Emlékezés

A minap mikor vitt haza a fiam egy jó kis unokázós délután után, az út szélén egy kis cica stoppolt. Nagy ívben kerülte ki az autóval. – Szegényke. – mondta, de mosolygott. – Ha jövök visszafelé, elviszem, ha még itt lesz.
Elgondolkoztam…
Eszembe jutott az a nap…
Kis nyüzsgős, eleven kisgyerek volt a fiam, szinte beesett az ajtón,
– Mi van enni anya? Kész az ebéd?
Míg kiszedtem az ebédjét csak mondta és mondta… mindig tele volt élményekkel.
– Már megint kidobott valaki egy kutyát a kölykeivel a határba. Ott kóborolnak a kukoricásban, jó lenne, ha befogadná őket valaki…

Mivel a faluszélén laktunk, nem volt ez nagy újdonság, sokszor előfordult, hogy találtunk kidobott állatot, sajnos többnyire már nem élve, vagy kóbor kutya költözött be hozzánk komoly károkat okozva a baromfik között.

Egyre sötétebb lett pedig kora délután volt. Vihar készülődött.
A sok frissen mosott ruha meg odakint van még, jutott eszembe.
Kiszaladtam gyorsan összekaptam a félszáraz ruhát, mire szinte leszakadt az ég.
– Ezt megúsztam!- szóltam fiamhoz, de nem találtam csak hűlt helyét.
Szólongattam, kerestem riadtan, hisz a szakadó esőtől már látni sem lehetett, dörgött az ég kegyetlenül…lassan úrrá lett rajtam a félelem.
Mennem kellene. Merre keressem?
Épp mikor az ajtót nyitottam, látom csapódik a kapu. Előbb a biciklijét lökte be, ami merő iszap volt, majd ő esett be rajta kimerülten, erőtlenül. Pólója kinyúlva, tartalmával szinte a földön húzta,
ő maga sáros volt kegyetlenül..
– Alig találtam meg őket… – suttogta, mikor szóhoz jutott, majd előkerült ruhája tartalma.
Csendes nyöszörgés… három kutya lapult mellkasához, meleg bőréhez tapadva.
– Egy elveszett.. de megvannak anya! Megtaláltam őket! Kis buták féltek tőlem…
Nem baj ugye? Keresek nekik gazdát… ígérem…
Néztem a csatakos kipirult arcát, a lélegző szinte felismerhetetlen sárgombócokat…
Aggódó szívem büszkén fellélegzett. Szólni nem tudtam, elszorult a torkom,
csak csendben megöleltem. Az eső csak szakadt tovább,
arcomról pedig lecsordult a könnyem…