Szakítás

Sosem felejtem el azt a napot, minden pillanata mélyen az emlékembe vésődött.
Csak megdöbbenve néztem mozdulatlan alakod – sokkal nehezebb volt a szívem, mint sebtében összeszedett – szerencsétlen kis csomagom. Bár, nem is az a csomag volt szerencsétlen, hanem én, ahogy ott álltam, mint akit a padlóhoz cövekeltek. Aztán lassan megindultam, az ajtóból még visszanéztem. Utoljára végig pásztáztam lehajtott fejű, tüntetően hátat fordító alakod. Mint egy kérdőjel, olyan meggörnyedten álltál. Tudtam, szorosan összeszorítod ajkaidat, hogy még véletlenül se hagyja el egy hang a torkodat, amelyet szomorú, sápadt arcom látványa csalna ki belőled. Nagyon kegyetlen tudtál lenni, s én nem értettem, nehezen fogtam fel, hogy annyi kedves, csodálatos év után, hogy lehet ez? Minden hazugság, hitegetés volt, ide jutottunk, ez viszont most a színtiszta valóság. Hét, szép álmokkal, reményekkel teli, mégis elfecsérelt év. Valahol a lelkem mélyén éreztem az eltávolodást, csak nem akartam tudomást venni róla. Most már tudom, nem is olyan régen, nyíltan kimondtad: már nem kellek, van egy másik, jóval fiatalabb, szexisebb nő, aki az újdonság varázsával el tudott rabolni tőlem. Alig hittem a fülemnek, egyszerűen képtelen voltam elfogadni a tényt, csak néztem rád kérdőn, és vádlón, kétségbeesetten, de nem enyhültél meg.
– Ki lehet az? Persze, teljesen mindegy, elmegy, itt hagy, nincs visszaút. Nem láttam az illetőt, csak hallomásból tudom, hogy van, nagyon is van. Az utóbbi időben kedvesem, nem tudva tovább türtőztetni magát, nem is egyszer a fejemhez vágta, mennyire unalmas, maradi nő vagyok. Mindig csak a háztartás, a gondok, nyafogás a pénz, a nehézségek miatt. Nem tudok haladni a korral, ne csodálkozzam, ha neki ebből elege van.
– Az a másik, vajon tudja-e, hogy szoktad inni a reggeli feketét? Sok cukorral és tejjel, és csak alig melegen…ez is érdekes, mert legtöbb ember nem szereti langyosan. Az esti fürdőt viszont, olyan forrón, hogy kipirosodik tőle bőröd, és utána mindig be szoktam kenni finom, illatos olajjal. A levendula a kedvenced. Éjjel csak nyitott ablaknál tudsz aludni, és pizsama nélkül – még a legnagyobb hidegben is. Néha kicsit horkolsz, de legtöbbször csak jóleső szuszogással telik meg éjjel a háló. Az erős naptól kipattogsz, ezért mindig – télen, nyáron – is viselsz valamilyen fejfedőt van belőlük egy tucat, és kenceficék tömegét kened magadra. Az operettet ki nem állhatod, viszont Bizet, Puccini és a többi operaszerző elvarázsol. A sportokat csak tévében nézed, a séta az egyetlen testmozgás, amire hajlandó vagy, meg is látszik az alakodon, kicsit kezdesz pocakosodni, no meg persze a hétvégi sörözgetések hatására. Próbálod behúzni, főleg női társaságban, de már nem igazán sikerül. Olvasáshoz, vezetéshez szemüveget használsz. Van egy vadköröm a bal lábad kis ujján, időnként velem szoktad kivágatni. Utána hálából olyan szorosan bújsz hozzám, hogy minden megint olyan, mint a legelején, izgalmas, mégis teljesen megnyugtató. És, amikor szeretkezünk, először elhaló sóhajokat hallatsz, majd a csúcson, üvöltő farkasba váltasz át, és utána, olyan hirtelen zuhansz álomba, mint ha elájulnál. Eleinte kétségbe estem ettől, azt hittem rosszul vagy, aztán lassan megszoktam. Ennyi év alatt az ember nyitott könyvként olvassa társa kívánságát, óhajait, és én igyekeztem mindig teljesíteni. Jó volt veled, még mikor mellőztél, akkor is, mert fontosnak, szükségesnek éreztem magam, és nem voltam magányos. Az ebédnél fordítva eszed a levest és a másodikat – azt szoktad mondani magyarázatként: nincs időveszteség. Míg hűl a leves, emésztődik a főfogás. Az ünnepeket nagyon szereted, a végtelenségig rajongsz a meglepetésekért, és te is mindig csodálatos dolgokkal ajándékoztál meg – csak gyerek ne, az ne legyen! Igyekezted kiölni

– 2 –

belőlem a vágyat a saját család után, a természetes anyai ösztönt, és én hagytam. Ezt, sosem bocsátom meg magamnak. A szüleidről mindig tisztelettel beszélsz, de olyan távolságtartóan, ünnepeken kívül sosem hívtuk meg őket magunkhoz, mert untattak, bosszantottak. Elmaradott, kispolgári csökevények – mondtad róluk egy egy látogatás után, s így én is inkább próbáltam csökkenteni az érintkezési felületet, a találkozások számát. Lassan, teljesen el is maradtak – nekem hiányoztak, neked nem. Ez fel sem tűnt akkor, és hát megint csak az a lényeg, bármilyen szemszögből nézzük is, hogy gyereket nem akarsz soha senkitől. Igen, ez mindig zavart, nagyon is. Miért nem tiltakoztam ez ellen a komisz, lehetetlen kikötés ellen, hisz nekem mindig egy aranyos kisded, bájos csecsemő volt a vágyam, az álmom. Csak te meg én! – mondtad, és én ezt rettenetes önzésnek tartottam, nekem hiányoztak a lurkók, életünk, szerelmünk élő bizonyítékai, jövőnk záloga. S most, éppen ezzel érveltél: az a nő gyereket vár tőled, anya lesz, nem hagyhatod magára. Szentséges ég! Pont te mondod. Milyen ember az ilyen? S én mégis, még most is szeretlek, bár haraggal és gyűlölettel a szívemben. Milyen szeretet ez már? Egyáltalán szeretet még? Teljesen meg voltam zavarodva, és most mennem kell.
Lassan, bizonytalanul lépkedtem, még mindig reménykedve, hogy hátha utánam szólsz, visszahívsz. De nem. Már őt vártad, azt a nőt, aki rövidesen a nyomdokaimba lép, nem törődve semmivel, és senkivel. Érvelés, sírás, könyörgés itt már nem érne semmit. Konokul leszegett állal, érzéseid elrejtve, mereven álltál, és hagytál kilépni az ajtón. Egy boldog, de hazug, álszent, végtelenül önző korszak zárult be mögöttem. Éles fájdalomkén hasított szívembe a felismerés: nem szeretsz, talán soha nem is szeretettél. Milyen vak voltam! Hiába, a szeretetben nincs kétkedés, csak hit, és erős bizalom, ami most itt elvérzett, semmissé lett. Mért nem vettem időben észre, mért dugtam homokba a fejem?
Megszaporáztam lépteimet, és többé nem néztem vissza.
A lépcsőházba akkor fordult be egy nyílt tekintetű, mosolygós, hamvas arcú tini lány. Egy pillanatra egymásra néztünk, ő gyorsan elfordította csinos kis fejét. Jó magas volt, tépett szőke frizura, elől deszka, hátul léc, hippi öltözékben, nem olyan gömbölyded, mint amilyent – pár éve még – te szerettél. Lehetett tán 19 éves. Két tömött táskát is húzott maga után, kicsit kipirult az erőlködéstől, de nagyon boldognak látszott.
Azon az ajtón csengetett be, amit nem rég én tettem be magam mögött – örökre.

Eger,2014-08-26.

“Szakítás” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Rózsa!

    Nem értem, hogyhogy én vagyok az első hozzászóló, mert ez egy remek írás. Ahogy a nő ismeri szerelmének minden kis szokását, azt a részt meg is könnyeztem. És pont egy gyerek miatt lett vége. A sors kegyetlen fordulata. Ezért nem szabad feladnunk önmagunkat. Mindig megbánás a vége. 🙁

    Szeretettel olvastalak: (f)

    Kata

Szólj hozzá!