Kalandom a szövőszék, a kötőtű, és a tánciskola körül

– Már nyolc éves vagy, te kicsi lány, neked már kézimunkázni kellene – mondta édesanyám. – Mit szeretnél megtanulni? Kötni, szőni, horgolni, varrni? Bármelyiket választod, szívesen segítek.
Az én agyamban, a nem akarás szólalt meg: „Egyiket sem!”
– Gyere kicsim, akkor varrjunk a babádnak ruhácskát!
– Nem akarom – mondtam majdnem sírva.
– Akkor mit szeretnél? – kérdezte édesanyám?
Később mertem megszólalni, szemeimből hullottak a könnyek.
– Olvasni szeretnék!
Másnap reggel összerakták a szövőgépet, édesanyám fürge ujjakkal fűzte be a fonalat, és intett, hogy menjek oda, nézzem, hogy lehet a fonalból szőnyeget, törlőruhát, abroszt készíteni. Nekem egy újság volt a kezemben, leültem a kis székre, ölembe tettem az újságot, és folytattam az olvasást. Édesanyám felnézett, annyit mondott, hogy:
– Gyere, ülj ide, csináld, amit mondok.
Az újságot szó nélkül letette a kis székre. Odaültem a szövőgép elé, és édesanyám diktálására csináltam, amit mondott. Lassan de sikerült a fonalat elhelyezni a sorban. Közben elmondta, hogy mekkora jelentőséggel bírt a szövés. Szebbnél szebb ruhákat lehetett készíteni. Valamikor réges-régen nem csak gyapjúból, lenből, hanem selyemből is szőttek.
– Nézd csak, előbb feltesszük a fonalat, majd befűzzük, és végül bekötözzük. Nagyon sok mintát lehet vele csinálni. Neked melyik tetszik?
Nem tudtam megszólalni, nem érdekel engem a szövés.

Pár hét elteltével édesanyám sálat kötött.
– Gyere, kislányom, megmutatom, neked hogyan kell sálat kötni.
Leültem mellé és néztem, hogyan emeli át egyik szemet a másikról. Kezembe adott két kötőtűt, amire a szemeket már felszedte, már csak azt kellett csinálni, amit neki. Egy sima sor, aztán egy fordított. Olyan szorosra sikerült a sor, hogy nem tudtam átemelni. Édesanyám, látta, hogy semmire nem megy velem. Nem szidott meg csak csóválta fejét.
Bevallom, a mai napig gondolkodom, hogy melyik a sima és melyik a fordított.
Nagyapám benézett hozzánk, látta édesanyám arcán a kudarcot, és kihívott, hogy segítsek neki állatokat etetni. Rohantam, ahogy bírtam ki a konyhából, hálásan néztem nagyapámra, aki megmentett egy újabb szégyentől.

Az idő gyorsan száguldott, édesanyám télen előszedte a hímzést, a horgolást, és újra megmutatta, hogyan kel a fürge ujjaknak járni, ahhoz, ilyen csodaszép csipkék és hímzett terítők legyenek a lakás díszei. Nekem olyankor mindig sietős tanulni valóm volt. Aztán később nem is kezdeményezte a kézi munkák tanítását.
Az Általános Iskola elvégzése után, minden rendes faluba, városba, mehettek táncolni tanulni a gyerekek, így hát engem is beírattak, a barátnőmmel együtt. Nagyon izgultam, mert nekem se hangom, se ritmusérzékem nem volt, megjegyzem most sincs.
Eszembe jutott, hogy minden barátnőm karénekes volt és én is jelentkeztem, hogy énekelni szeretnék. A tanár bácsi kérte, hogy énekeljem el a „Csitári hegyek alatt” című éneket. Ránéztem összehúzott szemöldökére és láttam, hogy nem tetszett énekem, pedig nagyon figyeltem. Miután abbahagytam, csak annyit mondott, hogy „nekem erre a hangra nincs szükségem.” Hangos nevetésbe törtem ki, ugyanis csak a barátnők miatt mentem volna. Nem szerettem énekelni.
Mindenki nagyon várta a tánciskolát, rajtam kívül. Az első óra Illemtan óra, az még ahogy elment, de ami utána jött, nekem borzaszó volt. Hiába, volt zene, hiába, mondták merre, hány lépés. Csak úgy tudtam megcsinálni, ha kiszámoltam a lépéseket. Szegény tánc és illemtanár bácsi, kezébe a csattogtatóval, lépésre invitált, akkor ment a tánc, ha zenére kellett akkor, össze-vissza léptem.
A fiúk menekültek előlem, lábukat féltették, csak akkor táncoltak velem, ha muszáj volt.
Eljött a koszorúcska napja, új ruhában, új cipőben, csinibe mentünk. A kötelező táncoknál kizárólag a tánctanár volt a partnerem. Nekem ennyi elég volt, édesanyám mellé ültem és néztem, hogy táncolnak a többiek.
Hazamentünk és élménybeszámolót várt a család, én levetettem új ruhám, cipőm, és örültem, hogy hazaértünk.
Útba voltam kifele, hallottam amikor édesanyám majdnem sírva mondja:
– Mi lesz ebből a lányból? Se kötni, se szőni, se varrni, se horgolni, de még táncolni sem tud! Milyen lány ez? Mi lesz belőle?
Aztán jó pár évvel később, egy alkalommal mikor hazalátogattam, elmentem vásárolni édesanyámmal, a piacon egy kofa, utánunk szólt:
– Mariska, büszke lehetsz a lányodra, nézem, hallgatom, és olvasom. Nagyon ügyes!
Édesanyám rám nézett, megsimogatta az arcom és könnyes szemmel annyit mondott:
– Nagyon büszke vagyok rád.
– Drága édesanyám, erre vártam sok-sok éven át.

Kislányom, én egész életedben mindig büszke voltam rád!

“Kalandom a szövőszék, a kötőtű, és a tánciskola körül” bejegyzéshez 22 hozzászólás

  1. SZIA Babu!
    Köszönöm, hogy nálam jártál, örömmel láttalak.
    Szeretettel. Rózsa,.(l)(f)

  2. Szia Rózsa!:]
    Mindenkinek megvan valamire a tehetsége !Nem lehet erőszakkal
    felvarrni a gombot egy ingre ha nem hiányzik róla.
    Kedves történetedet szeretettel olvastam.
    Gratulálok….Babu(l)

Szólj hozzá!