A szilvafa meséje

Összes megtekintés: 116 

Fújt az őszi szél, szilvák a lombos fakoronán beszédbe elegyedtek…

– Emlékszem – kezdte beszédét az egyik,
október volt azon a szép őszi napon is.

Majd merengőn a messzi távolba nézett,
hamvas-lila kabátját végigsimította,
és mint akit az ég is cserfes szilvának teremtett,
büszkén, magát kihúzva mesélni kezdett:

– Réges-régen ott fent, a dombon, éldegélt egy szilvafa.
Nem látogatta senki szegényt, csak egy kis lányka járt oda.
Karján a kis kosárkával minden évben visszatért,
nem bánta, ha eső esett, vagy ha fújdogált a szél.

Évek teltek, telek múltak, nyarak jöttek, tavasz ment.
Szilvafácska nem változott, a lánykából anyóka lett.

Egyik évben furcsa módon emberek érkeztek.
Botokkal, ágakkal a kis szilvafának estek.
– Jaj, ne! – kiáltott némán a szilvafa,
– egy kislány jön kosárkával – halkult el a hangja.

Gurultak a kis szilvácskák kopott-lila ruhában,
őszi szellő terelgette fényes-arany subában.

– Őszi szellő, őszi szellő! – kiabált a szilvafa.
– Nem tudod, hogy hol a kislány, s hol az ő kis kosara?

Őszi szellő visszafordult, egy hant felé pillantott,
s a képzelet kis kosarába minden szilvát berakott.

“A szilvafa meséje” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Szólj hozzá!