egy szempillantás múlva az egész eltűnt és visszatért Doris régi arca. Se fájdalom, se düh, csak üres, érzelemmentes tekintet.
– Na, jó. Elég lesz ebből. Megpróbálok valami egészen mást.
Wilhelmina haját megragadták és hátrarántották a fejét.
– Rendben –mondta Boby Doris-hoz fordulva meglóbálva előtte egy szinte már kardméretű kést. –Akkor most elkezdek dolgokat levagdosni a vöröskéről. Talán ezt te is érdekesebbnek fogod találni.
Wilhelmina vinnyogva zokogni kezdett. Doris arcáról semmit nem tudott leolvasni, se sajnálatot, se félelmet, se reményt.
– Fuss –mondta halkan.
A lánynak egy pillanatra úgy tűnt, hogy csak képzeli a hangot, de Boby is összevonta a szemöldökét és erősen figyelte a nőt.
– Fuss –ismételte.
Wilhelmina meg akarta tudni, hogy hogyan és hova, de ezekre a kérdésekre már nem kaphatott választ. Doris szemeiben lila tűz lobbant, megmarkolta láncait és üvöltve tépni kezdte őket. Arca egészen megváltozott, átalakult, egy leírhatatlan fenevad képét kezdte felvenni. Állkapcsából természetellenes agyarak növekedtek ki, akár a farkasé.
– Hiába erőlködsz –szólt Boby, aki úgy tűnt már hozzászokott a hasonló látványhoz. –Már túl gyenge vagy, nem fogod tudni…
A láncok hirtelen elpattantak. Az első csapást Boby kapta, aki hangosan nyögve hanyatt esett magával rántva Wilhelminát is. A lány ahogy érezte, hogy kiszabadult a férfi szorításából a lábával elkezdte hátralökni magát egészen a falig. Felnézve látta meg Doris-t, ahogy szakadtan, égetten, megkínzottan, a karjairól lógó láncokkal áll és személyiségétől teljesen eltávolodva, állatként üvölt a sarokba szorult Buster és az éppen feltápászkodó, vérző Boby felé.
Boby-t szemelte ki magának, rávicsorgott és meglódult felé. A falnak lökte úgy, hogy az egész szoba beleremegett. A férfi arcába ordított, majd felemelte és a fal mellett lévő asztalra dobta, ahonnan mindent levert és nyögve a földre esett.
Wilhelmina egészen a kijárati ajtó melletti sarokig kúszott, onnan látta, ahogy a valaha Doris néven ismert nő megfordul és az oldalából kiálló tőrt nézi, ami nem sokkal korábban még az ő torkához szegeződött. Két lövés dördült. A nő nekiesett a falnak, majd Buster újból lőtt. A lány minden dörrenésnél ijedten összerándult, közben igyekezett minden erejét bevetni, hogy a falnak támaszkodva talpra erőltesse magát.
A filmekből jól ismert kattanás vetett véget lövéseknek. Buster idegesen kapkodva kezdett tárat cserélni, de már késő volt. Doris átsuhant a szobán és rávetette magát a férfira. Wilhelmina ekkor lenyomta az ajtó kilincsét a könyökével és kirohant, le a lépcsőn és utána arra, amerre az őrült rettegés vitte. Ki akart jutni onnan. Olyan messzire amennyire csak lehetett. Elég messzire, hogy ne hallja tovább a halálsikolyokat, az elfúló hörgést és a fenevad diadalittas üvöltését, ami még sokáig visszhangzott a fejében.

2013.12.12.

Szólj hozzá!