Legkedvesebb emlékem

Harminc-valahány évesen azt hittem, én így fogok megöregedni. Elváltan, magányosan. Válásom után hosz-szú volt a gyógyulás.

Aztán összefutottam Janival. Majd’ három évvel az-előtt munkatársak voltunk. Azóta nem is láttam. Őszinte volt mindkettőnk részéről a viszontlátás öröme. Persze, hogy beültünk a cukrászdába egy krémesre. Jani még emlékezett, hogy nekem a krémes a kedvenc sütemé-nyem.
Pár hét múlva ott várt a gyár kijáratánál. Egész ha-záig elkísért. Én a gyárból vittem haza ételhordóba az ebédem, amit szívesen osztottam meg vele. A lányaim az iskolában a napköziben ettek főtt ételt.
Onnantól rendszeresen találkoztunk, és három hónap után össze is házasodtunk. Nem volt ez egy világot meg-rengető szerelem, de tudtam, hogy Jani egy megbízható, komoly ember. Éreztem, hogy mellette az én és a két lányom élete is biztonságban lesz. Jól éreztem.
Már több mint egy éve éltünk együtt megértésben, szeretetben, amikor én egyszer csak rosszul lettem. Szé-dültem, néha hánytam és fogyni kezdtem a megmagya-rázhatatlan étvágytalanságom miatt.
Nem tudtam elkerülni a hosszadalmas és csöppet se kellemes orvosi kivizsgálást.
Az eredmény is elkeserítő volt, mert kiderült, hogy egy csecsemőfej nagyságú mióma a méhemben az, ami megkeseríti az életem. Persze műtétet írtak elő, már csak azért is, mert addig, amíg erre rájöttek az orvosok, egész-ségileg elég lerobbant állapotba kerültem.
A műtét előtt még egyszer a Hitachin, az ultrahangon is megnézett az orvos, mert erős fájdalomra panaszkod-tam, illetve időnként olyan hirtelen fellépő fájdalom je-lentkezett a hasamban, hogy kis híján elájultam. A férjem meg, mint mindig ha ideje engedte, elkísért.
Az orvos mindent elrendezett. A szerkentyűvel a krémmel bekent hasamat kezdte vizsgálni, illetve ami benne volt. Az orvos odaszólt a nővérnek, hogy azonnal hívja Molnár főorvos urat, aki pár pillanat múlva meg is jelent. Valamit erősen néztek a monitoron, aztán hol egymásra, hol meg rám néztek. Nagyon megrémültem. Közben kérdezgettek, hogy hány éves is vagyok, hogy hány gyerekem van és hogy hol a férjem.
– Kint ül az ajtó előtt – nyögtem ki könnyezve.
Molnár doktor ki is ment. Nem telt bele még tíz perc sem, mikor visszajött. Leült elém. Szinte hadarva mondta el, hogy a műtétet, ha lehet, minél előbb el kell végezni, mert egy kis – mondhatni pici – gond is felmerült.
– Asszonyom, a mióma mellett egy négy-, négy és fél hónapos baba is van. Itt azonnal lépni kell. De mutatom – fordította felém a monitort – ez a mióma, ez pedig a gyerek. Nézze csak, ez a pici a keze, és ez meg a lábi-kója’, amivel rugdossa a miómát, és magának ez okozza azt a hatalmas fájdalmat.
Én a megdöbbenéstől, vagy az anyai ösztöntől felvil-lanyozva már ki is mondtam, hogy az én gyerekem senki se ölheti meg! A sokktól fel sem tűnt az, hogy nevetnek az orvosok.
Akkor láttam meg, hogy könnyes szemmel áll a fér-jem is az asztalnál. Átöleltük egymást, úgy sírtunk. Hogy úgy mondjam, ezzel a „kocka el lett vetve”. Több mint negyvenévesen egy műtétre váró kismama lettem.
A kilenc hónapból még fennálló négy és fél hónapot a kórházban töltöttem, mert a kis rosszaság aztán rugda-lódzott rendesen. Annyira, hogy engem át kellett szállíta-ni Gyulára a megyei kórházba, mivel a vérnyomásom is jól felment, mert terhességi mérgezést kaptam.
Ezzel nemcsak a pici, de az én életem is veszélybe került!
Én meg, mint egy eszelős, úgy ragaszkodtam a gye-rekhez, akár az életem árán is. Az orvosok akciója, hogy megnyerjék szövetségesnek a férjemet, nem sikerült. Igaz, egy kis ráhatással, de meggyőztem a páromat, hogy álljon mellénk. Igaz, megígértette velem, hogy ha „minden kötél szakad”, engedni fogok az orvosoknak. Megígértem, mert éreztem, hogy én és a kicsikém leszünk a győztesek.
Az orvosok meg elkezdték a harcot értünk… Ez napi több infúzió, és szigorú diéta volt. A hét öt napján kap-tam rendes ételt, úgy, hogy még a levest is megmérték, hogy egy cseppel se egyek többet a kiszabott mennyiség-nél. Egy napon csak almát ehettem, egyen csak befőttet. Ráadásul én, aki a két lánnyal úgy vészeltem át a terhes-ségeimet, hogy sosem voltam kívánós, elkezdtem szen-vedni egy falat csokoládéért, helyesebben a Sport szele-tért. Az egyik betegtársam ott felejtette a csokoládéját a szekrényén. Én meg odaültem az ágyára és csak néztem és szenvedtem. Tudtam, hogy bármennyire akarnám is, nem ehetem meg.
Mégse tudtam megállni, hogy legalább a kezembe ne fogjam, legalább ne szagolgassam. Talán a teremtő szánta meg a szenvedésem, mert a Sport szelet illata is megtette a hatását és attól is enyhült a kínom. Onnantól mindig ott volt egy a kezemben és szagolgattam. Ha elolvadt, akkor vettem elő a másikat. Engedélyezve volt, hogy felügyelettel ugyan, de minden nap egy teljes órát sétál-hassak az udvaron, így már az egész kórház tudta, hogy én vagyok a csokis’ beteg, és persze azt is, hogy miért vagyok itt bent.
Mindenki kedvesen, bátorítóan üdvözölt.
Január elején aztán rosszabbra fordult az állapotom. Olyan magas lett a vérnyomásom, hogy a férjemet a munkahelyéről parancsolták Gyulára, aláírni az azonnali műtétre szóló papírt. Utolsó pillanatban voltunk, mert a gyerek is veszélybe került. A nyakára tekeredett a köl-dökzsinór.
A helyzet drámai volt, és mégis szerencsés.
Mert igaz, hogy csak tizenkét nappal a műtét után let-tem annyira jól, hogy láthassam a kicsikémet, az is igaz, hogy még több hónapnak kellett eltelni ahhoz, hogy fel-erősödjek, és el tudjam látni a kisfiamat, és az is igaz volt, hogy a picim nyakára tekeredett köldökzsinór volt az oka, hogy több mint három hónapig kórházi ápolásra szorult ő is, mégis megmaradtunk egymásnak…
És nagyon sok boldog évet töltöttünk még el aztán együtt. A nemrég diplomázott fiam bearanyozta létemet és az apja életét.

Ha most megkérdezné valaki, hogy melyik volt éle-tem legszebb pillanata, azt mondanám, hogy nagyon sok és szép pillanatot adott az élet, de a leges-legszebb mégis az volt amikor a halálra várva megpillantottam a fiam pici kacsóját, mert evvel ő megmentette az életem…