Anyák napján

Volt egy szabad délutánom, így nekiültem és elkezdtem rendbe tenni a fiókjaim. A szokásos technikát alkalmaztam. Mindent kiszedtem a fiókból. Kitakarítottam, kitöröltem, új pappírt tettem bele és elkezdtem egyenként átnézve az ott rejlő kincseket, és azokat erősen szelektálva a maradékot visszatettem. Előtte még egy reklámszatyrot is oda készítettem, hogy ne termeljem a szemetet, hanem rögtön el is rejtsem. Ha nem ezt teszem akkor szinte mindent újra visszateszek a fiókba és semmit se csináltam, csak gyűjtöttem egy csomó kacatot. Elsőre egy rossz fiók takarítását kezdtem el. Rögtön egy kis félbehajtott lap került a kezembe amibe kis piros szívecskére a mostanra három gyerekes Emese lányom óvodáskori fényképe volt ragasztva, – Édesanyámnak – felirattal. Meghatódva nézegettem a szépséges anyák napi kis üzenetet. Persze, hogy vissza tettem a fiókba. Mégis ott maradt az érzés amivel jöttek az emlékek. Érdekes módon a fiam utolsó anyák napi megemlékezése jutott eszembe.
Tizenhárom éves volt Győző, hetedik osztályos. Épp abba a korba kerültek az osztálytársai, hogy már kezdték cikisnek’ érezni, hogy ők ilyen gyerekes dolgot tegyenek, hogy az édesanyjukat felköszöntsék az osztályban, kollektívan. A fiam és pár kislány érveit fogadta el az osztályfőnök és olyan kis szülőértekezlet-szerűen meghirdették az anyák napi ünnepséget. Semmi mást nem kért Ili néni az osztályfőnök, csak azt, hogy mindenki olyan produkcióval köszöntse az anyukáját amivel akarja. Így aztán volt aki párba szerveződött és egy divatos slágert énekelt a barátnőjével, volt aki hegedült, többen verset tanultak be. Végül is lelkesen készültek arra a délutánra. A fiam is. Valami kicsit gyerekes verset adott elő, illetve gyakorolt be a próbán avval a mutáló hangjával, amit még Ili néni is megmosolygott. De az osztályfőnök ígéretéhez híven nem szólt ebbe se bele.
Én egy nagyon rossz időszakban voltam. Akkor már hónapok óta nem volt munkahelyem. A munkanélküli segélyt se kaphattam már, így a megélhetést kettőnknek napszámba járással, és bejárónősködéssel biztosítottam. Esténként meg sapkákat kötöttem sállal amit eladtam. Néha megkért ez, vagy az a közelbe lakó, hogy süssek egy-egy tepsi zserbót, vagy néhány kiló lisztből hókiflit. Mindent elvállaltam csak, hogy egy kis pénzt kaphassak. Mivel ketten éltünk együtt a kamasz fiammal vele osztottam meg az örömömet, ha sikerült egy kis pénzhez jutni evvel-vagy avval a munkával. Ő meg a korát meghazudtolóan szó nélkül segített a konyhakertben, kapálgatni, esténként locsolni. Meg voltam győződve, hogy nem érti még azt, hogy nekem az ízületes kezemmel milyen megerőltetőek ezek a munkák.
Eljött a péntek amikor a köszöntőt tervezték a gyerekek. Én is rendbe tettem a gyerek ünneplő nadrágját, hófehérre mostam a fehér ingjét. Mivel meleg volt nem is kellet mást felvennie és én is egy sötét szoknyában és fehér blúzban indultam el az iskolába. Rég volt, hogy a gyerek úgy ment mellettem, hogy fogta a kezem. Talán tíz éves lehetett amikor utoljára ezt megtette. Most belém karolt és egész úton, az iskoláig beszélgettünk.
– Autószerelő szeretnék lenni. Mit szólsz hozzá – kérdezte.
– Azt ugye tudod, hogy csak érettségivel vesznek fel autószerelőnek? Ahhoz, hogy az legyél először le kell érettségizned.
– Akkor elmegyek szakközépiskolába. Ott szakmát is adnak és érettségit is – okoskodott a gyerek.
– Ez így nem igazán lenne jó, mert akkor sok olyan dolgot tanulnál ami egyre messzebb vinne az álmaidtól. Neked célszerűbb az lenne, ha rögtön valamelyik gimnáziumba mennél és érettségi után két éves szakközépiskolai képzéssel meg szerezheted álmaid szakmáját – csevegtünk tovább, még az iskolához nem értünk.
Felmentünk a tanterembe és leültem a gyerek helyére. Az fiam oda állt az többi gyerek mellé a hátunk mögé. Előttünk a tanári asztalon szépen egymásra rakva egy csomó szegfű virított. Megérkezett Ili néni az osztályfőnök is és a helyett foglalt az utolsó padba. Egyik cserfes kislány pördült a tábla elé és köszöntötte az anyukákat. És sorba szólította a fiatalokat a kis produkciójuk előadására. Az biztos ez merőben más volt mint a tavalyi anyák napi megemlékezés. Itt kicsit nagylányosabb és nagyfiúsabb produkciók is voltak. Úgy az műsor közepe táján került sorra a fiam. Kiment a tábla elé. Kezébe fogott egy szegfűt. Ott állt és nézett engem. Olyan soká, hogy az osztályfőnök elindult felé, hogy segítsen neki ha kell.
Akkor a fiam lassan elindult felém miközben mondta a verset:
– Az én anyám reggeltől estig izzadva lót-fut robotol, az én anyámnál nincs jobb ember… – innentől már a sírástól elakadó hangon folytatta – nincs… nincs sehol… – odaérve hozzám letérdelt, át ölelt. úgy mondta zokogva… – Anyukám én annyira szeretlek… .
Ott voltunk ketten a tanterembe zokogva. A többi gyerek kiment a szegfűkért és oda adták az anyukájuknak. Már mindenki sírt. Életünk utolsó iskolai, de a legszebb anyák napi ünnepségén.