Mindenki egyért

Laci az asztalnál ült, fejét a kezeibe hajtva. Majdnem szétrobbant a feje a sok gondolkodástól, de nem látta a kiutat. Anyja lépett a konyhába, öreg, reszkető kezét fia vállára tette.
Laci kései gyermek volt. Szülei már majdnem lemondtak róla, hogy gyermekük szülessen, de akkor megérkezett ő.
Apja már egy ideje betegeskedett, de mind a hárman hittek a gyógyulásban. A rettegett kór megtámadta szervezetét, de az orvosok biztatták őket. Idős kora ellenére jól reagált a kezelésekre.
Ám a kezdeti örömüket felváltotta a félelem. Laci édesapjának hirtelen rosszabbodott az állapota.
Sajnos bekövetkezett, amitől féltek. Két hete volt a temetés.

– Fiam, nyugodj meg! Majd lesz valahogy! – mondta anyja, miközben az asztalra tette a szerény vacsorát.
– Tudod anya, hogy ezzel nem fogunk megbirkózni.
– Szerencsére van munkád, én is kapok egy kis nyugdíjat. – próbálta nyugtatni a fiát az asszony.
– Míg apa élt, akkor is éppen csak ki tudtuk fizetni a részleteket. Ezt ma kaptuk!
Ezzel az asztalra tette a borítékot, amit eddig a zsebében őrizgetett. A bank értesítése volt. Mivel az édesapja kezelése sok pénzt felemésztett az utóbbi időben, elmaradtak a törlesztéssel.
– Mit írnak? – kérdezte remegő hangon az idős nő.
– Két hetünk van, hogy kifizessünk 700 000 Ft-ot, különben el kell hagynunk a házat.
– Az rengeteg pénz! Sosem tudjuk kifizetni. – felelte az anyja sírástól elcsukló hangon.
– Én is tudom. Azt hiszem, itt már csak a csoda segíthet.
Már egy hét eltelt a határidőből, de Laci tudta, nincs esélyük. Az ő minimálbéres fizetéséből és az anyja kevés nyugdíjából sosem tudnák ezt az összeget megspórolni. Ráadásul egy hetük maradt csupán a határidőből.
Másnap gondterhelten ment dolgozni. Munkatársai látták elcsigázott arcát, de úgy gondolták a gyász miatt van. Főnöke olyan ember volt, aki nem igazán dicsért, de a hibákat mindig megjegyezte. Most azonban nem szólt semmit, pedig Laci nem volt a helyzet magaslatán. Elég sokat hibázott az utóbbi időben.
A vele egy műszakban dolgozó emberek megkérdezték segíthetnek- e valamiben. Ám ő azt mondta, nincs semmi gond. Sokan vannak olyan helyzetben, mint ők, ő mégis szégyellte magát.
Eljött a héten az utolsó munkanap. A főnöke az irodába kérette. Laci szívét vasmarokkal szorította össze a félelem.
– Nem elég, hogy a házat elveszítjük, most még az állasomnak is búcsút mondhatok! – gondolta magában.
– Foglalj helyet Lacikám! – mutatott az asztala melletti székre a főnöke.
– Főnök, tudom, hogy sokat hibáztam az utóbbi időben, de…
Azonban a felettese leintette.
– Beszéltem Jánossal, ő mondta milyen helyzetben vagy.
János, Laci unokatestvére volt. Az ő főnökének segített többször a ház körüli teendőkben. Pár napja elkeseredésében elmesélte neki helyzetüket.
– Mondtam a fiúknak, segítsünk! Kinek milyen összeggel állt módjában, de mind a harminc ember adott bele. – folytatta főnöke.
Ezután egy reklám szatyrot rakott az asztalra.
– Hétszázezer forint van benne, és a tiéd. Mentsd meg a házatokat.
Lacinak elszorult a torka. Itt a csoda amire vártak. Kiment főnökével a műhelybe. Az emberek már ott álltak. Végig nézett munkatársain.
– Köszönöm! Mindenkinek nagyon hálás vagyok! – mondta, miközben meglett 40 éves férfi létére, lassan elindult egy könnycsepp az arcán.

“Mindenki egyért” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!
    Ritka, de nagyon szép összefogásról olvashatunk írásodban. Gratulálok!
    Üdv: Marika

  2. Kedves Katalin!
    Sépen megírt, novelládhoz
    szívből gratulálok Rózsa(f)

  3. Kedves Katalin! Emberséges, szép történeted megírásához szívből gratulálok! Éva(f)

Szólj hozzá!