Egyszer volt: néphagyományok

A napokban kaptunk egy esküvői meghívót. Mindjárt beugrott egy lakodalom emlékképe negyven évvel ez előttről. Falun az esküvőknek tradicionális hagyományai voltak, ami akkor még elhagyhatatlan volt. Van két, vagy talán három olyan szokás, melyek az óta már teljesen eltűntek a köztudatból.
A násznagyi tisztség, ma is jelen van, de már más formában. Akkoriban általában a keresztapa, vagy valamelyik közeli hozzátartozó volt az, akit ez a megtiszteltetés ért.
Apám elbeszéléseiből tudom, hogy nagyon büszke volt arra, ha őt kérték fel erre a feladatra. Tudta, nagyon jól tudta a dolgát, hisz apjától, nagyapjától tanulta, hogy és miképp az illendőség. Mikor este végzett a ház körüli munkával, a jószágokat is ellátta, a ház végénél ott volt a lavórban a víz, vagy nagy nyárban a kútból húzta a vizet a mosakodáshoz. Ünneplőt húzott magára, majd fejére tette fekete kalapját, ami még nagyapámé volt, majd elindult a faluba. Előzetes megbeszélések alapján, azt is tisztázta a vendéghívás alkalmával, hogy kinek mi lesz a dolga. Mert abból volt a legtöbb egy lakodalomban. Azt mindenki tudta, hogy a lakodalomhoz szokásos dolgokat már előtte héten elvitték a lakodalmas házhoz: tyúk, liszt, tojás, zsír, pálinka, bor, aki, amit tudott. A gazdasszonyok és a felszolgálók kiválasztása már nehezebb dolog volt. A falusi asszonyok birtokában voltak a főzőtudománynak, nem kellett hozzá nagykönyv, mondogatta anyám. Azonban mégis csak megtisztelő feladat volt ez. Mert száz-százötven emberre főzni nem csekély feladat volt. Az asszonyok közül mégis csak egy valakinek kellett lennie, aki mindent irányít, mindenért felel. Anyám, mikor már idősebb asszonyá lett, nem egy alaklommal bonyolította ezeket a dolgokat. Amit igazán jól tudott az a perec- és rétes sütése volt, de a főzésben sem voltak hiányosságai. Azok a perecek, melyek a borosüvegek nyakára kerültek olyan kézügyességgel formálódtak anyám kezei között, hogy tanítani sem lehetett volna különben. Ott volt még az öreg sütőkemence az első udvar végében, ahol a perec, rétes mellett a kenyér, kalács is sült, már napokkal előre.
A férfiak dolga volt, hogy az ételek felszolgálásában segédkezzenek az asszonyok mellett, de kiváltképpen az innivalót töltögették nagy szorgalommal. Falusi szőlősgazdák révén, a bor és a pálinka volt, ami az asztalra került, de az bőségesen. A másik dolog az volt, hogy a szobákat kipakolták, a bútorokat hátra vitték a pajtába, majd összehordták az asztalokat, székeket, hogy annyi ülőhely legyen a házban, amennyi a vendég lesz. Ez éjszakába nyúló munka volt a lakodalom előtt, erre is a násznagyuram ügyelt, hogy rendjén menjenek a történések.
Mind közismert, annak idején mindent úgy kellett összehordani a rokonságnak, szomszédoknak a legkisebb dolgoktól a legnagyobb dolgokig: poharak, evőeszközök, étkészletek, kupicák, asztalterítők, kosarak, üstök, kondérok… minden amire szükség volt.

Itt beszélném el azt a két szokást, mely a mi vidékünkön már kihalt, de szüleim gyakran meséltek róla, mikor régi fényképeket nézegettünk otthon esténként.
Az egyik a láncolás volt.
Abban az időkben a lakodalmak egészen hajnalig, néha akár másnap délelőttig is eltartottak. Voltak olyan vendégek, akik ezt a hosszantartó mulatozást nem bírták alvás nélkül, így hazamentek, vagy valamelyik rokonnál ledőltek pihenni. Hajnal felé, mikor kezdett megfogyatkozni a vendégserek, no, akkor jött el a láncolás ideje. A cigányzenészek elindultak a lakodalomba marad násznéppel a faluba. Megálltak minden olyan ház előtt, ahova az ott lakók hazamentek aludni. Addig húzták, addig nótáztak az ablakok alatt, amíg fel nem ébresztették az ottaniakat. Bementek az udvarra, várták, még kijönnek a háziak. Aztán azt a vendéget, aki otthagyta a lakodalmat láncra verték, a cigányok kimuzsikálták és így vitték vissza a lakodalmas házhoz, hogy ott folytassák a mulatozást. Előfordult, hogy akár tíz vagy húsz ember is láncra verve vonult végig a falun a lakodalmas házig. Azok, akiket megláncoltak a lakodalmas ház udvarába pálinkával várták a háziak. Csak akkor kerültek le róluk a láncok, ha megváltották magukat. Ezt megtehették úgy, hogy a fiatal pár hozományához a nászajándékon kívül még egyéb dologgal is hozzájárulnak. Volt, aki pénzt ajánlott fel, tyúkot, malacot, akár fél zsák búzát, vagy egy demizson bort, pálinkát. Ha ezt a násznagy és a háziak megfelelőnek találták, no akkor kerültek le a láncok a kedves vendég lábairól!
A másik hagyomány a gazdasszonyvacsora.
A gazdasszonyvacsorára a lakodalom után egy héttel került sor. A vacsorára az ifjú pár házában gyűltek össze a meghívottak: azok a gazdasszonyok, akik kifőzték a lakodalmat, illetve azok a férfiak, akik segédkeztek a vacsora lebonyolításában, felszolgálásban.
Erre a vacsorára az ételeket az újasszony főzte és az urával együtt az ő tisztük volt a jó házigazda minden teendőjének ellátása is. Ez felért egy kisebb lakodalommal, hisz az ételek sora hasonlóan hagyományos volt, mint a lakodalomban: tyúkhúsleves, főtt hús, mártás, sülthúsok, rántott húsok, pörkölt. Legalább három féle sütemény, mint például: leveleshájas-szilvalekvárral, rumosdiós- mákos rácsos, és az elmaradhatatlan rétes. A vacsora végeztével a gazdasszonyok véleménye nagyon sokat számított, hiszen az újasszony első főztjét ők kóstolhatták, ebből meg tudták ítélni, hogy milyen háziasszony válik majd belőle. Mindenkinek a véleménye sokat nyomott a latba, de különösen az anyósé. Köztudott, hogy falun nagyon gyorsan terjedt a szóbeszéd!
A vacsora végeztével a meghívottak előszeretettel ki- vagy megbeszélték azt is, hogy és miképp volt a menyecsketáncnál az ajándékok sora. A jó anyós még azt is feljegyezte, ki, mit, mennyit adott, hogy amikor vissza kell majd vinni, nehogy kevesebbet adjon, de Isten mentse attól, hogy többet vigyen!
A gazdasszonyvacsora egyben alkalom volt arra is, hogy a fiatalok ezzel köszönjék meg a
rokonságnak, jó szomszédoknak, ismerősöknek, hogy segédkeztek a lakodalmat kifőzni.

Szüleim, nagyszüleim elbeszélései alapján írtam le a láncolás és a gazdasszonyvacsora hagyományát. Mára már mindkét szokás elévült, eltűnt. Az utóbbi harminc évben már egyik sem volt jelen egy falusi lakodalmunkban sem, sőt már falusi házaknál sem nagyon voltak lakodalmak.

“Egyszer volt: néphagyományok” bejegyzéshez 24 hozzászólás

  1. Kedves Rózsa! Köszönöm soraidat, nagyon örülök, hogy ezen írásom elnyerte tetszésedet. Sokan vannak, akiket ez már egyáltalán nem is érdekel. Hálásan köszönöm, hogy olvastál, üdvözöllek szeretettel: Klári(f)

  2. Szia Klári!
    A szívem melngetted ezzel az írásoddal,kedvelem a népszokásokat, amit nagyon élethűen írtál le.
    Szeretettel gratulálok Rózsa(l)(f)

  3. Kedves Éva! Sajnos a régi hagyományok már elfelejtődnek, néha arra gondolok, hogy már nem is érdekel senkit. Mégis, most, hogy olvassátok, kommentelitek ezen írásomat, talán mégis érdemes gyűjtögetni, lejegyezni ezeket. Köszönöm a látogatásodat, ölellek szeretettel: Klári(f)

  4. Kedves Klári!

    Érdekes történeteket tudunk meg a régmúltból, más tájegység szokásaiból az írásaid alapján. Örömmel olvastam, szeretettel gratulálok: Éva

Szólj hozzá!