A szeretet ereje

Amikor behozták, még nem sejtettem, hogy az életem soha többé nem lesz olyan mint mielőtt megismertem. Az utcán szedték össze, szinte eszméletlen állapotban. Járókelők hívtak mentőt hozzá. A hordágyon feküdt, sápadt arca beesett, mogyoróbarna szemei csillogtak. A homlokára tettem a kezem. Szinte tüzelt.
– Magas láza van – mondtam az ügyeletes orvosnak. Kesztyűt húztam, hogy megszabadítsam a ruháitól. Szemmel láthatóan napok óta nem fürdött. Egy gyors vizsgálat után a fürdőszobába kísértük a beteghordóval, hogy valamennyire megmosdassuk. Két kezét a hasára szorította, de jött engedelmesen velünk.
– Hozz egy ülőszéket légy szíves! – szóltam a fiúnak. A férfi az egész procedura alatt egy szót sem szólt. Sőt egész eddig nem hallottuk a hangját.
Némi tisztálkodás után egy kórterembe kísértem. Hamarosan jött az ügyeletes aki megvizsgálta. Labort, ultrahangot kért, majd antibiotikumot, infúziót, fájdalomcsillapitót rendelt. Valamiért végtelenül szimpatikus volt ez a néma hajléktalan fiú. Volt a szemében valami, ami megfogott engem. A gyógyszerek lassan hatni kezdtek. Hoztam neki még egy takarót, batakartam vele, keze ügyébe tettem a nővérhívót és leoltottam a villanyt. Néhány alkalommal benéztem hozzá az éjszaka folyamán. Fájdalma csökkent ugyan, de láza makacsnak bizonyult. Nyugtalan álmában forgolódott és mondott is valamit, de nem értettem. Ha megérintettem megnyugodott.
Reggel az osztályátadás előtt benéztem hozzá, de mélyen aludt.
Egyedül éltem a válásom óta, gyermekem más városba járt egyetemre, ritka vendég volt itthon. Így, amikor hazaértem némi reggeli után lefeküdtem aludni.
Este, miután újra átvettem a szolgálatot első dolgom volt benézni hozzá. Örömömre ült az ágyban, bár karjába még folyt az infúzió, szemmel láthatóan jobban volt. Rámosolyogtam, az éjjeli szekrényre tettem a két narancsot, amit hoztam. Kaptam érte egy mosolyt és egy alig hallható "köszönöm" – öt. Kiléptem a kórteremből de még meghallottam a kérdést:
– Visszajössz majd?
– Igen, mihelyt végzek. – válaszoltam. Tíz óra fele végeztem is, benéztem hozzá. Ébren volt, infúziója elfogyott korábban. Megörült nekem, arrébb csusszant, hogy az ágya szélére üljek.
Nem szólt egy szót sem, csak nézett engem. Szinte zavarba jöttem fürkésző pillantásától. Volt a szemében valami, ami a lelkemig hatolt. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de kezdett kínos lenni a helyzet.
– Tehetek érted valamit?
– Tudnál hozni nekem papírt és ceruzát?
– Tollat máris adhatok – mondtam.
– Esetleg lenne egy bármilyen ceruza mégis? – kérdezte kedvesen.
– Körülnézek – ígértem. Találtam ceruzát és egy pakli géppapirt adtam neki. Megköszönte, én pedig magára hagytam. Éjfélkor benéztem hozzá, mert még égett a villany. Ébren volt. Rajzolt. Amikor beléptem az ajtón felém nyújtotta a lapot. A géppapiron egy fénykéhű grafitrajz volt. Egy portré, rólam.
Tátva maradt a szám.
– Ez gyönyörű! – mondtam őszinte csodálattal.
– Igen az – válaszolt csintalan félmosollyal. Jobb kedve volt, nem akartam elrontani, így nem kérdeztem meg, ami foglalkoztatott. Vajon miért él az utcán egy ilyen tehetséges ember?
Alulról nézett rám, haja a homlokába hullt. Mosolygott álmélkodásomon.
– Bármit lerajzolok neked – mondta. – De csak neked.
– Miért csak nekem? Ezt a világnak kéne megmutatni, nem eltitkolni! – értetlenkedtem.
– Csak neked. Hangja fémesen koppant, és elhallgatott. Súlyos csend telepedett közénk.
Az ágyára ültem és megfogtam a kezét.
– Rendben. – mondtam gyengéden. – Csak nekem.
Rám emelte tekintetét. Szemében valami mély súlyos szomorúság ült, valami távoli megfoghatatlan bánat. Nem mertem feszegetni a témát. Egy pillanatra megcsillant a szeme, felemelte a karját, mintha hozzám akarna érni, de a mozdulat megtört, keze lehanyatlott.
Mivel nem volt biztosítása és nem volt már közvetlen életveszélyes állapotban, másnap elengedték. Távolról sem volt egészséges még, aggódtam érte. Kértem az orvost, találjunk ki valamit, de hajthatatlan volt. Kötötték a szabályok.
– Hol talállak meg? – kérdeztem. Farmer és farmerdzseki volt rajta. Túl kevés ebben a hidegben.
– Sehol. – hangja koppant, mint az eldobott kő.
A nevét sem tudtuk. Irat nem volt nála és csak nekem szólalt meg. John Doeként szerepelt a kórlapon. Szóval az egyetlen kiindulási pont a rajz volt. Művészi alkotás a javából, tehetséges és tanult is rajzolni. Úgy negyvenöt éves lehetett tehát kb huszonkét- huszonnégy éve végzett A jobb alsó sarkában egy pici szignót találtam.
C. D. Nem kellett kutatnom. Craig Davis! Emlékeztem a történetre. Az újságok akkoriban dugig voltak a történetével. Úgy tíz évvel ezelőtt egyszer csak eltűnt. Műtermében és otthonában rengeteg vért és egy holttestet találtak. Aztán a hatóság kinyomozta, hogy a hulla Craig feleségének a szeretője volt. Mindenki úgy gondolta, hogy a művész úrban elszakadt a cérna. Együtt találta őket és hirtelen felindulásból megölte a szeretőt. Ezt vallotta a felesége is. Ő pedig eltűnt. Egy ideig keresték de sikertelenül.
És most itt volt. Persze hogy nem mondta meg a nevét. Kértem pár nap szabadságot, hogy megkeressem. Pár hajléktalan a segitségemre volt, hiszen kajával, piával felszerelkezve mentem. A negyedik napon meglett. A külváros egyik utcájában, egy kapualjban. Ahogy sejtettem újra beteg volt. Hiszen félig sem gyógyult meg. A kórházba nem vihettem, hazamentünk. Lefektettem a kisszobában. Rázta a hideg, ahogy szökött fel a láza. Teát főztem, és a kórházból mentett antibiotikumot adtam neki.
Néhány nap alatt jobban lett. Nem mondram el, hogy tudom ki ő. Magára hagytam pár órára. Rajzkészletet, rajzszenet, vázlattömböt vettem neki. Láttam, hogy megörült a profi cuccnak. Utánanéztem, hogy régen milyen fajtát használt, ugyanazt kapta.
– Miért? – kérdezte.
– Módomban áll megtenni.. – vontam meg a vállam.
– Craig. – Felkapta a fejét.
– Rég szólítottak így.. Felugrott, összekapta a holmiját.
– Nyugodj meg, nem szóltam senkinek. Nem viselnéd el a bezártságot.
– Mi történt akkor..?
Tenyerébe hajtotta a homlokát. Megfogtam, megsimogattam a karjait. Kezembe adta a kezét.
– Mire hazaértem a pasas halott volt. Jessica állt a vértócsa közepén. "Meghalt".. Ezt suttogta. "Megöltem". Én pedig hittem neki. Hittem, mert szerettem. Mondja azt, hogy én öltem meg. Ezt javasoltam. És eltűntem. Tudtam hogy milyen az utcán élni.. A nevelőintézet előtt is ott éltem.
– Nevelőintézet? – kérdeztem.
– Igen. Anyám prosti volt, apám az egyik kuncsaft. Általában az utcán éltem. Tizennégy évesen kerültem be. Huszonegy évesen ki. De akkor már egyetemre jártam, dolgoztam, órákat adtam rajzolni vágyóknak. Még mindig fogta a kezem.
– Kérhetek még valamit?
– Persze.
– Amikor először bevitt a mentő… Az arcomra tetted a kezed.. Az már majdnem olyan, volt mint a simogatás.
– Simogatást szeretnél? – kérdeztem.
– Ahh, ostobaság felejtsd.. Kezem az arcára, homlokára tettem. Lassan, nagyon lassan végigsimogattam. A tenyerembe hajtotta arcát. Karját kinyújtva magához ölelt. Arcunk egymáshoz simult. Fejem a vállára hajtottam. Hatalmas sóhaj szakadt ki belőle. Átkaroltam testét. Végignyúltunk az ágyán. Szemébe csillag költözött ahogy rám nézett. Kisimitottam halántékából barna fürtjeit. Végigsimította testem. Elömlött bennem valami nagyon jó, bizsergető érzéa, attól, ahogy hozzámért. Alhasamban forró vágy nyílt ki, mint a tubarózsa. Hosszan megcsókolt. Éreztem feltámadó férfiasságát. Éreztem, ahogy vágyik rám. Gyengéd volt, figyelt minden rezdülésemre. Vágyunk beteljesedvén testünk egymáséba olvadt s eggyé vált. A karjában aludtam el.
Másnap felhívtam egy korábbi páciensemet, aki történetésen ügyvéd volt. Korábban felajánlott egy lehetőséget, hogy egyszer ingyen igénybe vehetem a szolgálatát. Elvállalta Craig esetét.
Nemcsak a nevét mosta tisztára hanem a volt felesége által eltulajdonitott vagyonát is visszaszerezte. Hamarosan új házba költöztünk. A falait Craig grafikái díszitik. Bár egy részük kiállításra megy. Egyet kivéve. Amelyik egy géppapirra készült hétköznapi kemény ceruzával és egy nővért ábrázol.

Bata Éva

“A szeretet ereje” bejegyzéshez 5 hozzászólás

Szólj hozzá!