A kosár

Az öregúr az órájára pillantott, majd megfontolt mozdulatokkal öltözni kezdett: előbb a kardigánját vette fel a teraszajtó mellé fogasnak kitett székről, majd annak háttámlájáról leakasztva a kabátját is felvette. Ezután fejébe csapta a kabát ujjából kihalászott sapkáját és most már kilépett a teraszra. Két lépést tett, és már a korlátnál állt. Megtámaszkodott, mélyen beszívta a csípős, tavasz eleji levegőt, miközben szétnézett az utcán. Nem volt észrevehető változás a korábbiakhoz képest. Korábbiak? Milyen korábbiakhoz képest…? – tűnődött el, miközben felemelte a terasz kis asztalkájáról a kosarát.

Végigsimított a kis kosáron, amely annyi mindennek volt már tanúja. A lánykérésének ugyan nem, mert az ő Bözsije már a felesége volt, amikor megvette ezt a kosarat. Mit megvette, kisírta magának! Őszi esküvőjük volt, utána korán is jött a tél, így amikor a következő tavasz beköszöntött, már nagyon szerettek volna valami különlegeset. Piknikezni akartak menni, de nem volt kosaruk. Amikor Bözsi meglátta ezt a kis kosárkát, szinte beleszeretett, és addig járt a férje nyakára, míg az bele nem egyezett, hogy megvegyék a kosarat. De boldog is volt akkor a Bözsi! Maga ült le, és valami maradék anyagból, vagy talán szakadt konyharuhából olyan szép belsőt varrt a kosárba, hogy a csodájára jártak az ismerős asszonyok. Nem is csoda hogy szép lett, hiszen Bözsi varrónő volt! – merengett el, még mindig a kosarat simogatva.

Aztán jött a gólya, szép sorban hozta Marcsit, Pistát és Zsuzskát. Őket szépen, szinte pontosan 2 évenként, de aztán nem lett több gyerekünk, vajon miért? Marcsi, a legnagyobb, szeretett ezzel a nem túl nagy kosárral sétálni az anyja előtt. Tehette, hiszen Böske a két kicsi kezét volt kénytelen fogni, harmadik keze nem volt, így mindig a nagynak kellett elöl mennie. Cserébe viszont vihette a kosarat, amely így kimondatlanul is az övé lett a testvérei szemében, amihez ők nem nyúlnak.

Az öregúr a kosárral a kezében a korláthoz lépett és megint körbekémlelt. Autó alig járt az utcában, gyalogos még annyi sem. Így semmi sem zavarta, hogy visszatérjen az emlékeihez. Megigazgatta a kosár itt-ott már kopott és több helyen is varrott huzatát, és feltette a korlátra, szorosan fogva a széles szalagot, amely a füleire volt kötve. Marcsi elköltözött, de nem vitte a kosarat. A testvérei számára az az ő kosara volt, de neki az mindig "anyu kosara" maradt, így nem akarta elvinni. Nem is volt baj, mert ahogy Bözsi idősebb lett, a nagy kosarat már nehéz volt cipelnie, de ezt a kisebbet még bírta. Aztán kapott egy kordét a gyerekektől valamelyik születésnapra. Más banyatanknak hívja, de mi sosem tudtuk így hívni. Nekünk csak kordé volt. Azt lehetett húzni, nem kellett cipelni. Még a lépcsőzést is könnyebben vette, csak fel kellett húznunk az elsőre. A kosárral meg az unokák játszottak már, ha itt voltak.

Hirtelen visszatért a jelenbe, mert valaki azt kiabálta: "Papa, papa!" Először azt hitte, csak az emlékeiben az unokák. De aztán rájött, hogy unokának unoka, csak éppen a valóságban.

– Elmerengtél, papa! Küldd le a kosarat! Anyu finom húslevest és krumplis tésztát küldött. Meg van egy kis fahéjas csavart is desszertnek.

Az öregúr lassan, komótosan leengedte a kosarat az erkély korlátján át. Lent az unokája beletette a saját szatyrából a becsomagolt ennivalókat: befőttesüvegben a levest, műanyag ételhordóban a tésztát, külön dobozban hozzá a savanyúságot, végül sütőpapírból hajtogatott papírzacskóban a fahéjas csavartakat.

– Húzhatod, papa! Mama is jól van?
– Jól van! Ma az én feladatom a kosarazás! – kiáltott vissza az öregúr, miközben szép lassan húzta fel a kosarat.

Amint a kosár felért, óvatosan átemelte a korláton.
– Viszem a mamának, köszönjük szépen!
– Jó étvágyat papa, és ha bármi kell, csak hívjatok! Vigyázzatok magatokra!

Azzal az unoka integetett, és ment is a dolgára. Az öregúr óvatosan lekötötte a szalagot a kosár füléről. A szalagot zsebre vágta, a kosarat pedig óvatosan, szinte szeretettel ölelve vitte be az erkélyről.

– Mama, remélem már megterítettél, mert ma Zsuzska kisebbik lánya már meg is hozta az ebédet!

“A kosár” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kata kedves ,meghatódva olvastam ezt a különleges de mégsem szomorú történetet.:]
    Mennyi érdekes dolgot tudtam meg itt, a Ti írásaitokból.
    Szeretettel gratulálok….Babu(f)

  2. Egyszerű életmese a hétköznapi történésekből, de csodás.
    Magkapó, ahogy a múltból a "kiskosár" elvezet a jelenig.
    Meghatódva olvastam. Szeretettel gratulálok. Rózsa

Szólj hozzá!