Mélyet sóhajtott. Lehelete nyomot hagyott az ablakon. Régebben mutatóujjával fürgén kedvére való ábrákat készített, amíg el nem tűnt az alkalmi rajzfelület. Most nem volt hozzá kedve. Fáradt volt.
Kézfejével letörölte a szája szélére alvadt vért. Csak bámulta a sötétlő maszatot bőrén. Eszébe jutott az egyik nagymamájánál töltött nyár.
A drága mama előző nap megígérte, hogy megsüti neki a kedvenc csirkeropogósát, jó pirosra sült bőrrel, a csontok végén aranybarna zamattal. Alig várta a másnapi ebédet. Persze tudta, hogy kell hozzá egy csirke, s hogy a mama azt a szép fehér, kerek mellű tollast szemelte ki a tepsi közepére.
Még most is hallja, ahogy hangosan biztatja a nagyit, hogy csípje el a gyors lábú sütnivalót. Tapsikolt, amikor sikerült némi kergetőzés után végül elfogni. Kacagott nagyon. Mosolyogna most is, de nem tud, két helyen is felrepedt a szája.
Aztán a mama kezében megvillant a kés élén a nyári nap vakító fénye. Csak egy utolsó rekedt rikoltás szállt a magasba s a következő pillanatban lüktetve buggyant a vér, még Szonja karjára is jutott. Az önfeledt jókedv, ami még percekkel korábban ragyogott az arcán, most rémült csenddé alvadt. Nézte a földre dobott vergődő test haláltusáját, a repkedő, egykor büszkén viselt hófehér tollak véres röptét. Hallotta a tompa puffanásokat, ahogy a haldokló állat nekiverődik a talajnak, s ahogy kétségbeesetten levegőt venne. De nem tud. Már nem.
Végül néhány erőtlen rángást követően elernyedt a test.
Szonja szíve hevesen vert. Nem tudta mit érez, de azt igen, hogy el akar onnan menni, de képtelen megmozdulni. Nem akarta nézni, de tehetetlenül bámulta a torkánál elmetszett csirkét. Milyen más lett. Mintha kisebb lenne. A szeme! Nyitva maradt. De üresen mered a világra. Szonja úgy érezte, vádlón bámul rá. Érthető, hiszen ha ő nem lenne ott, s nem akarna finom sültet enni, akkor még most is élne. Tulajdonképpen ő ölte meg. A kezeire nézett. Már odaszáradt a vér, ami ráfröccsent. Le akarta törölni, de nem tudta.
Levegő után kapkodott. Aztán elhányta magát. A mama nem értette, ő pedig azt hazudta, hogy biztos sokat reggelizett. Hiába sült finom ropogósra a hús, egy falatot sem bírt enni belőle.
Ma ő vergődött úgy a földön. Igaz, Attilánál nem volt kés. Amikor már a padlón feküdt és öklendezett a gyomrát ért rúgásoktól, azt kívánta, hogy ölné inkább meg. Gyorsan, mint ahogy nagyanyja a csirkét. Egy vágás és pillanatokon belül elernyedhetne, megszabadulva ettől a földi pokoltól. De Attila nem akarta megölni. Mert még szereti, csak megharagudott rá, mert nem azt a sört vette ma, amit szeret. De majd jobban figyel.
Holnap majd megöleli, bocsánatot kér tőle, amiért bántotta. Mert szereti. Nem rossz ember ő, csak sokat dolgozik, sok a stressz.
Ismét nagyot sóhajtott. Tavaly télen ütötte meg először. Csak egy pofon volt, nem maradt nyoma. Az arcán nem. Az elsőre mindig emlékeznek, legyen az csók, szerelem, szeretkezés… vagy pofon. Az nem csak a test pofonja. A léleké is.
Hónapokkal később ütött újra, de akkor már bátrabban. Ököllel. Nem ment dolgozni, mert arca tele volt zúzódásokkal. De Attila olyan szépen és szívszaggatóan kért bocsánatot, még el is jegyezte.
Az ősszel mégis úgy összeverte, hogy azt hitte nem éli túl. Az utolsó pillanatban elengedte a torkát. Nem volt ott semmiféle fény és alagút. Csak rettegés. Félelmes küzdelem egy korty levegőért.
Akkor elhagyta. A rendőrségen is járt, de hiába volt látlelet, nem történt semmi. Kapott egy papírt, hogy a férfi nem mehet a közelébe. Egészen addig a pillanatig nyugtatta meg, amíg Attila egyik éjjel nem dörömbölt az ajtaján. Részeg volt. A rendőrök nagy sokára kiértek és elküldték.
Aztán eltelt egy hét, majd egy újabb. és nem jelentkezett. Szonja kezdett megkönnyebbülni.
Akik megtudták, hogy mit tett vele a férfi, vegyesen reagáltak. Vagy sajnálták őt, vagy pedig hibáztatták. \”Miért nem hagytad ott már az első pofonnál? Miért nem fordultál a rendőrséghez? Miért nem szóltál valakinek? Mivel bosszantottad fel ennyire?\”
Egy idő után már nem magyarázkodott. Elhitte, hogy vele van a baj.
Aztán egy hónap után Attila virágcsokorral a kezében várta őt a munkahelye előtt. Elmondta, hogy nem akar semmit, csak bocsánatot kérni jött és elvonón is volt, megváltozott. Egy vacsorára hívta el búcsúképpen. Szonja vonakodva bár, de igent mondott. Hiszen a férfi jól nézett ki, valóban megváltozott, adnia kell egy esélyt neki, hogy legalább bocsánatot kérjen, és szépen váljanak szét útjaik.
A vacsora csodás volt. Attila egy korty alkoholt sem ivott. Olyan volt, mint még soha, finom modorú, udvarias, gyengéd. Haza is kísérte. Aztán valahogy megtörtént. Szenvedélyes és mámorral átitatott éjszaka volt. Hetekig minden mesés volt.
És most itt ül az ablak előtt, fehér hálóinge csipkéire száradt vérével. Egyik szemével nem is lát, annyira megduzzadt szemhéja. Párás sóhaja újra lecsapódik a hideg üvegen. Nem rajzol. Inkább kinyitja az ablakot, kell egy kis friss levegő. Hideg. Dermesztően fagyos most a december.
A szobába berohanó szél Szonja hálóingébe kap, tépázza a véres gyolcsot. Fogai vacogva verődnek össze. De már nem a jeges széltől, hanem a félelemtől. A Hold sápadt fénye megremeg a kés pengéjén, de csak egyetlen pillanatra. Mert a következőben már mélyen a húsba vág. Hördül a test, a vér lávaként bugyog, susog a szatén, rángatózik az egész ágy, a szemek levegőért rimánkodnak. Aztán koppan a csend a padlón s véresen csörömpölve lehel utolsót a kihűlt szobába.
Szonja elkékült szájjal remeg, a véres ruha lobog a haragos széltől, ami vádlón fúj arcába. Az ablakhoz megy, fellép a párkányra. Már nem érzi a hideget. Minden olyan egyértelmű, könnyű és felszabadító ott a magasban állva. Még visszanéz a szobába, Attila vére elhalón csöpög a padlón álló tócsába. Szonja ujjai elernyednek, már érzi, hogy lebeg, égre emeli tekintetét, és fojtott kiáltással suhanva elköszön földi poklától: – Bocsásd meg ezt nekem!
“Csapda” bejegyzéshez 9 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hálásan köszönöm soraidat kedves Rita! (f)
Szeretettel: Éva
Kedves Éva!
Nehéz "megszólalni" egy ilyen mű után. Jó volt a felvezetés, aztán a csirkétől továbbhalad a történet a felnőtt nő jelenébe, ami megrázó, felkavaró. Gyilkos lesz belőle, miközben ő maga is áldozat. A félelemből születhetnek gyilkos indulatok, mellyel a saját életét is kioltotta.
Szeretettel: Rita(f)
Nagyon szépen köszönöm kedves Rózsa! (l):)
Kedves Éva!
Szívből gratulálok írásodhoz, nagyon jó!
Szeretettel Rózsa(l)(f)(l)
Köszönöm szépen kedves Marica! (l)
Hátborzongató történetet művészien tárod az olvasó elé.
Gratulálok!
Hálatelt szívvel köszönöm kedves szavakat
Magdi és Kitti! (l)
Nagyon jó novella! Gratulálok! (f)
Kedves Éva!
Erőteljes, hatásos művészi képeket használsz, nagyon tetszett.
Gratulálok szeretettel
Margit