Összes megtekintés: 116
Fújt az őszi szél, szilvák a lombos fakoronán beszédbe elegyedtek…
– Emlékszem – kezdte beszédét az egyik,
október volt azon a szép őszi napon is.
Majd merengőn a messzi távolba nézett,
hamvas-lila kabátját végigsimította,
és mint akit az ég is cserfes szilvának teremtett,
büszkén, magát kihúzva mesélni kezdett:
– Réges-régen ott fent, a dombon, éldegélt egy szilvafa.
Nem látogatta senki szegényt, csak egy kis lányka járt oda.
Karján a kis kosárkával minden évben visszatért,
nem bánta, ha eső esett, vagy ha fújdogált a szél.
Évek teltek, telek múltak, nyarak jöttek, tavasz ment.
Szilvafácska nem változott, a lánykából anyóka lett.
Egyik évben furcsa módon emberek érkeztek.
Botokkal, ágakkal a kis szilvafának estek.
– Jaj, ne! – kiáltott némán a szilvafa,
– egy kislány jön kosárkával – halkult el a hangja.
Gurultak a kis szilvácskák kopott-lila ruhában,
őszi szellő terelgette fényes-arany subában.
– Őszi szellő, őszi szellő! – kiabált a szilvafa.
– Nem tudod, hogy hol a kislány, s hol az ő kis kosara?
Őszi szellő visszafordult, egy hant felé pillantott,
s a képzelet kis kosarába minden szilvát berakott.
Kedves Enikő!
Szomorú, megható versedet szeretettel olvastam.
Gratulálok,
Magdi
Köszönöm, hogy elolvastad. (f)
Ballada szerű írás, szomorú történettel. (f)