A gombolyag

– Szerintem valami titok lappang itt. – mondta a kritikus, aki megunta az állandó felé irányuló támadásokat, ami egyetlen jelmondatban összpontosul, és szinte transzparensként vonultatták föl előtte, és ő igazat adott a nyomatékosított szlogennek, miszerint ha ő nem alkot, milyen alapon kritizál, vagy kissé pátosztól átitatottan milyen jogon. Ez a költői kérdés elindította benne a moralizálásra való hajlamot, és az idő előre haladtával teljesen megbénította. Napokig el tudott szöszmötölni egyetlen mondattal, sőt a legvégső stádiumban már egyetlen szóval. Az összes szemszögből megvizsgálta, ami óhatatlanul egymás kioltásához vezetett, majd nem maradt más, mint a zérus, és megtapasztalta azt a képtelenséget is, hogy ez még mindig a vita tárgyát képezve értekezésre nagyon is alkalmas.
– Mi a véleményed? – forszírozta munkatársa, nem hagyva belemélyedni a múlton való rágódás végeláthatatlan folyamába.
– Ühüm! – válaszolt tömören, és a látszat kedvéért még bólintott is méghozzá úgy, hogy alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Tehát szerinted nincs semmi jelképes benne?
– Nem mondtam ilyet.
– De gondoltad.
– Igazad lehet, mert szerintem ez, az, aminek látszik. A mögöttes tartalom a mi hozzáállásunkon múlik. A macska személyiségének elemzésébe nem hiszem, hogy különösebben bele kellene folynunk, na, nem azért mert nincs neki, csak képtelenek vagyunk érzékelni, ezért úgyis önmagunk kivetítésébe torkollnánk. Nem tudunk túljutni saját gondolatainkon, vagy ha mégis sikerül, akkor idegenné válik, és már nem a miénk. Hidd el ez a festmény, még akkor is, ha elismert festő alkotása, nem több, de nem is kevesebb egy naplementében játszó kedves kis cicánál. Igazi klasszikus, egy életérzés állandó visszatérése a világ sarkosságának ellensúlyozására, ezért már-már művészet. A gombolyagot azonban jobban szemügyre kellene vennünk, hátha benne van elrejtve a megoldás titkos kódja, ami a szándékának megfejtését segíti és ez által mégis csak neked lesz igazad.