Számomra az általános iskola felső tagozata úgy telt el, mint egy nagyszerű kaland. Hetente kétszer jártam edzésre, vasárnap templomba, a hét többi napján pedig a haverokkal jártuk a közeli fenyves erdőt, meg a szántóföldeket. Már ebben az időben észrevettem, hogy különösen vonzódom a fegyverek iránt. Talán édesapám meséi oltották belém a puska iránti szeretet. Ő valaha vadászott, amikor még főjegyzőként dolgozott, de a háború után persze nem kapott vadászengedélyt. Legjobb barátom szintén megszállott fegyverrajongó volt, így nem csoda, hogy hetedikes korunkban beiratkoztunk a városi MHSZ sportlövő szakosztályába.
A szabadidő eltöltése ilyen módon már nem volt kérdéses, hiszen a heti kétszeri tornaedzés, az egyszeri lövészet után, már alig-alig maradt időm másra. Persze a tanulást nem vittem túlzásba, a táskámat rendszerint reggel kipakoltam, és beraktam az aznapi könyveket, füzeteket. Ennek ellenére az osztály jó tanulói közé tartoztam.
Hetedik osztály végén volt életem másik nagy fordulópontja. A templom sekrestyése, ahová ministrálni jártam, szörnyű bűnt követett el, legalábbis az én szememben.
– Bocsásson meg, hogy közbevágok. Mi lehetett az a nagy bűn, amire még most is emlékszik?
– Nem a tény a lényeges, hanem az, hogy ki követte el, és hogy ez a cselekedet megrendítette az addig szilárd hitemet.
Történt, hogy már fél év óta nagyon kevés volt a misék utáni perselypénz. Eleinte a plébános azt hitte, hogy a hívek adakoznak kevesebbet, de aztán a pünkösdi nagymisén szemmel látható volt, hogy nagyon sok pénz jött be, hiszen még a tartalék perselyeket is ki kellett vinni. Ennek ellenére a számolás után alig volt valamivel több a bevétel, mint egy közönséges vasárnapi istentisztelet után. Ekkor határozott úgy az esperes úr, hogy a rendőrséget is belevonja az ügy felderítésébe.
Tudja, akkoriban a szentmisét a katolikus papok háttal a híveknek celebrálták, csak az úrfelmutatáskor, és a szentbeszéd alatt fordultak szembe a közönséggel. Az adományokat pedig mindig a sekrestyés gyűjtötte be, és számolta össze. Nekünk, ministránsoknak nem is volt szabad a perselyekhez nyúlni. Nem véletlen, hogy az elsőszámú gyanúsított Pista bácsi, a sekrestyés volt.
A rendőrség nagyon ravasz csapdát állított a tolvajnak. A következő nagymisén valamilyen vegyszerrel átitatott százforintosokat adtak az egyházközség két vezetőjének. Azok aztán berakták a perselybe a pénzt. A mise után, amikor a sekrestyés leszámolt a bevétellel, megjelentek a nyomozók. Felszólították az öreget, hogy ismerje el a lopást. Persze, ő tagadott, de a pénztárcájából előhalászták a megjelölt százasokat, és akkor már mindent beismert.
Elmondta, hogy a lánya egy szélhámos emberrel állt össze, és a házasságából született unokát rájuk hagyta. Nem volt elég pénzük a gyerek eltartására, ezért nyúlt a perselypénzhez.
A főtisztelendő úr megbocsátott az öreg sekrestyésnek, hiszen Jézus tanítása szerint a megbocsátás kötelező volt számára, azonban a rendőrség feljelentette a tolvajt, s Pista bácsit elítélték két év felfüggesztett börtönre. Csak a mostani eszemmel értettem meg miért volt szükség erre a \’60-as évek végén. Az egyház és az állami vezetés látszólagos kibékülésének szüksége volt a példa statuálására. Nem a bűn mértéke volt a döntő, hanem a szerencsétlen ember bizalmi állása az egyház keretein belül. Természetesen ezt a helyi sajtó öles betűkkel a címoldalon közölte is.
Számomra az volt érthetetlen az egész herce-hurcában, hogy az esperes úr milyen könnyen megbocsátotta a bűnt, pedig nekünk még kisebb stiklikért is súlyos büntetéseket szabott ki. Ma már megértem a helyzetet, hiszen a szerencsétlen embert így is elbocsátották az állásából, de akkoriban ez nekem nagy trauma volt…
Az egyik tanárnőnket nagyon megszerettem, mert olyan emberi, mondhatni anyai szeretettel vett körül bennünket, hogy az óráin szinte csüggtünk a szavain. Ő is, és a férje is elkötelezett kommunista volt. Csak most látom, hogy szinte cseppenként oltották belénk az ő eszméik iránti szeretetet. Észre sem vettük, és már mi is vallottuk azokat a téziseket, amiket akkoriban a média paukolt a nép fejébe. Engem különösen szeretett a tanárnő, akit csak Ilike néninek neveztünk. Ő volt az úttörőcsapat vezetője is. Talán azért kedvelt jobban, mint a társaimat, mert édesanyámmal együtt dolgozott, és a csapat hírnevét öregbítettem az említett vetélkedőn való szereplésemmel. A tanév végén elküldött a Csillebérci Úttörő Táborba, vezetőképző tanfolyamra is. Gyermekkorom egyik legszebb emléke közé tartozik ez a táborozás. Valószínűleg tudatosan szervezték ezeket a táborokat ilyen szórakoztató módon, mert így akarták a gyermekek lelkében elültetni az ideológia iránti elkötelezettséget. Rengeteget játszottunk, túráztunk a budai hegyekben, és ez mind-mind szép emlékként rakódott le a tudatunk mélyén. Persze, azért az úttörő élet szabályait is naponta sulykolták belénk, de ez nem úgy tudatosult bennünk, mint kötelesség, hanem, mint dicsőséget éltük meg. Én is szinte fájó szívvel búcsúztam, amikor vége lett a tábornak. A nyár többi élménye elhalványult az ott töltött két hét emlékei mellett. A következő tanévben kineveztek az úttörőcsapat titkárává, így az elsők között is az elsők közé tartoztam. Lassan kezdett halványulni bennem a hit iránti elkötelezettség, bár egészen a nyolcadik osztály végéig rendszeresen eljártam a templomba a misékre, csak a vallás mélysége kezdett elsekélyesedni bennem. Látja, így nevelték át a gyermek és ifjú korosztály tagjait a szép eszmék és példák megcsillogtatásával, pedig már akkor is a vezetők a saját életük kényelmével voltak elfoglalva, és nem a nép érdekeivel.
– Nem újdonság számomra sem az említett eset, hiszen aki abban az időben volt gyerek, az mind átélte ezeket az eseményeket. Attól függött, hogy milyen hatást gyakoroltak rá a szép példák, hogy milyen közegben érte őt ez a hatás. Falun kisebb mértékben sikerült az ifjúságot eltéríteni a vallástól, hiszen a falusi párttitkárok nem versenyezhettek a plébánossal sem intelligencia, sem pedig műveltség terén. Ezért aztán szerencsére a papság ott mélyebb befolyást gyakorolt az ifjúság lelki életére, erkölcsére.
– Érdekes, hogy az ember még ma is milyen sok, kedves emléket őrizget abból az időből. Emlékszem az esti összejövetelekre, amikor az egész tábort kivezényelték az ünnepélyes zászló levonásra. Utána mindig az úgynevezett sóderozás következett. Ez egy bugyuta játék volt, ami a serdülő gyerekek szexuális érdeklődésére támaszkodott. Kettős körben sétálva énekeltük, hogy \”sóder, sóder a lábam alatt, / aki itt a legszebb, az tőlem puszit kap\” és a dal végén a szemben álló lánynak puszit, vagy esetenként csókot adtunk. Legalább egy óra hosszat örömködtünk ilyen módon minden este. Meg sem fordult a fejünkben, hogy ez milyen megalázó, akár a lányok, akár a fiúk szemszögéből nézzük is a dolgot. A legbensőségesebb érzést, a szerelmet és a hozzá kapcsolódó testi érintkezést alacsonyították le a hétköznapi ölelkezés szintjére. Nem kell csodálni, hogy az akkori fiatalok közül nagyon sokan a felnőtt életben is ilyen erkölcsi szinten éltek és élnek ma is. Talán ez is egyik oka a rengeteg válásnak, ami a huszadik század végén jellemezte a magyar valóságot.
A másik nagy élményem abból az időből a déd-öregapám malomjában eltöltött nyaralás volt. Még ma is élénken él emlékeimben az a két hét.
Megérkeztünk nagynénémmel, Nenével a Fejér megyei kis faluba. A malom, ahol a nyaralást terveztük, a falutól kb. két kilométerre volt. Elindultunk a kofferek fülébe kapaszkodva keresztül a falucskán. Az utca két oldalán öreg, falusi házak aludták poros álmukat a tikkasztó nyári melegben. Csak néhány porta kerítése mögül vakkantottak ránk az udvart őrző, kideríthetetlen származású kutyák. Hamar végig értünk a falu főutcáján, s a mezei útra kanyarodva, szőkülő búzamezők között vezetett utunk. A gabonaföldek felett megállt a levegő. A magasban néhány pacsirta rótta végtelen köreit a levegő országútjain. Orrunkba belecsapott az érő gabona fanyarkás illata. Csend volt. Lábunk majd bokáig süppedt a mezei út finom porába. Időnként meg-megálltunk, mikor már nagyon húzta karunkat a súlyos bőrönd. Egy dombhajlaton átérve megpillantottuk a közel száz éves vízimalom piroscserepes tetejét, és a malmot körülölelő gyümölcsöskert haragos-zöld fáit.
– Már csak pár száz méter, és megérkezünk. Bírod még, Csongikám? – kérdezte Nene.
– Persze, hogy bírom, nem vagyok olyan nyavalyás, hogy egy kis cipekedéstől leszakadjanak a kezeim – válaszoltam, és fogam összeszorítva szaporáztam lépteim.
A major közelébe érve kistermetű, fekete kutya futott acsarkodva elénk. Tisztes távolságban lefékezett, majd félig támadóan, félig menekülve dühösen morgott és kaffogott.
– Bogár! Ne mérgelődjél már! Látod, hogy csak mi vagyunk! Nem vagyunk idegenek, nem ismersz meg? – csitítgatta Nene a csahost.
Az eb kissé megzavarodva hallgatott el, és látható volt, hogy nem tudja, mit tegyen, mert a hang ismerős volt, de engem még nem látott. A helyzetet végül is egy fiatal, harminc éves forma nő oldotta meg.
– Isten hozott Ilus, szerbusz, Csongi! Bogár, menj a fenébe, nem látod, hogy Ilus jött meg? Gyertek, menjünk be a házba, ott kellemesebb a levegő, nincs ilyen döglesztő hőség! – tette hozzá, és melegen megölelt, majd a lakás felé terelgetett minket.
Álmélkodva szemléltem a házat. Az L alakú épület hosszabbik szára volt a kétemeletes malom. A rövidebbik szár szolgált lakásnak. Az épületek által bezárt szögben régi kerekes kút álldogált, piros cseréptetővel. Oldala zöldre festett lécrácsból készült. A malommal átellenben emelkedett a nyári konyha, hozzá tapasztva folytatólagosan az istálló és a szénapajta. Az U betűt formázó épületegyüttes által közbezárt udvar a nyílt, tágas mezőkre tekintett. A major mögött kis tavacska vize fodrozódott a lenge, nyári szellőtől. Az istállóból halk szöszmötölés és elnyújtott tehénbőgés hallatszott. Az egész udvart ellepték a háziasszony lábasjószágai, itt-ott kapirgálva. A trágyadombon egy harcias, nagytestű kakas lépkedett kackiásan, és időnként érces hangon tudatta a világgal, hogy itt ő az úr.
Megráztam a fejem, hogy a látomást kitöröljem a szememből, hisz az egész kép úgy tűnt, mintha Fekete István egyik regényének a helyszínére érkeztem volna. Szemem vissza-visszatért a malomra. Előre láttam, hogy nem fogok unatkozni az elkövetkező két hét alatt. Felderítem azt a pincétől a padlásig.
– Mikor épült ez a malom? Olyan réginek látszik, mintha már legalább száz éves lenne!
– Hát bizony annak már százharminc éve, hogy ükapád letette az első köveket. Aztán az évtizedek alatt mindig bővítették, és így alakult ki a mai formája. Sajnos, már tizenöt éve nem működik. Rákosiék nem engedték meg az őrlést, azóta csak áll és romlik, amíg egyszer csak összedűl – válaszolt Erzsi néni.
A verandán üldögélve aztán hosszan elbeszélgettünk a jelen helyzetről, a tsz-beli munkalehetőségekről, az állatok tartásáról, és az elkövetkező két hét várható eseményeiről. Késő délután megérkezett a ház gazdája, Jóska bácsi is. Nehéz sóhajtás kíséretében telepedett le mellénk.
– Nem tudom, mit akar az elnök, már kellene aratni az árpát, de egyre csak a tavasszal nyitott kőbánya helyzetével foglalkozik. Mintha a Téesz nem is a paraszti munkákból élne. Ha így megy tovább, az árpából kipereg a szem, és a várt 20 mázsa holdankénti termésből jó, ha a fele kerül a magtárakba – dörmögte maga elé. Hiába dolgozik az ember látástól-vakulásig, ha az ilyenek miatt a munkaegység nem ér egy fabatkát sem. Még szerencse, hogy a Böske meg a Manci jól adja a tejet, így legalább a konyhapénzt meghozzák mindennap. Mi újság, Ilus az otthoniaknál? – fordult Nene felé.
– Hát csak megvannak. A gyerekek nőnek, már mindegyik középiskolás, csak a Csonginak van vissza még a nyolcadik osztály. Szűkösen élünk, de a jókedv nem hagy el bennünket. Ez a zsivány – mutatott rám – a minap még a kutyát is megnyírta. Úgy néz ki, mint egy törpe oroszlán. Az egész Újtelep rajta nevet, és szegény pára már az utcára is alig mer kimenni – válaszolt Nene.
Még sokáig beszélgettünk az otthoniakról, a megélhetésről, a gyerekek huncutságairól, és legtöbbet a rokonok viselt dolgairól. Kilenc óra felé aztán elvonultam aludni, mert az utazástól nagyon elfáradtam. A felnőttek még késő éjszakáig adták-vették a híreket, de ezt már nem hallottam.
Másnap reggel az ablakon betűző napfény ébresztett fel. Frissen pattantam ki az ágyból, s a nyári konyha felé vettem az utat. Erzsi néni – a háziasszony – már ott sertepertélt a csikótűzhely mellett.
– Megéheztél Csongi? Gyere, itt egy nagy csupor tej, és van mellé még egy kis libatöpörtyű kenyérrel. Egyél csak bőséggel, rád fér! – tette le az ételt a konyha asztalra.
Hatalmas étvággyal vetettem rá magam a finomságokra. Tele szájjal kérdeztem meg Erzsi nénét:
– Megnézhetem a malmot? Nagyon kíváncsi vagyok, milyen gépeket használtak a gabona őrlésére.
– Persze, hogy megnézheted. Csak arra vigyázz, nehogy bajod essék! De előbb kimegyünk az állomásra a lányok elé. Te még nem is ismered a lányaimat. Erzsi a tavaszon töltötte be a tizenhármat, Esztike meg szeptemberben lesz kilenc. Biztosan jól kijöttök majd egymással. Ezek olyan rosszak, mint hét ördög.
Kilencfelé járt az idő, mikor Erzsi néni sürgetően rám szólt: induljunk a lányok elé, mert még lekéssük a vonat érkezését. Nene otthon maradt ebédet főzni.
Az út már nem tűnt olyan hosszúnak, mint idejövet, hisz ismerős volt a gabonamező, a dombhajlat, és a pacsirták is mintha csak egyfolytában a levegőben lebegtek volna tegnap óta. Az állomáshoz vezető utcán a kutyák ugatása is barátságosnak tűnt már. A kis falusi indóház ugyanolyan sárgán gubbasztott a sínek mellett, mint tegnap. Még a vonat is megszokottan sistergett érkezésekor. A szerelvényről két idősebb asszony, egy termetes parasztember, és két lányka szállt le.
– Édesanyám! – kiáltották szinte egyszerre a fruskák, és két, nehéznek tűnő szatyrot húzva maguk után Erzsi nénihez szaladtak. Engem pedig zavart tekintettel szemlélgettek.
– Ez itt Erzsike – mutatott a nagyobbikra – ez pedig Eszti – simogatta meg a kisebbik, a szöszke fejét néném. Alaposan szemügyre vettem mind a kettőt. Erzsi nyúlánk, vékony, már-már nőiesedő, barna leány volt. Szeme, mint két eleven, sötétbarna bogár, úgy siklott végig rajtam tetőtől-talpig. A könnyű nyári ruhából aranyló-barnán bukkant elő vékony, de mégis telt karja.
– Csongor vagyok – mutatkoztam be, és két puszit nyomtam a lány elpiruló arcára.
– Szia, Csongi – ugrott nyakamba a kisebbik leány, és két csókot cuppantott a képemre. Jóleső pillantással szemléltem a kicsattanó egészségről árulkodó piros arcot, a hosszú copfba font mézszőke hajat, és a zöld cicaszemek alatt elszórt apró szeplőket.
– Hát, akkor mehetünk! – dörmögtem nem létező bajszom alatt, és megfogtam a szatyrok fülét.
Hazáig Esztinek be nem állt a szája. Sorban elmesélte, hogy milyen szép cicája van a nagymamának, a Morzsi hogyan fogta meg a szomszéd áttévedt, kendermagos kakasát, milyen aranyos borja született a Mancinak. A malomhoz érve már úgy ismertem a nagymama háza táját, mintha mindig oda jártam volna nyaralni. Bódultan hallgattam a szóáradatot, de közben lopva Erzsit vizsgálgattam. Még sohasem éreztem azt az érzést, ami lassan lopózott belém. Eddig a lányokra csak úgy tekintettem, mint nyavalygós, minden játékot elrontó, szeleburdi gyerekekre. Az otthoni csapatból szigorúan kitiltottam őket. A szüleim gyakran megróttak ezért, de ennek ellenére sem voltam hajlandó barátkozni velük. Most éreztem először életemben, hogy egy leány milyen különös hatással van rám.
A malomhoz közeledve Bogár hangos viháncolással futott elénk. Sírós-nyafogós hangokat hallatott, miközben fel-felugrált a lányokra. Azok meg gyengéden becézgették a kis, fekete kutyát.
– Gyerekek, öltözzetek át és mosakodjatok meg, mert mindjárt kész az ebéd! – hallatszott a nyári konyhából Nene hangja.
– Csókolom Ilus néni – kiáltotta szinte egyszerre a két kislány, és az asszony nyakába ugorva össze-vissza csókolták őt. Meddig maradnak itt minálunk? – kérdezték egymás szavába vágva.
– Hát legalább két hétig – mosolygott a kérdezett.
– Jaj de jó, legalább sokat játszhatunk akkor Csongival – sikkantott Eszti. Erzsi nem fűzött hozzá semmit sem húga megállapításához, de az arcát elborító pír jelezte az ő véleményét is.
– Na, most aztán, sipirc, mosakodni, mert kihűl az étel – zárta le az eszmecserét a háziasszony.
Ebéd után jóleső lustaság vett erőt rajtunk. Szempillánk le-lecsukódott a nagy melegben. Még a beharangozott édesség sem kellett már. Erzsi néni így bíztatott bennünket:
– Menjetek aludni egy keveset, hisz ebben a hőségben úgy sem lehet játszani!
Mind a hárman, mintha csak összebeszéltünk volna, egyszerre bólintottunk rá, és megköszönve az ebédet a hűvös szobába húzódtunk
A nap heve már enyhült, mikor felébredtünk. Rögtön előálltam az ötlettel: nézzük meg a malmot, hogy milyen gépek találhatók benne. A lányok egy kicsit húzódoztak, de némi rábeszélés után hajlottak a szóra, és engem a szobából kiebrudalva azonnal öltözködni kezdtek.
Először a pinceszintet csúsztuk-másztuk keresztül-kasul. Álmélkodva néztem a hatalmas, négyszögletesre bárdolt tölgyfa gerendát, ami a vízkerék közepéből nyúlott be a pince vastag kőfalán keresztül. A gerendára széles tárcsa volt szerelve, amiről erős bőrszíj közvetítette a forgó mozgást a mennyezet alá szerelt acéltengelyen lévő nagyobb kerékre. Amerre csak léptünk, mindenhol nyirkos volt a kőpadló. Rövid idő múlva megborzongtunk a hűvös, párás levegőben. – Itt nincs sok látnivaló, gyerünk tovább a következő szintre – mondtam.
A dohos pincéből a földszinti terembe lépve nagyot sóhajtottam. Az ablakon betűző napfényben apró porszemek járták táncukat. A helyiségben számos gép aludta évtizedes álmát. Lépésről lépésre ismerkedtem meg velük. A szerkezetek oldalán található ajtókat nyitogatva próbáltam meg kitalálni azok rendeltetését. Lassan kirajzolódott fejemben a malom működésének rendszere.
Még sokáig nézelődtünk a teremben, aztán az emeletre vezető lépcsőn felkapaszkodtunk a felső helyiségbe. Itt nagyméretű fagaratok foglalták el az egész termet. A fal mellett széles folyosó vezetett. – Bizonyára itt tárolták a búzászsákokat – jegyeztem meg. A lányok csak a vállukat vonogatták, mondván, ők nem tudják, miként üzemelt a malom.
– Nincs itt semmi látnivaló, inkább gyerünk a tóhoz, és nézzük meg a kiskacsákat, azok sokkal aranyosabbak, mint a malom gépei! – szólított fel Erzsi.
A malom mögött elterülő kicsiny tavacskán számtalan kacsa és liba úszkált. Közeledésünkre a gúnár hangos sziszegéssel válaszolt. Fejét előrenyújtva, szárnyait kissé szétterpesztve, egyre gyorsuló iramban szaladt felém.
– Hess innen te fenevad! – förmedtem rá.
– Ne félj, nem bánt, csak ha idegeneket lát, akkor hősködik – nevetett Erzsike. Majd megbarátkozik veled, és akkor már meg is simogathatod.
– Nem félek tőle, de nem szeretném, ha óvatlanul a fenekembe csípne – válaszoltam, és mélyhangú kutya-ugatást utánozva a gúnár felé rontottam.
A liba zavarba jött, és a "szégyen a futás, de hasznos" elvet követve a vízbe menekült. A kislányok hangosan kacagtak. Eszti a könnyeit törölgetve a nevetéstől, incselkedve jegyezte meg: – jobban tudsz ugatni, mint a Bogár, majd te leszel a házőrző! Az orrom alatt morogtam, hogy a kutyasorsot nem nekem találták ki.
A tó vízén úszkáló kacsák hangos hápogással szűrték a vízen lebegő békalencsét. A part körül tyúkok kapirgáltak, és közöttük egy hatalmas cifra kakas sétált fel-alá, s időnként érces hangon kukorékolt. Távolból halk harangszó sodródott felénk a falu felől. A tavat körülölelő parton vadrózsa bokrok virítottak, körülöttük méhek döngicséltek. Az egyik bokor alól termetes fácánkakas lépegetett a víz felé. Olyan gyönyörű és megkapó volt a látvány, hogy némán, földbegyökerezett lábbal álmélkodtunk. Békés áhítatot sugárzott a nyári délután, s úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas templomban állnék. Hosszú ideig nem szóltunk egy szót sem. Végül Erzsi törte meg a csendet:
– A tóban fürdeni is szoktunk. Ilyenkor már kellemesen meleg a víz. Nincs kedved megmártózni? – fordult felém.
– Az jó lenne, csak nem vettem fel a fürdőnadrágomat. Gyerünk, öltözzünk át, és ússzunk egy jót – tettem még hozzá.
– Én nem tudok úszni – válaszolta Erzsi.
– Én sem – csatlakozott nővéréhez a kis szöszke Eszti – ugye megtanítasz minket!
– Persze. Csak aztán szót fogadjatok, nehogy valami baj legyen – intettem őket.
Gyorsan leszaladtunk a házba, sietősen felöltöttük a fürdőruhánkat, s aztán pár perc múlva már a tavacska langyos vízében lubickoltuk. Oda-vissza átúsztam a tavat és utána a lányokhoz fordultam:
– Na, mi lesz lányok? Nem jöttök velem?
– Ott már mély a víz, ellep minket – felelt Erzsi. Tudod, hogy nem tudunk úszni.
– Először Esztikét tanítom meg, aztán majd tégedet is. Gyere, segítsél egy kicsit.
A nagyobbik leány odajött mellém, és kérdően nézett rám.
– Na, nézzétek, megmutatom, hogyan kell a kezetekkel és a lábatokkal tempózni! A lányok odaadó figyelemmel kísérték minden mozdulatomat.
– Látjátok, nem olyan ördöngösség az úszás, csak a levegővételre kell figyelni, és már megy is. Gyere Erzsi, add ide a kezedet, Eszti meg majd ráfekszik, amíg a tempókat gyakorolja!
Szorosan megfogtuk egymás kezét, és a kisleány egyre ügyesebben evickélt a langyos víz felszínén. Később a levegővétel ritmusát mutattam meg. Félóra elteltével a lányok már szabályosan vették a levegőt és buktatták fejüket a tó selymes vízébe. Aztán Eszti egyedül próbálkozott, s kitörő lelkesedéssel örvendezett, mikor tíz tempót egyvégtében megtett.
– Látjátok, már tudok úszni! Mama meg mindig attól félt, hogy belefulladunk a vízbe.
– Azért még a sekély részen próbálkozzál, amíg legalább oda-vissza kétszer át nem tudod úszni a tavat – intettem. Gyere Erzsi, most te következel! Téged majd egyedül tanítalak, hiszen Eszti nem bírna el.
Erzsi engedelmesen feküdt karomra, és az útmutatásnak megfelelően szorgalmasan gyakorolt. Nem vette észre, hogy enyhén megremegtem, amint teste a kezemhez ért. Azt sem látta, hogy az arcom elpirul, mikor a nagy gyakorlásban zsendülő mellei hozzám dörzsölőztek.
– Most már próbálkozzál egyedül! – szóltam rekedt hangon, és egy lendületes vetődéssel a tó mélyebb részei felé tempóztam. Döbbenten észleltem, hogy a leánytest érintése milyen izgató hatást gyakorolt rám. A kitartó úszás közben egyre csak az járt a fejemben, hogy milyen jó is volna ismét ott állni a vízben derékig, és átölelve tartani a szép, barna, selymes bőrű leányt. Dühösen róttam a köröket a tóban. Nem tudtam magamnak megmagyarázni ezt az érzést. Talán csak nem vagyok szerelmes? – kérdeztem magamtól. Nem, biztos, hogy nem, hiszen Erzsi a harmadik unokatestvérem, és ez így lehetetlen – tiltakoztam, bár egyre jobban éreztem az ellenkezőjét. Félórás megfeszített úszás után kissé megnyugodva tértem vissza lányokhoz. Azok dicsekedve mutatták, hogy ki milyen hosszú táv leküzdésére képes.
– Gyertek, menjünk ki, mielőtt még megfáztok! Holnap majd ebéd után fürdünk, akkor melegebb lesz – szóltam és lassú léptekkel kiballagtam a vízből.
A leányok is kimásztak a partra, és egymást túllicitálva bizonygatták, hogy mennyire megy már nekik az úszás. Lassan ballagtunk a ház felé. Útközben pár vadszegfűt találtam a gyepen. Leszakítva, csokorba fogtam és átnyújtottam Erzsinek. A kamaszlány – vörös arccal – megköszönte a virágot és két puszit lehelt az arcomra, utána hangos kacagással szaladt a nyári konyha felé. Elgondolkodva követtem, észre sem véve, hogy a kisebbik leány arcán furcsa fintor jelenik meg, majd fülig érő szájjal vigyorogni kezd.
– Ugye te szerelmes vagy Erzsibe? – szögezte nekem a kérdést. Nyugodtan mondd meg, úgysem árulom el a mamának! – noszogatott a kislány.
– Nem tudom, mi a szerelem, de szívesen vagyok Erzsivel. Persze veled is – tettem gyorsan hozzá, hogy a kis szöszkét meg ne bántsam.
– Úgy is tudom, hogy szerelmes vagy, hiába tagadod – vágta rá Eszti és harsány nevetéssel a nővére után eredt.
Vacsora után az ágyban sokáig forgolódtam, nem tudtam elaludni, mert egyre csak a délutáni fürdés körül forogtak gondolataim. Újra éreztem a selymes bőrű leánytest enyhe súlyát, a gömbölyödő mellek semmihez sem hasonlítható érintését. Könnyedén, jólesően megborzongtam a gondolatra, hogy még két hétig együtt leszek Erzsivel.