– Apu! Nehéz volt a gépjárművezetői sulid? Mit kellett ott tanulnotok? – kérdezte egyik délután a nagyobbik fiam, Tamás.
– Nézd! Túlságosan nem volt nehéz, mivel nagyon sok dolog már megvolt hozzá. Úgyis, mint: érettségi, 5 éves balesetmentes közlekedés, és büntetlen előélet. Ezek voltak az alapkövetelmények. Jogosítványom tehát volt már, ehhez tanultunk egy kis fizikát, pszichológiát, vezetés elméletet, jármű szerkezettant, pedagógiát, andragógiát, meg minden mennyiségben KRESZ-t.
– De most mondtad, hogy már rendelkeztél jogsival. Akkor nem kellett megtanulni a KRESZ-t?
– Dehogynem. De itt magasabb fokon tanultuk. Olyat is, amit „normális, földi halandó”-tól talán sohasem kérdeznének.
– Például?
– Nos, például: a személygépkocsi tetőcsomagtartóján elhelyezett nagy terjedelmű csomag a kocsi hosszához képest hány %-ban, vagy hány centire lóghat ki elől, hátul és oldalt. Ezen kívül milyen jelzéssel kell a kilógó rakományt láthatóan megjelölni?
– Hát piros ronggyal, nem?
– Bár, ez a gyakorlat, valójában nem! De hivatalosan: egy 40×40 centiméteres, fehér, négyzet alapú, szélén 10 centiméter széles, piros színű lappal, melyet úgy kell rögzíteni, hogy az, derékszöget zárjon be a személygépkocsi hátsó szélvédőjével, kvázi: ne az élét, hanem a lapját mutassa a mögötte haladó gépjármű vezetőjének. De tanultunk például tucatnyi olyan KRESZ-táblát, ami kis hazánkban nincs is! Ilyen például: a várakozni tilos táblában lévő időkorlátozás kiegészítés, miszerint is a tilalom a hónap mely napjaira érvényesek. Párosakra, páratlanra, a hó első, – vagy második felére. Vagy például: kötelező haladási irány a veszélyes anyagot szállító tehergépkocsik számára.
Vagy, hogy a világ mely országaiban van bal oldali közlekedés? Hibátlanul kellett fújni mindet! De például vezetéselméletben megtanultuk, milyen sorrendben, és mire kell megtanítani a tanulókat, hogyan, milyen tematika alapján épül fel a tanrend? Milyen sorrendben oktassunk a tanpályán, mikor menjünk ki a forgalomba, autópályára, stb. Hol, és mi után kell az „Y-megfordulást” gyakoroltatni, mikor szabad a hegyi vezetéssel megpróbálkozni. A vészfékezés, a hátrameneti szlalomozás, vagy az esti vezetés külön tészta volt. Műszaki ismeretekből – többek között –, el kellett tudni magyarázni a motor, a kuplung, a gyújtáselosztó, a fékkörök, stb. rendeltetését, működését, és így tovább. Hogy tudja a tanuló, mivel mit, és hogyan működtet, hogy ura legyen a gépnek. Ne felejtsd el Tomikám, a járművezetés egy veszélyes üzem, a nem–tudásoddal – lásd KRESZ – , életeket olthatsz ki! Nem beszélve a figyelmetlenségről, a fáradtan való vezetésről, az alkohol – vagy drog befolyása alatt való autókázásról! Te is láthatod nap, mint nap, a halálos közlekedési balesetekről szóló híreket. Egy-egy baleset nem történik meg csak úgy! Valaki, vagy valakik nem tartották be a szabályokat, törnek a járművek, hullanak az emberek… Sajnálatos tény, hogy kis hazánkban évente, egy kisebb városnyi lakosság veszíti életét közlekedési balesetekben. Mintha olyan sokan lennénk!… Tudom, az utak áteresztőképessége szűk, minőségük kritikán aluli, állandóak a dugók, az emberek frusztráltak, mindenki tolakszik, tesznek a szabályokra, a teherautók lenyomják az embert az útról, a szabálytalanul parkolóktól mozdulni sem lehet, van gond elég… Most gondold csak el: ilyen mostoha körülmények között kell a tanulókat megtanítani a kulturált közlekedésre!… Arra, ami már fél évszázada csak a tankönyvek lapjain létezik. Bizony isten, mintha egy vakot próbálnánk megtanítani TV-t nézni…
– És mi az az andronómia, vagy mi?
– Andragógiának nevezik, és felnőttképzést jelent.
– Kösz, apu, ettől most okosabb lettem! Nekem nem teljesen világos, hogyan lehet egy felnőttet másképp megtanítani vezetni, mint egy fiatalt, hiszen, az autó alkatrészei mindenki számára ugyanott vannak, nem? A szabályok is mindkét generációra éppúgy vonatkoznak, hol itt akkor a különbség?
– Na, várj, megpróbálom egyszerű szavakkal megfogalmazni, hogy lásd a különbséget! Mondjuk, beül hozzám egy 17 éves suhanc. Nem fogja fel, hogy mire kérem, vagy utasítom őt, linkeskedik, lezserkedik, arra számítva, ha valamit elszúr, majd én korrigálom a hülyeségét. Mármint a pótpedálokkal, illetve a kormánykerék elrántásával. Nos, ilyenkor azt mondom neki, hogy mehet szépen haza, én nem vállalom a további oktatását! Szórakozzon a jó édes apukájával, ha ő megengedi neki. Az én idegeim nem arra valók, hogy komolytalan kis hülyékkel kínlódjak, van elég jelentkező, akik közül választhatok… Vagy azt mondom neki: – Nézd kisfiam! Én miattad sem börtönbe nem akarok menni, sem meghalni, ha nem azt csinálod, amit mondok, lezavarok egy akkorát, hogy a takony menetet vág a nyakadra! Egy határozott fenyegetéssel – eddig –, mindig sikerült helyére tennem a beképzelt suhancot, tettlegességre sosem került sor. A nyikhaj megszeppent, behúzta fülét-farkát, s nyugodtan haladt tovább az oktatás… Ez a módszer felnőtteknél nem működik. Jól is nézne ki, ha valamelyiket megfenyegetném, hogy lezavarok neki egy sallert! Különösen a nőket nem szabad fenyegetni, eléggé kishitűek és önbizalom nélküliek – hála a férfitársadalom róluk alkotott véleménye miatt! Vajon, mit gondolnának rólam, mekkora egy gyökér vagyok!? Természetesen, mindezeken túl nem hiányozna nekem, ha egy erősebb férfi engem takarna be, úgy, mint hó a Nagyalföldet, vagy bárki is feljelentene fenyegetés miatt! A felnőttek társadalmában más játékszabályok az irányadók, ahhoz kell idomulni. Szerencsére, ők eleve nagyobb felelősségérzettel jönnek az órákra. Féltik a testi épségüket, hiszen sokszor ők az egyedüli keresők a családban, nem hiányozna egy tragédia. Másrészt ugye, saját zsebből fizetik az oktatást, nem úgy, mint a fiataloknál, a szülők, így nagyon jól tudják, mennyit kell ezért a pénzért gályázni. Idejük is jóval kevesebb van, hiszen a munkahely, az utazás, és a család kevés szabadidőt hagy nekik, ezért nem szívesen vesznek pótórákat. Nem beszélve az anyagiakról, melyről már szóltam. Őket tehát nem kell fegyelmezni, és tényleg igyekeznek, jó velük dolgozni. S ha mégis valami komolyabb gond merülne föl, akkor azt felnőttek módjára próbáljuk megoldani, nem pedig kiabálással, vagy fenyegetéssel.
– Ilyen „felnőttes megoldásra” is van példád?
– Természetesen! Nem is egy, de hogy fogalmad legyen az andragógiáról, egy eklatáns példával fogom megvilágítani: Ez már elég régen történt. Egy nagy festékgyár vezérigazgatója volt a tanulóm… Ekkora kínlódást még nem éltem át! Minden olyan nyögvenyelősen ment. A férfi – jó ötvenes –, maga volt az idegbetegség megtestesítője. Folyamatosan dekoncentrált volt. A kocsi ugrált alatta, mintha „kecskebenzint” tankoltam volna, és rángatta a kormányt. Eleinte azt hittem, fél az autótól – nem ő lett volna az első –, vagy klinikai eset. Mármint az idegklinikán… Újra, és újra szünetet kért, egyik cigarettát szívta a másik után, s a keze remegett, mint a miskolci kocsonya. Egy hét után sem mertem vele kimenni a forgalomba, noha egyeseket ennyi idő alatt már levizsgáztattam. Szóval sok-sok óra után még mindig egy nagy parkolóban köröztünk. Nem ment semmi. Sem a szabályos elindulás, sem az irányjelzés, sem a kanyarodás, a finom megállásról nem is beszélve. Néha majd kiestem a szélvédőn. Ha egy idős nő bénázott volna ennyit, azt meg tudtam volna érteni, de egy férfitől azért többet vártam el… Az egyik délután is két óra volt arra adva, hogy egymás idegeire menjünk, mert ezt a nyűglődést mindennek lehetett mondani, csak oktatásnak nem. Az első 45 perc után azt mondtam neki: – Uram! Az első órának vége, a másodikat kihúzom, ezt nem kell fizetnie. Beszélgessünk! Az én kontómra. Meséljen a családjáról, munkahelyéről, kollégáiról, és a gyerekeiről, ha vannak.
Beszéljen nyugodtan a gondjáról-bajáról, mindenről, ami éppen eszébe jut, és nyomasztja. Minden szavát bizalmasan kezelem, ne tartson attól, hogy bárkinek is tovább adom. De legelőször is gyújtson rá!
Egy jó fél órán keresztül mesélt erről-arról, én időnként kérdéseket tettem föl neki, hogy az irányba tereljem a beszélgetés menetét, ami engem érdekelt, én is szóltam pár szót a kis családomról, a mind nehezebb megélhetésről, már csak azért is, hogy minél jobban a bizalmába férkőzhessek…
Mikor már nem volt miről mesélnie, és nekem is elfogytak a kérdéseim, akkor összefoglaltam a dolgokat: – Nézze vezérigazgató úr! Értem az Ön problémáját, és ne haragudjon, ha kissé durván fogom magam kifejezni, de nevén kell nevezni a gyereket! Az eddigi munkánk nem ért egy kalap túrót sem! Ön képtelen arra figyelni, amit én mondok, gondolatai máshol járnak. Tisztában van azzal, hogy kötelessége az útmutatásomnak megfelelően cselekedni, de tudata alatt, a belső énje ezt állandóan megtorpedózza. És míg Ön saját magával viaskodik, az idő telik, s nem haladunk semmire. Ezt Ön is látja, s a sikertelenség idegességbe megy át. Nem véletlenül dohányzik annyit, amennyit. De ez csupán a külső jele a belső feszültségének. Mert min is rágja magát? Például azon, hogy kivették a feneke alól a vállalati kocsit sofőrrel együtt. Nagy gond? Nem! Hiszen Ön még elég fiatal ahhoz, hogy megszerezhesse a jogosítványt. Akkor viszont miért ideges? Hogy sokba kerül? Ez sem lehet igaz, hiszen az Ön beosztásában szépen keres. Akkor hol van a kutya elásva? Megmondom Önnek: eddig megszokta, hogy négyezer embernek, köztük magasan kvalifikált igazgatóknak parancsolt, most meg nem tudja feldolgozni, hogy itt van egy fiatalember, aki akár a gyereke lehetne, és most ő adja az utasításokat magának. Ennél már csak az lenne a kellemetlenebb, ha a vállalati takarítónő parancsolna Önnek, nem? A problémája tehát a következő: amíg egyik oldalon nagyon jól tudja, hogy azt kell csinálnia, amit én mondok, hiszen egyrészt égetően szüksége van a jogsira, illetve, nem akar közlekedési halott lenni, a másik oldalon a maga magasabb iskolai végzettsége, és a jóval magasabb beosztása miatti belső ellenállása olyan nagyfokú stresszt generál Önben, hogy megbénítja a motorikus idegeit. Ezért ugrál a kocsi, ezért rángatja a kormányt, s ezért nem képes a pedálokkal sem finoman bánni! De mondok én Önnek valamit: ha most egy kicsit elgondolkodik a dolgokon, és összekapja magát, én garantálom, hogy három hét múlva kezében lesz a jogosítványa! Pont olyan, mint az enyém, egy hajszállal sem rosszabb! Én viszont a büdös életben nem leszek vezérigazgató. Megértett ugye?
No, ez hatott rá. Ezzel a dumával visszaadtam neki az önérzetét és az önbizalmát. S hogy ne ragozzam tovább az igét, az első vizsgán simán átment. Nos, fiam, ez az andragógia!…
– Nézd! Túlságosan nem volt nehéz, mivel nagyon sok dolog már megvolt hozzá. Úgyis, mint: érettségi, 5 éves balesetmentes közlekedés, és büntetlen előélet. Ezek voltak az alapkövetelmények. Jogosítványom tehát volt már, ehhez tanultunk egy kis fizikát, pszichológiát, vezetés elméletet, jármű szerkezettant, pedagógiát, andragógiát, meg minden mennyiségben KRESZ-t.
– De most mondtad, hogy már rendelkeztél jogsival. Akkor nem kellett megtanulni a KRESZ-t?
– Dehogynem. De itt magasabb fokon tanultuk. Olyat is, amit „normális, földi halandó”-tól talán sohasem kérdeznének.
– Például?
– Nos, például: a személygépkocsi tetőcsomagtartóján elhelyezett nagy terjedelmű csomag a kocsi hosszához képest hány %-ban, vagy hány centire lóghat ki elől, hátul és oldalt. Ezen kívül milyen jelzéssel kell a kilógó rakományt láthatóan megjelölni?
– Hát piros ronggyal, nem?
– Bár, ez a gyakorlat, valójában nem! De hivatalosan: egy 40×40 centiméteres, fehér, négyzet alapú, szélén 10 centiméter széles, piros színű lappal, melyet úgy kell rögzíteni, hogy az, derékszöget zárjon be a személygépkocsi hátsó szélvédőjével, kvázi: ne az élét, hanem a lapját mutassa a mögötte haladó gépjármű vezetőjének. De tanultunk például tucatnyi olyan KRESZ-táblát, ami kis hazánkban nincs is! Ilyen például: a várakozni tilos táblában lévő időkorlátozás kiegészítés, miszerint is a tilalom a hónap mely napjaira érvényesek. Párosakra, páratlanra, a hó első, – vagy második felére. Vagy például: kötelező haladási irány a veszélyes anyagot szállító tehergépkocsik számára.
Vagy, hogy a világ mely országaiban van bal oldali közlekedés? Hibátlanul kellett fújni mindet! De például vezetéselméletben megtanultuk, milyen sorrendben, és mire kell megtanítani a tanulókat, hogyan, milyen tematika alapján épül fel a tanrend? Milyen sorrendben oktassunk a tanpályán, mikor menjünk ki a forgalomba, autópályára, stb. Hol, és mi után kell az „Y-megfordulást” gyakoroltatni, mikor szabad a hegyi vezetéssel megpróbálkozni. A vészfékezés, a hátrameneti szlalomozás, vagy az esti vezetés külön tészta volt. Műszaki ismeretekből – többek között –, el kellett tudni magyarázni a motor, a kuplung, a gyújtáselosztó, a fékkörök, stb. rendeltetését, működését, és így tovább. Hogy tudja a tanuló, mivel mit, és hogyan működtet, hogy ura legyen a gépnek. Ne felejtsd el Tomikám, a járművezetés egy veszélyes üzem, a nem–tudásoddal – lásd KRESZ – , életeket olthatsz ki! Nem beszélve a figyelmetlenségről, a fáradtan való vezetésről, az alkohol – vagy drog befolyása alatt való autókázásról! Te is láthatod nap, mint nap, a halálos közlekedési balesetekről szóló híreket. Egy-egy baleset nem történik meg csak úgy! Valaki, vagy valakik nem tartották be a szabályokat, törnek a járművek, hullanak az emberek… Sajnálatos tény, hogy kis hazánkban évente, egy kisebb városnyi lakosság veszíti életét közlekedési balesetekben. Mintha olyan sokan lennénk!… Tudom, az utak áteresztőképessége szűk, minőségük kritikán aluli, állandóak a dugók, az emberek frusztráltak, mindenki tolakszik, tesznek a szabályokra, a teherautók lenyomják az embert az útról, a szabálytalanul parkolóktól mozdulni sem lehet, van gond elég… Most gondold csak el: ilyen mostoha körülmények között kell a tanulókat megtanítani a kulturált közlekedésre!… Arra, ami már fél évszázada csak a tankönyvek lapjain létezik. Bizony isten, mintha egy vakot próbálnánk megtanítani TV-t nézni…
– És mi az az andronómia, vagy mi?
– Andragógiának nevezik, és felnőttképzést jelent.
– Kösz, apu, ettől most okosabb lettem! Nekem nem teljesen világos, hogyan lehet egy felnőttet másképp megtanítani vezetni, mint egy fiatalt, hiszen, az autó alkatrészei mindenki számára ugyanott vannak, nem? A szabályok is mindkét generációra éppúgy vonatkoznak, hol itt akkor a különbség?
– Na, várj, megpróbálom egyszerű szavakkal megfogalmazni, hogy lásd a különbséget! Mondjuk, beül hozzám egy 17 éves suhanc. Nem fogja fel, hogy mire kérem, vagy utasítom őt, linkeskedik, lezserkedik, arra számítva, ha valamit elszúr, majd én korrigálom a hülyeségét. Mármint a pótpedálokkal, illetve a kormánykerék elrántásával. Nos, ilyenkor azt mondom neki, hogy mehet szépen haza, én nem vállalom a további oktatását! Szórakozzon a jó édes apukájával, ha ő megengedi neki. Az én idegeim nem arra valók, hogy komolytalan kis hülyékkel kínlódjak, van elég jelentkező, akik közül választhatok… Vagy azt mondom neki: – Nézd kisfiam! Én miattad sem börtönbe nem akarok menni, sem meghalni, ha nem azt csinálod, amit mondok, lezavarok egy akkorát, hogy a takony menetet vág a nyakadra! Egy határozott fenyegetéssel – eddig –, mindig sikerült helyére tennem a beképzelt suhancot, tettlegességre sosem került sor. A nyikhaj megszeppent, behúzta fülét-farkát, s nyugodtan haladt tovább az oktatás… Ez a módszer felnőtteknél nem működik. Jól is nézne ki, ha valamelyiket megfenyegetném, hogy lezavarok neki egy sallert! Különösen a nőket nem szabad fenyegetni, eléggé kishitűek és önbizalom nélküliek – hála a férfitársadalom róluk alkotott véleménye miatt! Vajon, mit gondolnának rólam, mekkora egy gyökér vagyok!? Természetesen, mindezeken túl nem hiányozna nekem, ha egy erősebb férfi engem takarna be, úgy, mint hó a Nagyalföldet, vagy bárki is feljelentene fenyegetés miatt! A felnőttek társadalmában más játékszabályok az irányadók, ahhoz kell idomulni. Szerencsére, ők eleve nagyobb felelősségérzettel jönnek az órákra. Féltik a testi épségüket, hiszen sokszor ők az egyedüli keresők a családban, nem hiányozna egy tragédia. Másrészt ugye, saját zsebből fizetik az oktatást, nem úgy, mint a fiataloknál, a szülők, így nagyon jól tudják, mennyit kell ezért a pénzért gályázni. Idejük is jóval kevesebb van, hiszen a munkahely, az utazás, és a család kevés szabadidőt hagy nekik, ezért nem szívesen vesznek pótórákat. Nem beszélve az anyagiakról, melyről már szóltam. Őket tehát nem kell fegyelmezni, és tényleg igyekeznek, jó velük dolgozni. S ha mégis valami komolyabb gond merülne föl, akkor azt felnőttek módjára próbáljuk megoldani, nem pedig kiabálással, vagy fenyegetéssel.
– Ilyen „felnőttes megoldásra” is van példád?
– Természetesen! Nem is egy, de hogy fogalmad legyen az andragógiáról, egy eklatáns példával fogom megvilágítani: Ez már elég régen történt. Egy nagy festékgyár vezérigazgatója volt a tanulóm… Ekkora kínlódást még nem éltem át! Minden olyan nyögvenyelősen ment. A férfi – jó ötvenes –, maga volt az idegbetegség megtestesítője. Folyamatosan dekoncentrált volt. A kocsi ugrált alatta, mintha „kecskebenzint” tankoltam volna, és rángatta a kormányt. Eleinte azt hittem, fél az autótól – nem ő lett volna az első –, vagy klinikai eset. Mármint az idegklinikán… Újra, és újra szünetet kért, egyik cigarettát szívta a másik után, s a keze remegett, mint a miskolci kocsonya. Egy hét után sem mertem vele kimenni a forgalomba, noha egyeseket ennyi idő alatt már levizsgáztattam. Szóval sok-sok óra után még mindig egy nagy parkolóban köröztünk. Nem ment semmi. Sem a szabályos elindulás, sem az irányjelzés, sem a kanyarodás, a finom megállásról nem is beszélve. Néha majd kiestem a szélvédőn. Ha egy idős nő bénázott volna ennyit, azt meg tudtam volna érteni, de egy férfitől azért többet vártam el… Az egyik délután is két óra volt arra adva, hogy egymás idegeire menjünk, mert ezt a nyűglődést mindennek lehetett mondani, csak oktatásnak nem. Az első 45 perc után azt mondtam neki: – Uram! Az első órának vége, a másodikat kihúzom, ezt nem kell fizetnie. Beszélgessünk! Az én kontómra. Meséljen a családjáról, munkahelyéről, kollégáiról, és a gyerekeiről, ha vannak.
Beszéljen nyugodtan a gondjáról-bajáról, mindenről, ami éppen eszébe jut, és nyomasztja. Minden szavát bizalmasan kezelem, ne tartson attól, hogy bárkinek is tovább adom. De legelőször is gyújtson rá!
Egy jó fél órán keresztül mesélt erről-arról, én időnként kérdéseket tettem föl neki, hogy az irányba tereljem a beszélgetés menetét, ami engem érdekelt, én is szóltam pár szót a kis családomról, a mind nehezebb megélhetésről, már csak azért is, hogy minél jobban a bizalmába férkőzhessek…
Mikor már nem volt miről mesélnie, és nekem is elfogytak a kérdéseim, akkor összefoglaltam a dolgokat: – Nézze vezérigazgató úr! Értem az Ön problémáját, és ne haragudjon, ha kissé durván fogom magam kifejezni, de nevén kell nevezni a gyereket! Az eddigi munkánk nem ért egy kalap túrót sem! Ön képtelen arra figyelni, amit én mondok, gondolatai máshol járnak. Tisztában van azzal, hogy kötelessége az útmutatásomnak megfelelően cselekedni, de tudata alatt, a belső énje ezt állandóan megtorpedózza. És míg Ön saját magával viaskodik, az idő telik, s nem haladunk semmire. Ezt Ön is látja, s a sikertelenség idegességbe megy át. Nem véletlenül dohányzik annyit, amennyit. De ez csupán a külső jele a belső feszültségének. Mert min is rágja magát? Például azon, hogy kivették a feneke alól a vállalati kocsit sofőrrel együtt. Nagy gond? Nem! Hiszen Ön még elég fiatal ahhoz, hogy megszerezhesse a jogosítványt. Akkor viszont miért ideges? Hogy sokba kerül? Ez sem lehet igaz, hiszen az Ön beosztásában szépen keres. Akkor hol van a kutya elásva? Megmondom Önnek: eddig megszokta, hogy négyezer embernek, köztük magasan kvalifikált igazgatóknak parancsolt, most meg nem tudja feldolgozni, hogy itt van egy fiatalember, aki akár a gyereke lehetne, és most ő adja az utasításokat magának. Ennél már csak az lenne a kellemetlenebb, ha a vállalati takarítónő parancsolna Önnek, nem? A problémája tehát a következő: amíg egyik oldalon nagyon jól tudja, hogy azt kell csinálnia, amit én mondok, hiszen egyrészt égetően szüksége van a jogsira, illetve, nem akar közlekedési halott lenni, a másik oldalon a maga magasabb iskolai végzettsége, és a jóval magasabb beosztása miatti belső ellenállása olyan nagyfokú stresszt generál Önben, hogy megbénítja a motorikus idegeit. Ezért ugrál a kocsi, ezért rángatja a kormányt, s ezért nem képes a pedálokkal sem finoman bánni! De mondok én Önnek valamit: ha most egy kicsit elgondolkodik a dolgokon, és összekapja magát, én garantálom, hogy három hét múlva kezében lesz a jogosítványa! Pont olyan, mint az enyém, egy hajszállal sem rosszabb! Én viszont a büdös életben nem leszek vezérigazgató. Megértett ugye?
No, ez hatott rá. Ezzel a dumával visszaadtam neki az önérzetét és az önbizalmát. S hogy ne ragozzam tovább az igét, az első vizsgán simán átment. Nos, fiam, ez az andragógia!…
Vagy valami ehhez hasonló!
Winczheim Tibor novellás kötetei megrendelhetők a szerzőnél:
WINCZHEIM TIBOR profilja a Holnap Magazinon és elérhetősége:
WINCZHEIM TIBOR
E-könyv formátumban 490.-ft-os áron megvásárolhatóak a Holnap Magazin web áruházában:
http://webaruhaz.holnapmagazin.hu/index.php?route=product/category&path=73&page=2
Köszönöm, h. olvastatok engem! Tibor (f)
Javítottam a novellában az elválasztási hibákat.
Kedves Tibor
Ez a történet egyszerre derűs, ugyanakkor igencsak elgondolkodtató. Hosszas lista mindarról, amit tudni "kell" és záróakkord arról, amit valójában érdemes tudni. Mindez úgy öntve formába, hogy az ember szinte csipegeti ezt a tudást. Érthető, hogy Kitti is szívesen időzött itt.
Szívesen időztem nálad Tibor, tetszett a történet. Csak tudnám miért van sok szó kötőjellel elválasztva!? 🙂