Az ebéd…avagy, egy szakácskönyv születése

Az ebéd…avagy, egy szakácskönyv születése
Szakácskönyveket ír a férjem, már a második is elkészült. Ezek családi kiadványok, elsősorban a családnak és az érdeklődő barátoknak szánva. Egytől-egyig kipróbált, jól bevált ételleírások és ahol szükséges, fellebben a fátyol a titokról, ami az elkészítés során a siker záloga lehet. Minden oldalon színes fotókon köszönnek vissza az elkészített ételek, finom sütemények.
Míg én előnyben részesítem a régi, jól bevált ételek készítését, Ő bátran használja az újdonságokat, legyen az ételleírás, konyhai eszköz vagy alapanyag. Nem ez a szakmája, mérnökember létére, mégis különös, kifinomult érzéke, végtelen fantáziája van az ízekkel bűvészkedni.
Nos, már látom nőtársaim arcán az irigység okozta pírt, hiszen egy ilyen férfi főnyeremény, mellette nekem, a kikímélt feleségnek semmi dolga, csupán azt az időt kell valamivel elütnie, amíg a ház ura elé nem teszi a kész ételt.
Időnként azonban, valami érzékcsalódás folytán, mégis azt érzem, hogy az életem abból áll, hogy állandóan főzök és mosogatok. Vagy ha nem én főzök, akkor (jaj!) többszörösét mosogatom és takarítom.
Mert egy nő ha főz, akkor ősi ösztöntől vezérelve a családot táplálja. De ha egy férfi fakanalat vesz a kezébe, akkor kérem, Ő ALKOT. És senki ne várja tőle, hogy az Isten adta tehetségét alantas munkákra, koszos tányérok, odaégett edények, széttaposott zöldség héj eltüntetésére fecsérelje.
De már a kezdésnél, valami külső, zavaró körülmény miatt, sosem találja el az edény méretet. Az egyik lehetőség, hogy kicsi lesz a kotla és felforrás után a fele kaja a tűzhelyen köt ki. Persze mire ez tudatosul, akkorra már jól ráég, mert közben vagy a neten kell lógni, vagy a haverokkal telefonálni. Na, ilyenkor jön egy laza, gyors mozdulat, felkap egy tiszta konyharuhát…valami tévedhetetlen ösztöntől vezérelve lehetőleg a legújabbat… és a tűzhely fokozatot maximálison hagyva, próbálja letörölni a félig odaégett anyagot. Ennek az lesz az áldásos hatása, hogy már nem csupán a lekozmált étel, de a kerámialaphoz odaragadt konyharuha darabok is füstölnek kitartóan. Semmi pánik! Egy férfi átsiklik az ilyen apróság felett! Az ételt egyébként is át kell önteni egy nagyobb edénybe, ennek semmi köze a kifutáshoz, és egy idő után minden kiszellőzik, csak a nők fantáziája olyan élénk, hogy még három nap múlva is érezni vélik a lekozmált étel szagát.
A másik variáció, amikor az edény nagynak bizonyul, és a fazék alján kallódik a cucc, de sebaj. A lényeg, hogy újra jön a jól ismert, bevált módszer, át kell önteni egy kisebb edénybe. De ez nem sikerül ám minden pancs nélkül…áááá…ne gondolja senki. Folyik, csapódik világnak a lé, aztán a szilárd tartalom csobban, mint egy elegáns szökőkút, hogy a hajam égnek áll az egésztől.
Főz a férjem. A konyhaszekrény minden ajtaja kitárva, csupán praktikussági okokból, hogy ne kelljen állandóan nyitogatni, és lázasan keres, miközben a levegőt megtölti a jól ismert \”hol van a…\” kezdetű kérdés dallama. Én mint ráérő feleség, azonnal a segítségére sietek. Látom, hogy farkasszemet néz az eltüntnek hitt tárggyal, aminek már évek hosszú sora óta változatlan a helye, az idegei húrként megfeszülnek, mint az ugrani kész oroszlánnak a szavannák végtelenjén, nos ilyenkor csak csendben odalépek, rámutatok arra amit keres, és egy megkönnyebbült \”ja, tényleg\” felkiáltással, minden folyhat tovább békésen a saját medrében.
A panírozás…na ez a kedvencem. Nem…nehogy azt gondolja bárki, hogy tányérokba vagy tányér méretű tálakba kell tenni a morzsát és a többit. Tévedsz kedves Olvasóm. Az anyukámtól örökölt fél méter átmérőjű füles, zománcos tálakat kell csatasorba állítani. Igaz, hogy ötször annyi liszt, tojás és morzsa kell bele…de nem baj….félre a kicsinyes takarékoskodás béklyójával, hiszen ebben a nagyban élvezet igazán a munka. Ahogy a lendületes, magabiztos mozdulatoktól száll a szárazanyag, az valami csoda és felhő szerű, miközben hóesés hangulatát idézve beteríti a konyha legeldugottabb zugát is. És ahogy a tojás jojózik az asztal szélén, nem tudva, hogy most lecseppenjen, vagy csak nyúljon az idők végezetéig, nos az pedig csupa talány.
Ha mindezt kibírom ép ésszel, akkor jön a kegyelem döfés. Kész az ebéd. A család már ott tobzódik az étel körül, csorgó nyállal, korgó gyomorral. Nem ülünk még asztalhoz… ugyan már… ez hiú ábránd, mert kell egy remekbeszabott fotó az ételről, ami jó lesz a szakácskönyvbe. Milyen tányérba rakjuk, hogy jól mutasson? Melyik abrosz harmonizál a tányérral? Mivel díszítsük még a tálat? Tegyünk a tányér mellé szalvétát, evőeszközt, netán valami kéznél levő ehető virágot, vagy anélkül közelről kattintsunk, hogy csak a tartalom érvényesüljön? Na, ha erre megtaláltuk a tuti választ, akkor a kikodult família apraja-nagyja próbálja bele adni a benne rejlő fotós tudományt. Az éhenhalás előtti utolsó erejét összeszedve, elszántan fényképez a mobilján, hogy végre minél hamarabb ehessünk, miközben az ebéd hűl …és csak hűl …és csak hűl…
Hát valahogy így néz ki nálunk egy családi ebéd, amikor rendre gyűlik az anyag a következő könyvhöz…ami azért valljuk be őszintén, büszkeséggel tölt el valamennyiünket.

Szilasi H, Tiborné, Sonkolyos Márta