Egy barátom, Andris, évekig gyűjtött arra, hogy láthassa a Sziklás hegységet. Egyetem után akadt rá lehetősége. Elutazott… és soha többé nem kaptuk hírt róla.
A szállodai szobájából tűnt el. Mindene ott volt, csak ő nem.
Évekig keresték – semmi.
Pár év múlva álmot láttam. Mint aki repül, felülről vizsgáltam a tájat és megláttam egy heverő alakot furcsa testhelyzetben – ugyanakkor megláttam három embert, szürke lepelszerűségben, csuklyával fejükön, kimért mozdulatokkal ereszkedtek le a völgybe egy keskeny ösvényen.
Mint a kirándulók, vándorbottal kezükben. Aztán az egyikük felkapta a fejét, megálltak, mintha hallgatóznának… majd az első kinyújtotta kezét, rámutatott a fekvő alakra, a másik kettő meg elindult visszafelé.
Miután ez több éjszaka megismétlődött, elmeséltem szüleinek. Nagyon izgatottak lettek. Írtak az amerikai kutatóknak, keressék tovább, mert ha lehet hinni az álmomnak, ami nem lehetett véletlen, hiszen ismétlődött, mint egy üzenet….
Ha lehet hinni az álmoknak, életben volt, egy halott nem jajong! Elveszthette az eséstől az emlékezetét, vagy akik rátaláltak, nem értették szavait, csak a gyógyításával törődtek, fogalmuk sem lehetett, ki ő, kit értesítsenek, egyszerűen befogadták maguk közé.
Lényeg: találtak egy befogadott, sérült és meggyógyított fiatalembert, de nem ő volt az, hanem az egyik barátja, aki keresésekor leesett egy szakadékba és őt is évek óta kerestette a családja.
Andrisról azóta sincs hír, de nagyon reméljük, hogy él valahol, talán hasonló történt vele is. Csak valamiért nem tud hírt adni magáról.
Kedves Pilla!
Ez szörnyű lehet, hogy a szülő nem tud semmit a gyermekéről! Először reméltem, hogy csak írói fantáziád szüleménye, de a hozzászólásokból kiderült, hogy megtörtént eset… Szomorú, és remélem, megtudod, megtudjátok, mit történt Andrissal, hogy előkerül és ő maga mondja el…
Szeretettel:
Kata
Kedves Kata, bár megírhatnám, de sajnos annyi év eltelt már, és még mindig semmi nyoma Andrisnak. A barátját viszont megtalálták… az álmom hatására indultak el ezen a nyomon. Különös…
Kedves Pilla!
Erről soha nem meséltél. Szomorú történet.
Örülök, hogy olvashattam.
Kedves Pilla!
Ez nagyon szomorú történet. A hozzászólásokat olvasva megtörtént eset. A helyedben le is írnám, milyen lehet ennyi idő után megtalálni. Gyönyörű, megható írás lenne! Nem baj, ha egyenlőre nem a valóság, ha papírra veted, azzá válhat!
Szeretettel olvastalak: (f)
Kata
Hát ez egy igazi szívhez szóló történet, viszont nagyon sajnálom a történteket, Zsuzsa. :]
PS: Az is lehet, szegény amnéziás lett az eséstől, ezért nem tud magáról hírt adni…
Nagyon izgalmas és érdekes történet volt és a hozzászólásodból megtudtam, hogy ráadásul igaz.
Szeretettel: Rita(f)
Rengetegen keresték, édesapja többször is elutazott oda, nemzetközi szervezetek is segítettek a kutatásban – mégis… semmi nyoma nincsen. 🙁 Pedig csodálatos ember volt, ígéretes tehetség, nagy jövő állt előtte. Szegény szülei! Belebetegedtek, de sose adjuk fel, ha a barátját megtalálták, felismerték, azonosították, talán ő is él valahol. Indulása előtt együtt ebédeltem a családdal, ez az utolsó emlékem róla. Róla, akit testvéremként szerethettem.
Azelőtt még soha nem ettem sóskalevest, de neki az volt a kedvence. Már eltelt több mint 10 év… 🙁 Szülei egyszer sem adták fel a keresést, a viszontlátás reménye élteti őket.
Köszönöm, hogy elolvastátok.
Barátsággal:
Pilla
Kedves Pilla!
Szörnyú lehet elveszíteni egy család tagot, talán van esély, hogy rátalálnak elveszett gyermekükre.
Szeretettel Rózsa(f)
Szörnyű lehet a szülőnek, mikor így elveszíti a gyermekét. Kívánom, hogy legyen életben, és térjen vissza családja körébe. Szeretettel: Éva