János mesélte…

Szomorú kötelességének tett eleget tegnap. Temetésen volt, olyan kényszerből. Ez miatt is volt még ma is keserű. Kollégájával több mint húsz évet dolgoztak együtt. Közös feladatok mellett voltak feszültségek köztük. Olyan véget nem érő kellemetlen nyüglődések történek. Árulkodások, rágalmak, viták, irigység nyomta lelkét, pedig ő, készséges segítő volt. Még az elhunyt családja is neheztelt Jánosra tekinteteik által is. A kettőjük feszültségeit figyelemmel kísérő vezetők is inkább hümmögtek nyílt állásfoglalás, segítség szándéka nélkül. Ezek ellenére elment a temetésre, mert kollektívan jelen voltak a többiek. Nem kellett volna ennek így lennie, morfondírozott. Nem adatott meg, hogy időben rendeződjenek a gondok. Még az utóbbi találkozást is János ellen fordította.
Tudom, miért lettem beteg, miattad, vágta arcába! Te idegesítettél mindig! Biztosan tudom, hogy szándékom se volt bántani, ártani neked! – Válaszolta. Mindig vitatkozó, indulatos volt, dúlt fúlt., emlékszik János. Évekkel korábban kórházba került, akkor meglátogatta szeretettel. Az utóbbi hosszú betegsége idején nem volt látogatási szándéka. Talán jó lett volna megbékülni egymással. Remélte barátom, hogy jelét, üzenetét kapja ennek.
A kolléga elhunyt, eltemették, s feszültségeket hagyott maga után.
Forrón sütött a Nap, s a benne kavarogtak az emlékek. Olyan rosszullét kerülgette, megtettem a tiszteletadást, ilyen kelletlenül még nem érezte magát, mondta.
Nem a gyász, a temetés nyomta lelkét, hanem a békétlenség, annak rendezetlensége. Hát ez miatt volt nagyon szomorú ma is. A dombnak felfelé vonult a gyászolók fekete serege. Jánosom is lehajtott fővel bandukolt.
A dombról lefele jövet szembe jött régi ismerőse Nóra. Nyugodt tekintete a léptei helyét figyelte a vonulók közt. János megtorpant és ámulattal fogadta a látványt. Oly kedvesen jött vele szembe, hogy meglepődött.
Szia, köszöntötte,
szia, válaszolt Nóra.
Jánosom ajkán kibuggyant a szó: szép vagy! Nóra arca mosolyra villant, köszönöm, s elhaladtak egymás mellett. Barátom soha nem viselkedett ekképpen, így nem szólított meg senkit, főleg temetőben, tömegben.
Meglepetés volt a villám találkozás és a felismerés, e kétségekkel teli állapotban, Nóra egyszerű szépségével találkozott, s őszintén meg kellett neki mondani véleményét! Végre kimondta, még ha kényes is volt a helyzet. Ki kellett mondania az igazat, legalább Nórának, hiszen megalkuvás és vívódás volt benne, mert inkább vezetői elvárásnak tett eleget a temetésen jelenlétével.
János, Nórával régóta nem találkozott. Mondta, bocsánatot fog kérni tőle. Nem azért, mert a váratlanul elébe lépő szépségét dicsérte, ami lelki vívódásait feloldotta, mint mentőangyal, hanem mert ő férjezett és ilyen témában soha nem beszéltek. Reméli ezért, nem neheztel rá.