Mégis a felkelő nap első sugarával már én is indultam a konyhába, hogy az aznapi első kávémat megigyam. Fogtam a kávéfőzőt. Lecsavartam a felső részét. A kávétartóból a szemetesbe borítottam a még nedves zaccot. A mosogató csapja alá tartva, elöblítettem az alkatrészeket. Megráztam, hogy a víz leperegjen az öblös részéről. Az alját belehelyeztem. Most is fordítva tettem bele, hogy kevesebb kávé férjen a tartóba, és így ne azt a méregerőset igyam, amit Zoltán szeretett. Ilyenkor, mikor nem volt velem, akartam egy jó, igazán az én ízlésemhez igazítva lefőzni a kávét.
A kávéfőzőm is egy jobb napokat látott Seherezádé típusú volt. Abból a közkedvelt kotyogó fajtából való. A szép porcelán kiöntője már rég eltört. Most egy zománcozott bögrét raktam alá, amit ha kifolyt a kávé, csak ruhával megfogva tudtam kiemelni a kotyogó kávékiömlő csöve alól. Most is, mint annyiszor már, arra gondoltam, hogy ha a műszaki áruház felé járok, mindenképen veszek egy szép új porcelán kiöntőt. De évek óta gondolom ezt. Sokszor járok arra felé, de ha ott vagyok, sose jut eszembe a kiöntő.
Egy pillanatra, még a kiöntő vásárlás gondolatával foglalkoztam, el is felejtettem, hogy milyen nap is van ma.
Ma temetik Zoltánt. Tíz órakor.
És én nem lehetek ott… . A fia és a lánya nem szeretné. Tudom, hogy a búcsú nem attól függ, hogy ott vagyok-e, vagy nem vagyok. Mégis azt érzem, hogy muszáj ott lennem.
Az elmúlt hatvanhárom évem alatt, már rengetegszer voltam temetésen. Többször is, mint akartam. Persze, ez így elég buta dolog, még gondolatnak is. Az ember nem akar temetésre járni. De kell, ha akarunk, ha nem.
Tegnap elmentem a városba. A temetőbe, ahova Zoltánt helyezi a családja örök nyugalomba. A vasútállomásról taxival vitettem ki magam. Ott megkerestem az egyik temetőőrt, és megkértem, hogy mutassa meg a sírhelyet.
A temetőőr szemrebbenés nélkül tette el a kettőezer forintot, amit a kezébe nyomtam. Arra megkértem, hogy senkinek ne mondja el, hogy én itt jártam. Azt is mondtam, hogy Zoltánon kívül nem valószínű, hogy más családtagja, vagy hozzátartozója örülne ennek. Holnap meg, érthető módon, nem akarok jönni. Illetve akarok, de jobb, ha nem jövök. A temetőőr először a pénzre nézett, aztán rám.
– Értem hölgyem, és én is úgy gondolom, hogy holnap ne jöjjön – szólt bizalmas hangon.
A sírgödör helye már ki volt jelölve. Körbejártam a sírokat, hogy kik is lesznek az én Zoltánom szomszédjai. A mintegy tízméteres körben, ahol szétnéztem, két doktor is volt. A másik oldalon, egy egész család nyughelye helyezkedett el. Az idős szülők és feltehetően a menyük már örök nyugalomban voltak, a szerető fiúnak csak a születési éve volt a márványba vésve.
Körbenézve, megállapítottam, hogy általában minden sír rendezett. Egy kivételével. Az sem volt elhanyagolt. Ott is látszott, hogy valaha a hozzátartozók kijártak ide. De mostanra megkopott az arany bevonat a betűkön. Látszott, hogy nagyon rég nem volt lemosva a síremlék. Összességében megnyugodtam, hogy Zoltánom jó „társaságba” kerül.
Közvetlenül a kissé elhanyagolt síremléknél álltam és sírtam. Tudtam, hogy vége. Ez már megmásíthatatlan. Csak még magamat kellett rendbe tennem. Zoltán halott, nekem meg hogyan tovább…
Kedves Ritanti!
Ez az írásrészlet a hamarosan megjelenő Az élet zenéje című regényemben is szerepet kapott, Zoltánnal együtt. A könyv ugyan nem életrajzi regény de tartalmaz egy kis részeket az magam életéből is. Remélem úgy, bő lére eresztve is elnyeri tetszésed.
Szeretettettel: Jártó Róza
Drága Mamim..veled vagyok -érzem fájdalmad. Te nem mehetsz én nem megyek. Mind a kettő fáj. De nálam a bolond büszkeség győz míg te okosan nem mész….Szeretettel olvastalak Lexid.(l)
Kedves Judit!
Ha belegondolunk nem is olyan bonyolult az élet. Az alap, hogy aki megszületik az meg is hal. Akkor miért fáj ennyire a kedves ismerős, barát, társunk, mindenki eltávozása?
Örülök, hogy olvastad kis szösszenetem.
Szeretettel: Jártó Róza /mami/
Kedves Ritanti!
Örömmel tájékoztatlak, hogy Zoltánnal az Élet zenéje c. új regényemben is találkozhatsz. Természetesen csak megjelenés után. Valahol, valamilyen szinten minden ember életében vannak nagy találkozások, csak amikor megtörténik kevesen ismerjük ezt fel, vagy később, sokkal később jövünk rá, hogy ez az volt. Köszönöm biztató szavaidat.
Szeretettel: Jártó Róza /mami/
Kedves Mami!
Bizony, bonyolult az élet, sokan vagyunk akik nem mehetnének el egy számukra fontos /vagy hajdanában, az életükben, fontos szerepet játszó/ személy temetésére.
Elgondolkodtató történet.
Judit
Kedves Ancsa!
Sajnos ez is az élethez tartozik. A búcsúzás. Nem is az a fájdalmas amikor elmegy valaki aki közel állt hozzánk, hanem a felismerés, hogy nincs tovább. Nem jön többet, nem issza azt a méregerős kávét… Az, hogy nincs többé akit korholjon ezért az ember… A Viharban c. versemben veszekedtem a sorssal:
A képedbe kiáltom:
Hazug vagy!
Egy gonosz semmiség.
Mindent ígértél,
Semmit adtál,
A legdrágább emberért.
Ancsa! Köszönet az olvasásért!
Szeretettel: Jártó Róza /mami/
Kedves Doroty!
Pár éve amikor ide keveredtem a HM oldalára egyenesen hazaküldtek a főzőkanálhoz annyira édesanyanyelven írtam és persze beszéltem, a székely Madéfalváról, a felvidéki Alsószeliből a hajdúság Püspökladányából minden náció megtalálható családomban. Természetesen azóta valamelyes én is kikupálódtam nem mindig előnyömre, mert épp az egyéniség vész el ha az ember az irodalmat csak iskolában és nem édesanya mellett, tanult nyelven tudja művelni. Nem oly rég kértek fel, hogy írjak egy fejezettet olyan könyvbe ahol a ma Magyarországában még használatos beszédeket, szavakat művelik a mindennapokba. Lassan haladok evvel a munkával mert mint oly sokan én is "kevert" nyelvhasználó vagyok. Ráadásul a népes családomban, tudomásom szerint én vagyok a legidősebb, épp ezért alig van kihez fordulni.
Kedves Doroty! Örülök, hogy itt jártál.
Szeretettel: Jártó Róza /mami/
Kedves Mami.
Kissé meglepett, hogy olyan szót találtam az írásodban, amit még nem ismertem.(szófirhang) Nem mindenki képes jól írni. Persze lehet a szavakat a nyelvtani rend szabályai szerint sorba rakni, de valami hiányzik ahhoz, hogy olvasható, élvezhető legyen. A lazán odavetett betűk halmaza (írni csak úgy valamiről) olyan,mint az étel só nélkül. Nos az írásodat olvasva, véleményem szerint, minden a helyén van. Élettel, érzelemmel teli, ott vagy a történetben teljes valóságodban. Ez tetszik. Gratula. Pusz(l)
Köszönöm mindenkinek, hogy megtiszteltétek kis írásom a véleményetekkel.
Egy tagtársam beszélgetve egy másikkal azt mondotta rólam, hogy azért ilyen "egyszerűek" az írásaim, mert nincs szókincsem. Való igaz nincs az írásaimban erőltettet szófirhang, hisz az élet sem az. Csak úgy folyik szépen, csendesen, néha akadályba ütközik, máskor megmászhatatlan falakba… De bármilyen is a folyása az élet a mienk azt nekünk kell megélni akkor is ha nem kísérik harsonák akkor is ha nem tesznek a lábunk elé selyemszőnyeget… Jó, hogy vagytok, jó, hogy megoszthatom az életem veletek….
Szeretettel: Jártó Róza /mami/
Kedves Róza!
Írásod nem foglalkozik marslakókkal, a fekete lyukak rejtelmeivel, de nem boncolgat semmi egyéb, tudományos, vagy fantasztikus dolgot sem. Írásod egyszerű, emberközeli, az életből merített, sokszor fájó, de valós problémát ír le egyszerű szavakkal. Ezért nagyszerű!
Szeretettel: Tibor
Elolvastam még egyszer itt is drága Mami!(f)
Szeretettel gratulálok: Ica
Drága Mami!
Itt is nagyon meghatódva olvastam gyönyörű írásodat.
Átélhető, élethű…. egyszóval remek.
Ölellek szeretettel: Icu(f)
Kedves "Mami"!
Nagyon szép ez az írás! Teljesen beleéltem magamat. Igazából, ahogy a kávéfőzést apró részletességgel leírtad, ha ezt valaki valahol, máshol, egy másik történetben így leírja, biztosan unalmas lett volna, de itt bevezetés volt a történethez, megteremtette az ide illő hangulatot, s ott említed meg Zoltánt, akiről tulajdonképpen szól a történet, illetve, sajnos a temetéséről. Gratulálok!
Sok szeretettel Eszter
Drága Róza/mami!
Szomorú történetet alkottál…..Ez is az élet velejárója, hogy mindnyájan örökre, végleg elmegyünk….előbb-utóbb. Csak az nem mindegy hogyan és mikor.
Olyan élethűen, érzelemdúsan írtad meg, -, hogy szinte az olvasó kezét fogva vezettél lépésről-lépésre… Szinte átéreztem azokat az érzelmeket, amit a "titkos látogató, illetve kedves""gyászoló, – az elvesztett távozása miatt megélt….
A búcsú mindig fáj, főképp a végső búcsú, az elengedés, a belenyugvás…..Csak gratulálni tudok e szép prózádhoz!(l)(f)(l)
Szeretettel olvastalak: Ági/lilom54
Kedves Zsófi!
Mint itt oly sokan, én is az írásaimat egyesszám első személyben írom és zömében olyan témát választok aminek van /bőven van/ valóság alapja. Az írás ugyan régebben íródott, de megint egy ilyen történetet hallottam, ahol az élettársnak mint olyannak, jogilag, erkölcsileg csak azt engedték meg a másik fél gyerekei, hogy ápolja, hogy lelki társa is legyen az életének ebben az utolsó szakaszában a másiknak.
Drága Zsófikám! Örülök, hogy itt jártál és elolvastad kis írásom.
Szeretettel: Jártó Róza /mami/
Kedves Róza !
Szomorú az amikor a szeretteinktől is csak úgy búcsúzhatunk el, hogy nem lehetünk mellette az utolsó percig.Az pedig megdöbbentő, hogy a sírhelyet is ahova végső nyugalomra helyezik, csak pénzért lehet megtekinteni. A temetőőr bizalmassága pedig egyenesen felháborító.
Az egész történetet sikerült úgy megírnod, hogy egy temetés előtti hangulatot festettél le nekünk, benne a tanácstalanságoddal a hogyan tovább léttel.
Szeretettel gratulálok, Zsófi